Mindenféle dolgot megtehet egy francia politikus titokban: viszonyt folytathat, állami pénzeket sikkaszthat, vívhat akár egy kisebb háborút is Afrikában. Emmanuel Macron esetében azonban valami egészen másról van szó – írja Peter Franklin az UnHerden.
Macron megváltoztatta a francia zászló színét anélkül, hogy erről bárkinek is szólt volna. Vagy talán csak nem vettük észre. Akárhogy is, mindenképpen megtörtént. Egymás után veszik le a kormányzati épületek zászlóit, és cserélik le őket egy módosított trikolórra. A vörös szín kissé mélyebb, a kék pedig határozottan sötétebb.
A modern történelem során az önkényuralmi vezetők mindig is magukra vállalták a nemzeti zászló megváltoztatását. Nem kell visszamennünk a harmincas évekig a példákért. Alekszandr Lukasenka például 1995-ben Fehéroroszország fehér-piros-fehér zászlaját a Fehérorosz Szovjet Szocialista Köztársaság kommunista korszakbeli zászlajának mintájára változtatta meg. A változtatás több volt, mint kozmetikai jellegű. Lukasenka azóta is a szovjet stílusban irányítja országát.
Emmanuel Macron is visszatér egy – szó szerint – sötétebb múlthoz. A francia zászló általa preferált változata egészen a 18. századig és a Francia Köztársaság születéséig nyúlik vissza.
Jacques-Louis David – a forradalom kiemelkedő művésze – volt az, aki 1794-ben megalkotta a végleges Tricolore-t.
Mire készül tehát Macron? Miért töltené az idejét egy elfoglalt világ vezetője azzal, hogy országa nemzeti szimbólumai körül babráljon?
Nem hivatalosan a francia zászló három színe a nemzeti mottó három jelszavának felel meg: liberté, egalité, fraternité. A bezárkózás korában egyesek a kék elsötétedését a szabadság elsötétedéseként értelmezhetik. Ez minden bizonnyal összhangban van a nemzeti hangulat változásával. Csak áprilisban ezer francia katona – köztük 20 nyugalmazott tábornok – írt alá egy levelet, amelyben a kormányt támadták és egy potenciális polgárháborúra figyelmeztettek. Baljóslatú, hogy a levelet az 1961-es algíri – sikertelen – katonai puccs 60. évfordulóján tették közzé.
Továbbá Macron fő kihívói az elnökségért Marine Le Pen és Éric Zemmour, mindketten a szélsőjobboldal jelöltjei. Vajon puszta véletlen, hogy a Macron által a Tricolore változatában használt színek megegyeznek Le Pen politikai pártjának logójában használt színekkel? Valószínűbbnek tűnik, hogy Macron a francia nacionalizmus újjáélesztésére törekszik.
Érdemes felidézni, honnan származik a francia zászló most leköszönő változata. A kulcsfontosságú döntést 1976-ban Valéry Giscard d’Estaing hozta meg. A maga idejében Giscard egy modernizáló elnök volt. Reformjai szimbolikus változtatásokat is tartalmaztak. Például lelassítatta a Marseillaise – a nemzeti himnusz – ritmusát, hogy kevésbé legyen agresszív. Ami a nemzeti zászlót illeti, kicsit feldobta azt. Különösen a kék színt változtatta meg, hogy megfeleljen az európai zászlón használt árnyalatnak.
A két zászló Franciaországban szinte mindenütt egymás mellett lobog. Giscard újításának köszönhetően zökkenőmentesen harmonizálnak egymással. Nehéz megmondani, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik – ez vizuálisan is mutatja, hogy a francia állam hagyományosan hogyan tekint az Európai Unióra.
Franciaország azonban lassan ráébred arra, hogy az EU kevésbé a francia szuverenitás kiterjesztése, mint inkább fenyegetése annak. Az euroszkeptikus álláspontok már nem korlátozódnak a szélsőjobboldalra, hanem olyan mainstream politikusok is átvették őket, mint Michel Barnier.
Ez Macront kényes helyzetbe hozza. Mivel Angela Merkel hamarosan lemond német kancellárságáról, Európa legerősebb politikusának képzeli magát. Ugyanakkor otthon még mindig választásokat kell nyernie a jobboldali ellenzékkel szemben – és ezért meg kell erősítenie a francia szuverenitást, de úgy, hogy közben ne bosszantsa fel Brüsszelt.
Szimbolikusan pontosan ez az, amit a zászló megváltoztatásával elér. Azzal, hogy a Giscard-féle kéket a régebbi, sötétebb kékre cserélte, a Tricolore már nem olvad bele az uniós zászlóba. Lehet, hogy ez a különbségtétel a gyakorlatban nem jelent különbséget, de jelzésértékű.
Túl sokat látunk bele? Tényleg elképzelhető, hogy egy olyan liberális racionalista és Európa-párti embert, mint Emmanuel Macron, valóban érdekel egy egyszerű nemzeti szimbólum? Természetesen igen.
Még 2018-ban hivatalos látogatást tett a Párizs melletti Mont Valerien erődben – a francia ellenállás tagjainak emlékére szentelt helyen. A várakozó tömeget üdvözölve az elnök megsértődött, amikor egy pimasz tinédzser megkérdezte tőle, hogy „hogy vagy, Manu?”. Macron ahelyett, hogy figyelmen kívül hagyta volna a fiatalembert, leszidta:
„Itt vagy, egy hivatalos ünnepségen, és viselkedned kellene. Játszhatod a hülyét, de ma a Marseillaise, a Chant des Partisans szól, úgyhogy szólíts ‘elnök úrnak’ vagy ‘uramnak’”.
A nemzeti himnuszra és az Ellenállás egyik hazafias dalára való hivatkozással Macron nem a saját egójára gondolt, hanem hivatalának méltóságára és a nemzet számára szimbolikus jelentőségére.
A zászlók, ahogyan ma ismerjük őket, a középkori harctéri heraldikából származnak. De míg a címer kizárólagos tulajdon – a hatalmasok kiváltsága –, addig a zászló egy egész népé. A progresszív kritikával ellentétben a nemzeti zászlók a befogadás, a legteljesebb értelemben vett demokrácia szimbólumai. Miközben térben határokat jelölnek, az időben a folytonosságot jelzik – egy olyan örökséget, amelyet nemzedékről nemzedékre kell továbbadni.
Giscard tehát tévedett, amikor szakított a hagyományokkal, Macron pedig helyesen cselekszik, amikor visszaállítja a Tricolore régi dicsőségét.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
