Nikki Haley követelése, miszerint az AIPAC hagyja figyelmen kívül azokat a demokratákat, akik nem támogatják teljes mértékben Izraelt, a Republikánus Párt soraiból tapsot kapott. Mégis, folytatni kell az erőfeszítéseket, hogy megőrizzük vagy újraélesszük a széttöredezett konszenzus maradékát — véli Jonathan S. Tobin a Jewish News Syndicate oldalon megjelent véleménycikkében.
Nikki Haley, volt ENSZ-nagykövet és dél-karolinai kormányzó a kórusnak prédikált, amikor az elmúlt hétvégén Las Vegasban, a Republikánus Zsidó Koalíció éves konferenciáján az AIPAC-nak adott hangot. Más GOP 2024-re esélyes jelöltekkel és politikai hírességekkel együtt Haley is ott volt az RJC rendezvényén, hogy megszólítsa az Izrael-párti közösséget, és demonstrálja Izrael-párti jóhiszeműségét. A többi ottani felszólalóhoz hasonlóan ő is buzgón gúnyolta a Biden-kormányzatot, ébresztgette a baloldaliakat, és figyelmeztetett a Demokrata Párt befolyásos Izrael-ellenes frakciójának veszélyeire. Haley azonban ideget ért, amikor megemlítette az AIPAC-ot.
„Sokszor beszéltem már az AIPAC rendezvényein, és mindig hihetetlenül támogatóan álltak hozzám”
– mondta. Ezután azonban hozzátette, hogy
„ha egy politikus támogatja a katasztrofális iráni megállapodást, ellenzi az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetését, és a BDS-mozgalmat támogató antiszemiták ölelésében él, akkor az Izrael-barát csoportjának abszolút semmi köze nem lehet hozzá”.
Ez övön aluli ütés volt az RJC-nek, amelynek sok aktivistája feladta az AIPAC-ot és azt, amit a kétpártiság egészségtelen megszállottságának tartanak. Úgy vélik, hogy a lobbi kétpártiságba vetett hite, mint az Izrael-párti közösség befolyásának alapja, a legjobb esetben is elavult, a legrosszabb esetben pedig csupán fedezék Izrael lassú elhagyására.
A zsidó republikánusok úgy vélik, hogy a legtöbb demokrata a Barack Obama, korábbi elnök által kötött iráni atomalku felkarolása árulás volt, amely aláásta Izrael és a Nyugat biztonságát. Képmutatónak tartják a zsidó demokratákat, akik korábban mindkét párt korábbi elnökjelöltjeinek hamis ígéreteit a nagykövetség Jeruzsálembe költöztetéséről hangosan éltették, majd elutasították Donald Trump, volt elnök történelmi jelentőségű Izrael felé való hajlamát ebben és más kérdésekben. Ugyanilyen fontos, hogy megdöbbentette őket az a tolerancia, amelyet sok liberális demokrata tanúsít pártjuk olyan befolyásos tagjai iránt, akik nyílt Izrael-gyűlölők és antiszemiták, mint például a „Squad” tagjai, Ilhan Omar (D-Minn.) és Rashida Tlaib (D-Mich.) képviselők. Szerintük ez azt bizonyítja, hogy nemcsak a pártosodás érdekli őket jobban, mint a zsidó állam, hanem azt is, hogy a zsidógyűlölettel kapcsolatos vészharangot kongató állításaik teljesen őszintétlenek.
Mentségére legyen mondva, hogy az AIPAC sikerének alapja az volt, hogy pártállástól függetlenül Izrael támogatóinak széles körű koalícióját építette ki. Az AIPAC célja az volt, hogy az ideológiai spektrumon átívelő embereket arra ösztönözze, hogy mindkét párt politikusaival barátkozzanak. Az AIPAC segítségével a tisztségviselők megértették, hogy az Izrael-párti mozgalomhoz való csatlakozás nem csak abban segítette őket, hogy pénzt szerezzenek zsidó adományozóktól, hanem a főáramba helyezte őket egy olyan országban, ahol a zsidó állam szeretete mélyen beleivódott Amerika politikai DNS-ébe.
Ez a képlet évtizedekig jól működött. Egy olyan országban, ahol két nagy párt van, amelyek az elmúlt 30 évben többször is felváltva irányították a Kongresszust és a Fehér Házat, nem volt értelme Izrael támogatóinak az egyikre koncentrálni kizárva a másikat.
Bár az AIPAC mitikus státusza, mint a mindenható „Izrael-lobbi”, amelynek a zsidógyűlölők a megszállottjai voltak, erősen eltúlzott volt – befolyása nem összehasonlítható a különböző nagyhatalmú iparágakat képviselő lobbikkal, és nem semmisítette meg azt a támogatást, amelyre az arab lobbi számíthatott a Külügyminisztériumban és a kormányzati bürokrácia nagy részében -, a csoport eredményre való képessége valós volt.
De az AIPAC képlete, amelyet az 1970-es és 1980-as években találtak ki, és amely először ért el sikereket, már nem működik.
Ennek részben az az oka, hogy a két párt az elmúlt fél évszázadban többé-kevésbé felcserélte identitását Izraellel kapcsolatban. A demokraták valaha szilárdan Izrael-pártiak voltak. Mostanra tagjai mélyen megosztottak ezzel kapcsolatban, baloldali aktivista szárnyukat pedig egyre inkább befolyásolja az interszekcionális ideológia, amely hamisan azt állítja, hogy a zsidó állam a „fehér kiváltságokat” testesíti meg, és hogy az elpusztításáért folytatott palesztin háború valahogy rokon az Egyesült Államokban a polgárjogokért folytatott küzdelemmel.
Ugyanakkor a GOP mostanra szinte egyöntetűen ragaszkodik az amerikai-izraeli szövetséghez. Ez a tendencia Trump alatt érte el apoteózisát, aki az eddigi legizraelpártibb elnöknek mondhatja magát, még akkor is, ha a demokraták és a zsidó szavazók többsége nem ad neki hitelt ezért.
Bár a demokraták kongresszusi vezetése még mindig határozottan Izrael-pártinak vallja magát – amint azt Nancy Pelosi házelnök és Steny Hoyer többségi vezető eltökéltsége is mutatja -, hogy nem engedték, hogy pártjuk úgynevezett progresszív szárnyának ellenállása megakadályozza a Vaskupola rakétavédelmi rendszer finanszírozását az év elején, a párt tagjai ugyanúgy megtalálhatók Izrael leglelkesebb ideológiai ellenfelei, mint barátai között.
Hiba minden demokratát ugyanolyan rossznak bélyegezni, mint a „Squad-ot”. De amikor az Izrael-párti közösséget érdeklő kulcsfontosságú kérdésekben a kényszerhelyzet elérkezett, a legtöbbjük alulmaradt. Ez azt jelentette, hogy néhányan, akik nem csak zsidók, de régóta Izrael leglelkesebb védelmezőinek vallják magukat, vagy a másik oldalhoz csatlakoztak az iráni megállapodás ügyében – ahogyan Debbie Wasserman-Schultz (D-Flazac), a Demokrata Nemzeti Bizottság korábbi elnöke tette -, vagy egyszerűen belenyugodtak pártjuk árulásába, ahogyan Chuck Schumer, a szenátus többségi vezetője tette.
Mivel e szabály alól kevés a bátor kivétel, mint például Ted Deutsch képviselő (D-Fla.), aki egyszerre ellenezte az iráni megállapodást és szólította fel Tlaibot és másokat antiszemita szidalmazásukért a Vaskupoláról szóló képviselőházi vita során, azt lehet állítani, hogy talán azoknak, akik Haley megjegyzéseit éljenzik, igazuk van az AIPAC kudarcával és a kétpárti érdekérvényesítés elutasításának szükségességével kapcsolatban.
Mégis korai és bölcs dolog teljesen leírni az AIPAC-ot.
Mélységesen helytelen, ha a zsidó demokraták azzal vádolják GOP-s kollégáikat, hogy politizálnak Izrael kérdésében, hiszen az ő pártjuk, és nem a republikánusok vallottak kudarcot Irán és Jeruzsálem ügyében, valamint azzal, hogy gyáván elutasították a progresszívek antiszemitizmusát. De az Izrael-párti érdekérvényesítés célja nem lehet az, hogy minden zsidót meggyőzzön arról, hogy legyen republikánus. Ez még akkor is igaz lenne, ha ez lehetséges volna, ami nem, tekintve, hogy a legtöbben úgy vélik, hogy az úgynevezett társadalmi igazságossági kérdések valójában fontosabbak Izraelnél, és nem látják, hogy az antiszemitizmus ugyanolyan veszélyt jelent a bal-, mint a jobboldalon.
Az Izrael-párti mozgalom célja nem a demokraták elpusztítása, hanem az, hogy rávegye őket, hogy térjenek vissza korábbi, erőteljes támogató álláspontjukhoz, és élesszék fel azt a konszenzust, amelyet a baloldal tönkretesz. Ez azt jelenti, hogy a mérsékeltek, sőt, néhány progresszív politikus megnyerésére – és meggyőzésükre, hogy támogassák a zsidó államot – irányuló erőfeszítések továbbra is helyes és jó politika, amit folytatni kell. Jelenleg úgy tűnik, hogy ez egy vesztes csata, mivel a párt egyre növekvő progresszív szárnya olyan mérgező eszmék bűvkörébe került, mint például a kritikai fajelmélet, amelyek engedélyt adnak az antiszemitizmusnak.
Az amerikai politikában a változás állandó. A baloldal azt hihette, hogy a Black Lives Matter mozgalom felemelkedése és Trump veresége után a jövő az övék. De a párt radikális billenése előrevetítheti a közelgő vereségét a jövőbeli választásokon, és egy szükséges kurzusjavítást, amely végül majd visszavisz a középhez. Azon a ponton, ha az AIPAC még mindig teszi a dolgát, az Izrael-párti demokraták ott lesznek, hogy beváltsák az előnyöket.
Ez nem jelenti azt, hogy a republikánusoknak ne kellene továbbra is ellenállniuk a baloldal Izrael-ellenes szidalmazásának és a Biden-kormány szövetséget aláásó politikájának. Hosszú távon azonban az Izrael-párti közösség erősebb lesz, ha az AIPAC képes lesz igazolni kétpárti stratégiáját. Ha nem, akkor az tragédia lesz a demokraták, a lobbi és Izrael számára.
