Súlyos problémák vannak a tiszta energiára való átállással kapcsolatban – írja a The Economist.
A jövő hónapban a világ vezetői a „COP26” csúcstalálkozóra gyűlnek össze, hogy megállapodjanak arról, hogy 2050-re a globális szén-dioxid-kibocsátás nullára csökkentését kívánják elérni. Miközben arra készülnek, hogy elkötelezzék magukat e 30 éves törekvés mellett, a zöld korszak első nagy energiaválsága a szemük előtt bontakozik ki.
Május óta az kőolaj-, szén- és gázárak 95%-kal emelkedtek. Nagy-Britannia, a csúcstalálkozó házigazdája visszakapcsolta széntüzelésű erőműveit, az amerikai benzin ára elérte a gallononkénti 3 dollárt, Kínát és Indiát áramszünetek sújtották, Vlagyimir Putyin pedig nemrég emlékeztette Európát, hogy üzemanyagellátása az oroszok jóakaratán múlik.
A pánik emlékeztet, hogy a modern élethez bőséges energiára van szükség: nélküle a számlák kifizethetetlenné válnak, az otthonok megfagynak, és a vállalkozások leállnak. A mostani energiaválság mélyebb problémákat is felszínre hozott.
Az energiahiány gondolata nevetségesnek tűnt 2020-ban, amikor a globális kereslet 5%-kal – a második világháború óta a legnagyobb mértékben csökkent–, ami árcsökkenést eredményezett az energiaiparban. De ahogy a világgazdaság újra felpörgött, a kereslet is megugrott, miközben a rendelkezésre álló készletek veszélyesen alacsonyak lettek. Az olajtartalékok a szokásos szintnek csak 94%-át, az európai gáztárolók 86%-át, az indiai és kínai széntartalékok pedig 50%-át teszik ki a korábbihoz képest.
A szűkös piacok érzékenyek a sokkhatásokra és a megújuló energiaforrások egy részének időszakos jellegére. A működési zavarok köszönhetőek ezenkívül a a rutinszerű karbantartásoknak, baleseteknek, annak ha túl kevés a szél Európában, a latin-amerikai vízenergia-termelést csökkentő aszályoknak és a szénszállításokat akadályozó ázsiai áradásoknak.
A világ még megmenekülhet a súlyos energiaipari recessziótól és a zavarok megoldódhatnak, amennyiben Oroszország és az OPEC növeli az olaj- és gáztermelést. Ennek azonban a magasabb infláció és lassabb növekedés lesz az ára.
Ennek oka, hogy három probléma is felmerült. Először is, az energetikai beruházások a 2050-re kitűzött „nettó nullára” való törekvés teljesítéséhez szükséges szint felénél tartanak. A megújuló energiaforrásokra fordított kiadásoknak növekedniük kell, miközben a szennyező fosszilis tüzelőanyagok kínálatát és keresletét pedig párhuzamosan kell csökkenteni, anélkül, hogy veszélyes egyensúlyhiányt teremtenénk. A fosszilis tüzelőanyagok az elsődleges energiaigény 83%-át fedezik, és ennek kellene a nullára csökkennie.
Ezzel egyidejűleg a szén- és olajtüzelésről át kell térni a gázra, amelynek károsanyag-kibocsátása kevesebb mint fele a szénnek. A jogi fenyegetések, a befektetői nyomás és a szabályozástól való félelem miatt azonban a fosszilis tüzelőanyagokba történő befektetések 2015 óta 40%-kal visszaestek.
A földgázra sok országnak – különösen Ázsiában –, a 2020-as és 2030-as években áthidaló energiahordozóként szüksége van, hogy átmenetileg áttérjenek rá, miközben elhagyják a szenet, de még a megújuló energiaforrások felfutása előtt. A csővezetékek mellett a legtöbb ország cseppfolyósított földgázt (ING) is importál, azonban túl kevés projekt van folyamatban.
A Bernstein piackutató cég szerint az lNG-kapacitás globális hiánya a jelenlegi 2%-ról 2030-ra a kereslet 14%-ára nőhet.
A második probléma a geopolitika, mivel a gazdag demokráciák felhagynak a fosszilis energiahordozók kitermelésével, és a kínálat a kevésbé aggályoskodó és alacsonyabb kitermelési költségekkel operáló autokráciákba, köztük a Putyin úr által vezetett autokráciákba tevődik át.
Az OPEC és Oroszország kőolajtermelésének aránya a mai 46%-ról 2030-ra 50%-ra vagy még többre emelkedhet. Oroszország az európai gázimport 41%-ának forrása, és befolyása az Északi Áramlat 2 gázvezeték megnyitásával és az ázsiai piacok bővülésével tovább fog nőni, azonban mindig fenn fog állni a veszélye annak, hogy visszafogja a termelést és ellátást.
Az utolsó probléma az energiapiacok hibás kialakítása. Az 1990-es évek óta tartó dereguláció során számos országban a korszerűtlen állami energiaiparról olyan nyitott rendszerekre tértek át, amelyekben a villamosenergia- és gázárakat a piacok határozzák meg, és amelyekben a konkurens szállítók kínálják az energiát, ha az árak megugranak. Ezek a rendszerek azonban nehezen tudnak megbirkózni a fosszilis tüzelőanyagok termelésének csökkenése, az autokrata kitermelők és a csak időszakosan energiát biztosító nap- és szélenergia növekvő aránya által teremtett új valósággal.
A veszély az, hogy a mostani energiasokk lelassíthatja a változás ütemét. Li Keqiang, Kína miniszterelnöke ezen a héten azt mondta, hogy az energetikai átállásnak „szilárdnak és jól ütemezettnek” kell lennie, ami a szén hosszabb ideig történő használatát jelenti virágnyelven. A nyugati közvélemény, beleértve Amerikát is, ugyan támogatja a tiszta energiát, de a magas árak hatására ez megváltozhat.
A kormányoknak az energiapiacok újratervezésével kell válaszolniuk a mostani helyzetre. Nagyobb biztonsági tartalékokkal kellene kiküszöbölni a lehetséges hiányokat, és kezelniük kellene a megújuló energiaforrások időszakos jellegének problémáját.
Az energiaszolgáltatóknak több tartalékot kellene tartaniuk, ugyanúgy ahogyan a bankok is rendelkeznek tartalék tőkével. Ezenkívül a több atomerőmű is elengedhetetlen a megbízható mennyiségű energia biztosításához.
A sikeres átálláshoz az erre fordított kiadásoknak több mint kétszeresére, évi 4-5 billió dollárra kell emelkedniük. A befektetők szemszögéből nézve azonban érthetetlen sokszor amit a politika művel. Sok ország vállalja a karbonsemlegességet, de nincs terv arra vonatkozóan, hogy miként juthat el odáig, és még nem sikerült megbeszélnie a lakossággal, hogy a számláknak és az adóknak ennek érdekében emelkedniük kell.
Borítókép: Algimantas Tirlikas/Flickr
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
