Jennifer Teege felnőtt fejjel tudta meg, hogy ő Amon Göth, a Płaszówi koncentrációs tábor parancsnokának az unokája. A felfedezés kérdéseket vetett fel benne identitásával kapcsolatban: Ki ő valójában? Miért hazudtak neki? Mit kezdjen a nagyszülei bűneivel? A nő történetét később egy könyv formájában dolgozta fel, amelyet idén októberben jelentetett meg a Park Könyvkiadó A nagyapám engem agyonlőtt volna címmel. A szerző a Margó Könyvfesztiválon tartott könyvbemutatója alkalmából érkezett Budapestre. Jennifer Teege a Neokohnnak mesélt a náci örökségtől való félelemről, az elhallgatás pusztító hatásáról, és arról, hogy hogyan fogadták Izraelben a könyvét.
Jennifer Teege 1970-ben született. Édesanyja Monika Göth, édesapja pedig egy nigériai származású férfi. Az édesanyja már négyhetes korában apácákra bízta, mivel egyedülálló nőként nem tudott róla gondoskodni. A magas fekete kislány kilógott a többi gyerek közül. Hároméves volt, mikor nevelőszülőkhöz került. Egy ideig még az édesanyja és a nagymamája látogatta őt, azonban miután nevelőszülei örökbe fogadták megszakadt a kapcsolat.
Jennifer a húszas évei végén váratlanul depresszióval kezdett küzdeni, amit nagyrészt annak tulajdonított, hogy az édesanyja mások gondjaira bízta őt. Harmincas éveire kiegyensúlyozott lett az élete, férjhez ment és született két fia. Aztán váratlanul 38 éves korában, a múlt betört az életébe, megtudta ugyanis, hogy az édesanyja eltitkolta előle, hogy nagyapja egy hírhedt háborús bűnös volt. Attól a naptól kezdve két részre osztotta Jennifer az életét, amelynek a felfedezés volt a választóvonala.
***
2008-ban ön megdöbbentő felfedezést tett. Minden azzal kezdődött, hogy levett a könyvtár polcáról egy könyvet. Elmondaná mi történt?
Elmentem a könyvtárba Hamburgban, ahol ma is élek. A pszichológiai részlegen voltam, mikor megláttam egy könyvet a polcon. Nem ismertem a szerzőt, de könyv megragadta a figyelmem, mert a következő volt a címe: Az apámat szeretnem kell, nem? A kezembe vettem. A borítón egy fekete-fehér fotó egy nőt ábrázolt, de nem ismertem fel. Mikor átlapoztam a könyvet találtam egy fotót, ami a vér szerinti anyámra emlékeztetett, akit ekkor már hosszú évek óta nem láttam.
Aztán egy másik fotó a nagymamára emlékeztetett. A kötet végében voltak rövid életrajzi adatok. És az adatok egy része ismerős volt az örökbefogadási papírjaimból. Így megértettem, hogy a könyv, amit a kezemben fogok, az nem csak egy random könyv, hanem az anyám és a nagymamám története. Az első sokk nem is a nagyapám volt, hanem az, hogy itt egy könyv, amely talán választ adhat számtalan kérdésemre az anyámmal kapcsolatban, akit olyan régóta nem láttam.
Mikor órákkal később elolvastam a könyvet, akkor megértettem a könyv súlyát és a család történetét. Hogy ez nem csak az édesanyám történetét mondja el, hanem az egész családét, beleértve a vér szerinti nagyapámét.
A nagyapámat sokan ismerik a Schindler listájából, amelyben Ralph Fiennes alakította. Sokan ismerik a fikciós karaktert, de Amon Göth valóban létezett, háborús bűnös volt, akit a háború után felakasztottak Lengyelországban. Tudtam ki volt ő, mert láttam a filmet. De arról fogalmam sem volt, hogy a rokonom, hogy ő volt a vér szerinti nagyapám. Ez nagyon megdöbbentett.
Az örökbefogadó szülei nem tudták az igazat?
Nem tudták, pedig először az volt a gyanúm, hogy tudják. Azt gondoltam, ha az édesanyám eltitkolta ezt előlem, akkor talán a családom is tudta, csak nem mondtak semmit. De nem így történt. Tényleg nem tudták az igazat. Az örökbefogadásomat intéző intézmény se sejtette. De meg kell értenie, hogy amikor én születtem, az 1970-es években, akkor a film még nem jött ki. Amon Göth és a háborús bűncselekményei dokumentálva voltak, de nem volt olyan ismert, mint Himmler, Göring vagy Hitler. Ezek a nevek azonnal ott voltak, ha valaki felütött egy történelem könyvet.
Mikor később megkereste az édesanyját, mivel indokolta önnek, hogy elhallgatta a nagyapja múltját?
Azt a magyarázatot adta nekem, hogy úgy gondolta így megóvhat engem, mert, ha nem tudok róla, akkor nem lesz rám befolyással. Ami, ha valaki elolvassa a könyvem tudja, hogy nonszensz.
Csak azért, mert nem tudsz valamiről, annak ugyanúgy lehet rád hatása. S ami talán még rosszabb, hogy a tudatalattidat érinti. Nem tudod mi az, de érzed, hogy valami baj van.
A titkolózás egy mérgező atmoszférát hoz létre, a családi titkok elrejtésének gyakran katasztrófa az eredménye. Az édesanyám azt gondolta segít nekem, ha elrejti az igazságot. De ezzel nem segített.
|
Amon Göth, Płaszów szadista náci parancsnoka
„Nem lehetett magyarázatot adni arra, hogy mit miért tesz” – mondta Helen Rosenzweig, aki Göth egyik házvezetője volt a koncentrációs tábor mellé épített villában. Helen elmondása szerint volt valami „nem emberi” Göth-ben, aki fehér lovon ülve terrorizálta a foglyokat, és harci kutyákkal tépette szét az embereket. Amon Göth-öt hadbíróság elé állították a háború után, és mikor Lengyelországba vitték a feldühödött tömeg szét akarta őt tépni. A férfi Oscar Schindlert akarta a védelem tanújának hívni, aki azonban nem jelent meg a bíróságon. 1946-ban felakasztották, de olyan magas volt, hogy többször át kellett állítani a kötelet, hogy végül sokadik próbálkozásra fel tudják akasztani. Utolsó szavaival is Hitlert éltette. |
Sok minden el volt hallgatva a családjában. Gyakori Németországban, hogy a családok hallgattak a háborúról?
Ez a második generációt érintette leginkább, az elkövetők nem beszéltek erről a gyerekeikkel. Ez az évek során megváltozott, de a családon belüli hallgatás nem szűnt meg teljesen. A családokon belül sokan nem teszik fel a kényelmetlen kérdéseket.
A legkellemetlenebb kérdés, amit az ember fel tehet a nagyapjának vagy a nagybátyjának, az az, hogy: te megöltél valakit? Ezért az ember elkerüli ezeket a kérdéseket lehet, hogy azért is, mert valójában nem akarja hallani a választ. Ez nagyon általános volt és még most is az.
Még élnek néhányan azok közül, akik éltek a háború alatt, de már nem sokáig. Egy új generáció jön, akiknek a rokonai nem éltek akkor. A „hallgatás fala”, ami körül vette a témát ma már nem annyira aktuális. Azt hiszem ma az a legfontosabb, hogy tanuljunk a múltból, és a tanulságokat próbáljuk meg átültetni a jelenbe és a jövőbe.
Van másfajta hallgatás is. Vannak emberek akik, ha látnak egy cikket a holokausztról, vagy kijön egy új könyv vagy film a témában, azonnal ugranak, hogy „itt az ideje továbblépni, már túl sokat hallottunk a témáról.” Mit mondana nekik?
Nem értek egyet velük. Szerintem fontos meghallgatni a történeteket, még párszor el kell mondani őket. Nem szabad elfelejteni, hogy még mindig vannak emberek, akik tagadják, hogy egyáltalán megtörtént a holokauszt. Fontos, hogy beszéljünk róla. Németként nemcsak az a fontos, hogy tudjunk róla, hanem, hogy meg is osszuk ezt a tudást. Fontos megértetni a következő generációval, hogy felelősségük van azzal kapcsolatban, hogy hogyan kezelik a múltat, de nem bűnösek.
Mindig azt mondom, hogy a bűnösséget nem lehet örökölni. Felelősséget lehet örökölni, és németként, de emberi lényként is kötelességünk, hogy ilyen soha többet ne történhessen. Fontos, hogy ne tagadjunk, hogy legyen tudásunk és nagyon fontos, hogy megtiszteljük az áldozatokat.
A világ nagyon gyorsan változik, fontos, hogy tanuljunk a múltból, mert ahogy jelenleg a világ kinéz az nagyon ijesztő.
Az örökség kérdésével kapcsolatban: Azt írja a könyvben, hogy egyesek, akik náci felmenőkkel rendelkeztek mindent megtettek, hogy megszüntessék a vérvonalukat, amivel ahogy írja is, szinte a náci ideológiát visszhangozták, amely szerint minden a vérben van. Ön mit gondol erről félelemről?
Ez nagyon gyakori, ezért is írok róla a könyvben. Nekem is küzdenem kellett ilyen irracionális gondolatokkal. Nem volt róla konkrét teóriám, de nagyon ijesztő volt. Úgy nőttem fel, hogy szinte semmit nem tudtam a családomról, és hirtelen itt volt valami kézzelfogható. Belenéztem a tükörbe és hasonlóságokat fedeztem fel. Ezt azért is írom le a könyvben, hogy az emberek megértsék, milyen irracionális gondolataim voltak. Hasonló vonásaim vannak, akkor ez most mit jelent? S igen, meg voltam ijedve, és szeretném, ha az emberek megértenék, hogy nem kell félniük, akkor sem, ha hasonlítanak egy felmenőre, mert ez semmit nem mond arról, hogy kik ők valójában, és hogy milyen a jellemük.
Nincs olyan, hogy náci gén, ezt gyakran elismétlem, ez az én üzenetem. Ehhez a konklúzióhoz csak belső küzdelmeket követően jutottam el.
Találkozott olyanokkal, akiknek hasonló a háttere? Tud valamit Amon másik két gyerekéről?
Csak keveset, édesanyám találkozott velük. Egyikük talán már meghalt, de nem tudom biztosan. Viszont sokan megkeresnek, akik hasonló háttérből jönnek.
Németországban szinte mindenkinek a családja rendelkezik náci múlttal. Ezek mind különböző történetek, különböző küzdelmekkel, de közben nagyon hasonló mindegyik.
Az én történetem sok emberhez szól, mert ugyan elsőre különlegesnek tűnik, és különleges is a maga nemében, másrészt viszont nagyon is univerzális, olyan témák és küzdelmek vannak benne, amikkel sokan tudnak azonosulni.
A könyvében ír a nagymamájáról Ruth Irene Adlerről, akit gyerekként nagyon szeretett. Ő együtt élt Amon Göth-el a plaszówi villában. Az ő múltjának feltárása nehezebb volt, hiszen őt ismerte, míg Amon csak egy idegen volt?
Nem voltunk szoros kapcsolatban, mert csak ritkán láttam a nagyanyámat. De nagyon fontos volt számomra, mert kezdetektől fogva nehéz kapcsolatom volt az anyámmal, de a nagyanyám nagyon kedves volt, legalábbis velem az volt. Biztonságban éreztem magam, ha vele voltam. Az édesanyámat verte a férje, és az a környezet nagyon nehéz volt egy kislány számára. A nagymamám menedéket jelentett számomra. Az emlékeimben úgy élt, mint akit nagyon kedveltem. Korai gyerekkorom kevés pozitív emlékét róla őriztem és nagyot csalódtam, mikor kiderült, hogy valójában mennyire más volt, mint hittem. Nem arról van szó, hogy megváltozott, hanem, hogy a személyiségének voltak részei, amit gyerekként nem ismertem. Ezt kellett integrálnom a róla őrzött képbe és ez nagyon nehéz volt.
A könyvben azért írok olyan részletesen a vele való kapcsolatomról, hogy az olvasó megértse, hogy Amon Göth miért nem pusztán csak egy történelmi alak számomra. Az is, és ma már távolabbról tudok rá nézni, de nehéz volt, hogy érzelmileg kötődtem a nagyanyámhoz, és nem értettem, hogyan szerethetett egy olyan embert, mint Amon Göth.
Azért is írok róla hosszan, mert igen ő a nagyanyám, de egyben az ő alakja jelképezi az emberek többségét, akik abban az időben támogatták a rendszert. Ő szélsőséges eset volt, hiszen azzal is támogatta Amon Göth-öt, hogy együtt élt vele egy koncentrációs tábor mellett. De őt nem ítélték el a háború után. Törvényi értelemben nem volt bűnös, de ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna az.
Én azt gondolom bűnös volt, mert nem segített, mert nem tett eleget, mert maradt. Azokat jelképezi, akik kiszolgálták a rendszert. Nem csak azok a bűnösök, akik vezettek, hanem akik követték őket, hiszen csak így volt képes a rendszer funkcionálni. S nagyon sokan voltak, akik nem tettek semmit.
Ha megtehette volna mit kérdezett volna tőle?
Szerettem volna, ha beszélhetek vele, hogy meghallgassam mit mondana. Sajnos mikor öngyilkos lett, a búcsúlevelében egy szóval sem említette, hogy bármit megbánt volna. Ez annyira nem helyes, azt kívánom bárcsak többet tudhatnék. Az utolsó interjújában úgy tűnt nem érez bűnbánatot. Nagyon beteg volt már akkor, tüdőbeteg volt, és nehezen vette a levegőt. Az interjú után végzett magával. Talán eluralkodtak rajta az érzelmek, de nem tudom, ez csak spekuláció. Azt kívánom bárcsak tudtam volna vele beszélni. Mikor gyerekként utoljára láttam, nem tudtam, hogy nem látom őt többé. Nem tudtam, hogy miután örökbefogadnak nem láthatom a vér szerinti rokonaimat. A szálak így nagyon határozottan és hirtelen szakadtak meg.
A nagymamája beszélt a háborúról a lányának, vagyis az ön édesanyjának?
Nem arról volt szó, hogy ne beszéltek volna a háborúról. A narratíva volt hamis.
Az anyámnak volt némi információja az apjáról, és beszéltek is róla, de egészen máshogy volt beállítva. Az anyám azt hitte, hogy az apja háborús hős volt. Nem rendelkezett azzal a tudással, mint mi, a munkatábor neki nem hangzott rosszul. Azt hitte az egy olyan tábor, ahová az embereket dolgozni küldték. Fogalma sem volt mit csinált az apja, és a nagyanyám nem is magyarázta el neki, hogy valójában mi történt ott.
| Ruth Irene Adler — A parancsnok szeretője
Ruth Irene Adler (1918-1983) 1943-ban találkozott Amon Göth-tel, akinek Oscar Schindler mutatta be. A nő néhány héttel később beköltözött a férfi villájába. Irene közönnyel figyelte a koncentrációs táborban zajló eseményeket, egy táborlakó későbbi vallomása szerint a nő gépelte Göth legtitkosabb iratait. Helen Rosenzweig, Göth egyik házvezetőnője azt mondta róla, hogy a nap nagy részében heverészett, és ha lövések dördültek akkor felhangosította a zenét, hogy ne hallja. A túlélők vallomásai alapján időnként próbálta visszafogni a szeretője szadizmusát, a háború után mégis védte a férfit, váltig állította, hogy nem kegyetlenkedett, s, hogy akiket megölt „azok nem olyan emberek voltak, mint mi. Borzasztóan mocskosak voltak.” 1945 novemberében született meg Göth és Irene gyermeke, akit Monikának neveztek el. 1946-ban Göth-öt kivégezték, amely hírre Irene megőszült. A nő kérvényezte, hogy megváltoztathassa a vezetéknevét Göth-re, amit a hatóságok engedélyeztek neki. Évtizedekkel később a villában töltött időkről úgy nyilatkozott, hogy „szép idők voltak”. Élete végig az ágya felett tartotta Amon Göth fotóját. 1983-ban öngyilkos lett. |
A története tele van véletlenekkel, sorsszerű eseményekkel, és ezek közül az egyik legvalószínűtlenebb, hogy fiatalon élt öt évet Izraelben. Mi vezette önt oda?
A sors volt vajon vagy a véletlen? Nem tudom biztosan a választ. A kérdés az, milyen szemszögből nézzük. Mert mondhatnám azt, hogy azért mentem Izraelbe, mert Párizsban találkoztam egy lánnyal, akivel barátok lettünk és meghívott oda nyaralni. Majd szerelmes lettem egy izraeli férfiba, és ott jelentkeztem egyetemre. De ha visszafelé nézem, úgy hogy már tudom mi történt később… Így megérthettem például a zsidó vallást, és ráadásul lehetővé tette számomra, hogy mikor Jeruzsálemben voltam a könyvvásáron ne csak angolul, hanem héberül is beszéljek az emberekkel. Nem is jöhettünk volna különbözőbb háttérből, én az elkövetők oldaláról, ők az áldozatokéról, és a közös nyelv segítette a kapcsolat létrehozását, hogy össze kössön valami. Ha valaki hisz a sorsban, akkor az izraeli éveim ezekre a pillanatokra készítettek fel, mikor ott voltam a könyvvásáron Jeruzsálemben, és meg akartam osztani a történetemet.
Több barátságot is kötöttem túlélőkkel. Van egy nagyon jó barátnőm Izraelben, aki holokauszttúlélő. A korkülönbség ellenére, és annak ellenére, hogy ő rajta volt Schindler listáján én pedig Amon Göth unokája vagyok, egy nagyon szoros kötelék köt össze minket, ami túlmutat ezen. Kedveljük egymást, minden ellenére. A kibékülést szimbolizálja a barátságunk, még akkor is, ha ezt mi sose mondanánk egymásnak.
Hosszú utat tett meg mióta felfedezte, hogy ki volt a nagyapja. Szabadnak érzi magát Amon Göth-től?
Azt hiszem sikerült valami jó dolgot kihoznom abból, ami nagyon negatívnak tűnt, s sikerült az életem részévé tenni, és taníthatom az embereket, elmondhatom a történetemet. De nagy árat fizettem ezért. Különböző autoimmun betegségeim vannak, amik azt hiszem nem a semmiből jöttek. Ez a történet nem fekete-fehér, tele van nüanszokkal. Része az életemnek, és mindig is része lesz.
Keretes írásokban található idézetek: Jennifer Teege – Nikola Sellmair: Nagyapám engem agyonlőtt volna: Egy fekete nő szembenéz családja náci múltjával, Park Könyvkiadó, Fordító: Nádori Lívia, 2021
