Van egy szórólap, amely ezen a héten a szülőállamomban kering, egy zsidó politikust ábrázol, aki egy aranyérmékkel megrakott asztalnál ül – írja Jack Moline a Forward-on megjelent cikkében.
Két hónapon belül ez a harmadik alkalom, hogy Virginia állam törvényhozásának jelöltjei antiszemita képeket használnak fel politikai célokra. Az első esetben egy jelölt szerint, azzal ér fel konzervatív nézeteket valló tanárnak lenni manapság, mint amikor náci Németországban valaki kijelentette magáról, hogy „zsidó vagyok”. A másik esetben egy jelölt pedig a vele szembenálló párt zsidó képviselőjének orráról tweetelt.
Ezzel egyidőben, 4000 mérfölddel északnyugatra, Anchorage polgármestere megvédte a sárga csillagot viselő maszkellenes aktivistákat (akikkel nem értett egyet), a holokauszt áldozatai előtti tisztelgésnek nevezve akciójukat.
A zsidó szenvedés és az antiszemita sztereotípiák politikai haszonszerzés céljából történő kihasználása olyannyira általánossá vált, hogy egyre nehezebb elválasztani az otromba érzéketlenséget a szándékos gyűlöletből. Érdemes azonban megjegyezni, hogy az elkövetők motivációi kevésbé fontosak, mint az arra adott reakcióik.
Sok évvel ezelőtt volt egy nagyon nehéz beszélgetésem egy barátommal, aki katolikus pap és az abortusz hangos ellenzője – ragaszkodott ahhoz, hogy az „abortusz holokausztjára” hivatkozzon, amikor kifejezte mély erkölcsi undorát. Ennek a képnek a használata lekicsinyli az eredeti áldozatok körülményeit és szenvedését, és egyúttal azt is sugallja, hogy bárki, aki a terhességmegszakítás mellett áll, az náci.
A holokauszt borzalmai, a körülmények, amelyek között a sárga csillagokat és a koncentrációs táborokat a zsidók dehumanizálására és meggyilkolására használták, olyan dolgok, amelyeket nem szabad politikai célokra redukálni. Különösen a mi sokszínű demokráciánkban a holokauszt hasonlatok használata – egy kampánybeszédben, egy tweetben, egy szórólapon vagy egy nyilvános gyűlésen – olcsó politikai fegyverré degradálja azt a fajta bigottságot, amelyek elősegítették ezen sötét erők megszületését.
Az én aggodalmam nem az, hogy megakadályozzam, hogy a holokausztot megidézzék, amikor az helyénvaló, hanem az, hogy az emberek érzéketlenné tétele ezzel a bigottsággal szemben (amely egyébként a náci propagandagépezet elsődleges taktikája volt).
Az elkövetők mindegyikének – és még sokaknak – ez volt a válasza, hogy elkerüljék a felelősséget tudatlanságukért és érzéketlenségükért.
Nem arról van szó, hogy nem kértek bocsánatot (egyesek meggyőzőbben tették, mint mások). De mindegyikük a „nem gondoltam komolyan” és a „sajnálom… ha valakit megbántottam” valamilyen kombinációját mantrázta.
A közbizalmat élvező embereknek felelősségük, hogy megfontoltak legyenek a szavaikkal, tájékozottak az értékeikkel kapcsolatban és felelősek a tetteik következményeiért.
Bármi, ami kevesebb, mint „tévedtem, és sajnálom”, az nem bocsánatkérés – hanem kifogás.
Azt javasolták nekem, hogy talán azért vagyok érzékenyebb ezekben a kérdésekben, mert egyszerre vagyok zsidó és virginiai. De ha valamiért, akkor azért vagyok óvatosabb a holokauszt hasonlatok és az alkalmi antiszemitizmus politikai célú használatával kapcsolatban, mert nem akarom, hogy más amerikaiak is átéljék azt a fájdalmat, amit az amerikai zsidók minden alkalommal, amikor a holokausztot politikai pontok megszerzésére használják.
Borítókép: The Alaska Landmine / Flickr
