A Nyugat számára nincsenek „örökké tartó háborúk”. Háborúit vagy megnyeri, vagy elveszíti; vannak győztesek és legyőzöttek. Az iszlám szélsőségesek számára azonban a háború valóban örökké tart, a vereség csak átmeneti.
Kevesen, vagy egyáltalán senki sem fogja elfelejteni az Amerika elleni 9/11-es támadások szörnyű képeit. Húsz év elteltével fájdalmasan világos, hogy sok nyugati ember még mindig nem érti teljes egészében, hogy mit is láttak, amikor a World Trade Center ikertornyai leomlottak Alsó-Manhattanban – kezdi a Jewish News Syndicate oldalán megjelent publicisztikáját Melanie Phillips.
Azon a szörnyű napon a Nyugat szembesült az iszlám világban uralkodó fundamentalista irányzattal. Ez magában foglalja a dzsihád, vagyis a szent háború hirdetését a nem iszlám világ és azon muszlimok ellen, akik a fundamentalisták szerint nem eléggé követik az iszlámot.
A Nyugat, különösen Nagy-Britannia és Amerika, többnyire figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy ez a háború már legalább egy évtizede folyik ellene.
Az 1980-as években a nyugatiak által támogatott mudzsahedek kiszorították a Szovjetuniót Afganisztánból. A britek és az amerikaiak figyelmen kívül hagyták azokat a figyelmeztetéseket, hogy ezek a harcosok iszlám fundamentalisták, akik most megrészegülve a szovjet birodalom felett aratott győzelmüktől, a Nyugat haderejét is megpróbálják legyőzni. Az Al-Kaida felemelkedése és a 9/11-es merényletek ennek az eredménye.
A Nyugat azonban figyelmen kívül hagyta a szunnita és a síita iszlám által évek óta ellene indított kulturális támadás egyre gyarapodó bizonyítékait is.
Úgy tűnt, Nagy-Britannia nem vett tudomást arról a tényről, hogy az 1980-as években a muszlim bevándorlók olyan intézményeket hoztak magukkal, amelyekben az iszlám fundamentalista vahhábita irányzata dominált, amelyet Szaúd-Arábiából importáltak Pakisztánba és Bangladesbe. A fundamentalisták egyre növekvő hazai választói csoportjával, akiket vagy figyelmen kívül hagytak, vagy elnézőek voltak velük szemben, Nagy-Britannia alvajárva kezdett menetelni az iszlamizálódás felé.
1989-ben Salman Rushdie brit írót az iráni legfelsőbb vezető, Khomeini ajatollah halálra ítélte, mert A sátáni versek című regényében megsértette az iszlámot. Évekig bujkálnia kellett, könyvét pedig nyilvánosan elégették a brit utcákon.
Mégis kevesen értették meg, hogy ez sokkal többet jelentett egy író elleni támadásnál. Mindez kísérlet volt arra, hogy a Nyugatot az iszlám értékeknek való alávetettségre kényszerítsék.
A síita Iráni Iszlám Köztársaság létrejötte pedig a szunnita világot dzsihádra sarkallta.
9/11 után azonban a Nyugat azt mondta magának, hogy a dzsihadista fundamentalizmus az iszlám „perverziója”. Ám ez nem volt tisztességes. Jóllehet sok nyugati muszlim támogatja az emberi jogokat és elítéli a vallásuk nevében elkövetett atrocitásokat, a dzsihadista túlkapások mégiscsak szilárdan az iszlám vallási szövegekben gyökereznek. Szeptember 11-e az iszlám nevében vívott szent háború megnyilvánulása volt.
Azok, akik még arra sem tudják rávenni magukat, hogy megnevezzék az ellenük háborút vívó ellenséget, vereséget szenvednek tőle. Ezért olyan aggasztó az „iszlamofóbia” vádja – hangsúlyozza a szerző.
Mert míg a muszlimokkal szembeni valódi előítéletek helytelenek, az „iszlamofóbiát” a Muszlim Testvériség találta ki, hogy elhallgattasson minden, az iszlámmal kapcsolatos negatív megjegyzést. Vallási kötelességük volt a muszlim istenkáromlás törvényének bevezetése.
Az „iszlamofóbia” elleni fellépéssel a Nyugat gyakorlatilag térdet hajtott az iszlám előtt – ami már a nevében is behódolást jelent.
Nagy-Britannia még ma sem tiltotta be a Muszlim Testvériséget, figyelmen kívül hagyva, hogy a számtalan csoport és intézmény támogatásával hogyan ágyazta be a dzsihádot a brit és a nyugati társadalomba.
2004-ben a The Washington Post arról számolt be, hogy a Muszlim Testvériség amerikai ágának támogatói alkotják „az amerikai iszlám közösség legszervezettebb erejét”, több száz mecsetet és üzleti vállalkozást működtetnek, polgári tevékenységeket támogatnak, és szervezeteket hoznak létre az iszlám népszerűsítésére.
Ugyanakkor a Holy Land Foundation 2007-es pere során előkerült dokumentumok azt állították, hogy az amerikai Muszlim Testvériség részt vett fegyveres kiképzésben, az FBI és a CIA elleni kémelhárításban, valamint „a nyugati civilizáció belülről történő felszámolásában és elpusztításában”.
Nem kevésbé perverz módon a Nyugat folyamatosan tagadja, hogy az Izrael elleni arab és muszlim háború az iszlám szent háborúban gyökerezik (ezt a vakságot maga Izrael is osztja, amikor úgy dönt, hogy ezt a megsemmisítő háborút inkább kezelhetőbb nacionalista, semmint vallási alapon tárgyalja).
Hasonlóképpen figyelmen kívül hagyta az iszlám világot átható antiszemitizmust, még akkor is, ha vezető iszlamisták elismerték, hogy a zsidókkal szembeni félelem és gyűlölet áll a Nyugat és a modernitás elleni háborújuk hátterében.
A 9/11-es terrortámadások nem csak a Nyugat iszlamizációval kapcsolatos vakságát leplezték le. Leleplezték kulturális és civilizációs törésvonalait is, amelyek a 20. század eleje óta nyitva álltak.
A britek elszigetelődési törekvése az első világháború vérengzéseiben gyökerezik. Amerikában a Thomas Jefferson által „összefonódó szövetségeknek” nevezett jelenség elkerülése az alapító atyákig nyúlik vissza.
A megbékítésben gondolkodó Nagy-Britannia és Amerika csaknem túl későn ébredt rá a hitleri fenyegetésre – és túl későn ahhoz, hogy megakadályozza a holokausztot.
A második világháború után azonban a nyugati elitek meggyőzték magukat arról, hogy valójában magát a háborút is meg tudják szüntetni. A gazdasági kapcsolatok elkerülnék, a nemzetközi jog megakadályozná a népirtást, és magát a háborút tárgyalások és „békefolyamatok” váltanák fel.
Egy időre 9/11 kipukkasztotta ezt a halálos fantáziát, ami az afganisztáni és iraki háborúkhoz vezetett, hogy megakadályozzák az iszlamista terror kibontakozását.
A Nyugat azonban mindkét helyen nem akarta és nem is tudta tartani az irányt. A közvélemény dühét a „soha nem háborúzunk” fantázia meghiúsulása miatt óriási mértékben fokozta a Nyugat stratégiai tévedése, amikor azt hitte, hogy ezen országok lerohanása, majd demokratikus társadalommá válásuk segítése kihúzza a terrorizmus tüskéjét.
Különösen az ebből eredő iraki hibák súlyossága látszott megerősíteni az önmagába vetett hitét elveszített Nyugaton azt a befolyásos nézetet, hogy ennek az arrogáns és imperialista kultúrának nincs joga megmondani másoknak, hogyan viselkedjenek.
A Nyugat tehát nem látta be, hogy bár e háborúk megvalósításának módja nagymértékben hibás lehetett, a halálos ellenséggel szembeni védekezés szükségessége azonban valós volt, és nem is tűnt el.
A kulturális önbizalom elvesztésének számos oka volt. A szekularizmus aláásta a Nyugat bibliai alapjait. Az első világháború vérengzései lerombolták a hazáért való önfeláldozásba vetett hitet.
A legpusztítóbb az volt, hogy a holokauszt lesújtó ítéletet hozott a modernitás felett. Alapvető hitének megtagadásával a Nyugat tehát pontosan ugyanoda jutott, ahová az iszlám dzsihadisták.
Természetesen a nyugatiak soha nem láttak semmi hasonlóságot maguk és a középkorba zárt iszlamisták között, akiket érthetetlenként, őrültekként és értéktelenként utasítottak el.
Ám mindennek tükörképeként a Nyugat szorgalmasan szakította meg a kapcsolatot saját történelmi értékeivel. Ezt tetézte az az arrogáns feltételezés, hogy a nyugati hozzáállás egyetemes.
A Nyugat ezért megpróbálta ráerőltetni a tárgyalásokba és kompromisszumokba vetett utópisztikus, posztmodern hitét a Közel-Keletre és az iszlám világra, amely a konfliktust kizárólag győzelem és vereség, erő és gyengeség szempontjaiból látta.
Ezzel a Nyugat folytatta a fiaskók megismétlését azzal, hogy ugyanazoknak a fantáziáknak engedett, hogy véget vet az „örök háborúknak” – akár az izraeli-palesztin „békefolyamat”, akár az iráni atomalku, akár Afganisztán elhagyása révén, ahol mind a brit, mind az amerikai kormány most azt a fantáziát szövi magának, hogy a tálib „realisták” majd kordában fogják tartani a tálib dzsihadistákat.
Az iszlamisták számára a háború valóban örökké tart. Az ilyen fanatikusok számára a vereség mindig csak átmeneti.
A Nyugat számára azonban nincsenek „örökké tartó háborúk”. Háborúit vagy megnyeri, vagy elveszíti; vannak győztesek és legyőzöttek.
Ám a katonai erő kevésbé számít, mint a hit. A 9/11-es támadók nem használtak kifinomult katonai eszközöket. Polgári repülőgépeket térítettek el, és óriási pusztító potenciállal rendelkező, repülő emberi bombákká alakították őket.
Ami a dzsihádot táplálja, az egy eszme ereje. Ez az eszme a halál kultusza.
A halál kultuszának legyőzéséhez a Nyugatnak az életbe vetett hitre van szüksége. A saját életébe. Ez a módja annak, hogy a szükséges bátorságot és elszántságot merítsük ebből a sötét évfordulóból; de sajnos, úgy tűnik, ez a legnehezebben megtanulható lecke – figyelmeztet Phillips.
