Felejtsük el a külföldi háborúkat – a beavatkozásra otthon van szükség – írja Gavin Mortimer a The Spectator oldalán megjelent cikkében.
Tony Blair hétfőn Londonban egy katonai agytröszt előtt tartott beszédében kijelentette, hogy a Nyugatnak továbbra is be kell avatkoznia az iszlamista szélsőségek által fenyegetett országokban. A volt miniszterelnök szerint, aki csatlakozott az amerikaiak iraki és afganisztáni inváziójához, az elszigetelődés politikája nem szolgálná a célt, mert:
„Az iszlamizmus, mind az ideológia, mind az erőszak, elsőrendű biztonsági fenyegetést jelent, és ha nem fékezzük meg, akkor is el fog jönni hozzánk, még ha a központja messze van is tőlünk…. Legyőzése a kemény és a puha hatalom kombinációjával érhető el.”
Kijelentése a 2015 októberében a New York-i 9/11 Memorial Museumban tett nyilatkozatához hasonló. Akkor Blair azt mondta, hogy a Nyugat képtelen legyőzni az iszlamista terrorizmust, ha előbb nem avatkozik be az ideológia felszámolásának érdekében. A valóság az, hogy a muszlim közösség egyes részeiben olyan diskurzus alakult ki, amely mélységesen ellenzi a békés együttélést – figyelmeztetett. Az ezzel szembeni fellépés a szélsőségesség elleni küzdelem alapvető része.
Ezek a merész szavak, nem sokban különböznek Emmanuel Macron tavalyi nyilatkozatától, amelyet a francia tanár, Samuel Paty brutális meggyilkolása után tett. Akkor a muszlim világot düh töltötte el, és fenyegetésekkel illették Macront. Franciaország európai és észak-amerikai szövetségesei közül senki sem állt Macron mellé, ami azt bizonyítja, hogy a Nyugat nem szállt szembe az iszlamista szélsőségességgel, és nem is lépett fel ellene azokban az években, amióta Blair a 9/11-es emlékmúzeumban elmondta beszédét.
Éppen ellenkezőleg, a Nyugat kivonul az ideológiai harcból. Lássuk csak, ahogyan egy yorkshire-i tanárnőt az év elején a politikusok és a tanári szakszervezetek magára hagytak, miután a véleménynyilvánítás szabadságáról szóló vita során Mohamed próféta képét merte megmutatni.
Az iszlamista ideológia előtti kapituláció nagyrészt annak tulajdonítható, hogy a nyugati társadalomban elterjedt a szélsőségesség egy másik fajtája: az, amely mindenekelőtt a sokszínűséget hirdeti, és a nem-nyugati gondolkodással szembeni bármilyen kritikát eleve rasszistának tekint. Ez az ideológia, amely ugyanolyan intoleráns, mint az iszlamizmus, szintén a nyugati civilizáció bukására törekszik. Következésképpen hívei közül sokan mentegetik a Nyugat ellenségeit.
Ki gondolta volna néhány évvel ezelőtt, hogy 2021-ben a kanadai nőügyi és nemek közötti egyenlőségért felelős miniszter a tálibokat „testvéreinek” fogja nevezni? Furcsa szóválasztás olyan férfiak jellemzésére, akik terhes afgán rendőrnőket végeznek ki a családjuk szeme láttára.
Az iszlamista szélsőségesek egyértelmű elítélése, hogy a mai divatos kifejezéssel éljek, „problematikus” néhány nyugati politikus számára.
Ahol egykor a Nyugatnak értékei voltak, amelyeket hajlandó volt a végsőkig megvédeni, ott most csak a gyávaság van. Így amikor időközi választást tartanak abban a városban, ahonnan azt a yorkshire-i tanárnőt elüldözték, a jelöltek kerülik az eset megvitatását; amikor Franciaországban egy tizenéves lányt bujkálni kényszerítettek, mert kritizálta az iszlámot, az igazságügyi miniszter szidta őt, amiért olyan szavakat használt, amelyek „egyértelműen sértik a lelkiismereti szabadságot”. Amikor pedig egy francia iskola előtt lefejeztek egy tanárt, mert a próféta képét mutatta diákjainak, a kanadai miniszterelnök sajnálkozott a halála miatt, de ugyanabban a pillanatban kijelentette, hogy „a véleménynyilvánítás szabadsága nem korlátlan… egy olyan tisztelettudó társadalomban, mint a miénk, mindenkinek tisztában kell lennie szavaink hatásával”.
A keserű igazság az, hogy amíg a nyugati nemzetek az afganisztáni beavatkozással voltak elfoglalva, addig közömbösek voltak az iszlamizmus terjedése iránt saját országaikban. Riasztóan sok értelmiségit sorvasztott el a tekintélyelvű sokszínűség új ideológiája – olyannyira, hogy képtelenek különbséget tenni az elfogadhatatlan muszlimellenes érzelmek és az iszlamista ideológia jogos kritikája között. Ennek eredményeképpen a szélsőségesség virágzik. Nem meglepő, amikor egy brit felmérés szerint a megkérdezett muszlimok fele szerint a homoszexualitásnak illegálisnak kellene lennie, és egy francia felmérés szerint a fiatal muszlimok 57 százaléka a saría törvényeit fontosabbnak tartja, mint a köztársaság törvényeit.
Néhány hónappal az afganisztáni invázió után Franciaországban megjelent egy könyv A köztársaság elveszett területei címmel. A könyv szerkesztőjét kiközösítette az értelmiség a Franciaországban kialakuló párhuzamos társadalom komor ábrázolása miatt. Ezekből az elzárt közösségekből olyan szélsőséges iszlamisták kerültek ki, mint Mohammed Merah, a Kouachi fivérek és a Bataclan-gyilkosok.
A 2005-ös londoni merényletek után a dühös Tony Blair azt ígérte a nemzetnek, hogy „a játékszabályok megváltoznak”. Többé nem fogja megengedni, hogy az ország tolerancia hírnevével „egy kis fanatikus kisebbség visszaéljen”. A játékszabályok azonban nem változtak, és az elmúlt években az iszlamisták a brit állam önelégültségét kihasználva véres merényletek sorozatát követték el Londonban és Manchesterben. Az elkövetők szinte mindegyike, akárcsak a 2005-ös atrocitásban részt vevők, Blair szavaival élve, nem „jött hozzánk”. Ők már itt voltak. Született és itt felnőtt britek voltak, ahogyan a franciaországi iszlamista szélsőségesek többsége is Európában nevelkedett.
Ha a Nyugat komolyan gondolja az iszlamista szélsőségesség legyőzését, akkor nem a tengerentúlra, hanem otthonra kell összpontosítania, beavatkozva Brüsszel, Barcelona, Párizs és London külvárosaiban. A terroristák ugyanis onnan származnak, ahogyan az ideológiájuk is, amelyet mecsetekben, kávézókban és a közösségi médiában terjesztenek.
Ezt a háborút csak akkor lehet megnyerni, ha a Nyugat újra felfedezi erkölcsi bátorságát és az eredendő jóságába vetett hitét. Politikusaink gyengék és erőtlenek, a legtöbb elnök legnagyobb félelme nem az iszlamista szélsőségesség fenyegetése, hanem az a gondolat, hogy valaki iszlamofóbnak nevezi őket – zárja írását Mortimer.
