Miközben Kochavi és Ganz a katonák már így is felduzzadt nyugdíjának további növeléséért harcol, az IDF lemarad a taktikák terén, amint azt a hétvégi gázai kudarc is mutatja, miközben csak az alacsony társadalmi-gazdasági háttérrel rendelkezők csatlakoznak a harci egységekhez – írja véleménycikkében Yossi Yehoshua.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni az elmúlt hetek eseményeit, amelyek az izraeli hadsereget és annak felső vezetését érintik – kezdi Yehoshua a Ynetnews oldalán megjelent írásában.
Míg egyesek ezeket csak szerencsétlen események sorozataként fogják fel, és hogy a múltban Izrael sokkal rosszabb dolgokat is látott, a valóság az, hogy valami nagyon rossz történik az Izraeli Védelmi Erőkkel. Ha a helyzetet nem orvosolják azonnal, akkor a most zajló eseményeknek messzemenő következményei lehetnek a jövőben – állítja a szerző.
Mindenekelőtt taktikai szinten kell változtatni. A gázai határkerítésnél a hétvégén történt zavargások, amelyek következtében Barel Hadaria Shmueli határőr törzsőrmester életveszélyesen megsebesült azt mutatják, hogy a terepparancsnokok képtelenek felkészíteni erőiket a műveletekre.
A látszat szerint a probléma a Gázai Osztály élén állókkal van, de a valóságban minden tervet a vezérkari főnök hagy jóvá.
A szombati eseményt egyszeri szerencsétlenségnek is tekinthetjük, tekintve, hogy az elmúlt években csak egy IDF-katona halt meg a határkerítésen történt zavargások során – Aviv Levy törzsőrmester 2018-ban.
A déli határon szolgáló katonák arról mesélnek, hogy úgy érzik, meg van kötve a kezük, amikor a bevetési szabályokról van szó.
Az író szerint a világ egyetlen más hadserege sem engedné meg, hogy ilyen erőszakos zavargások valósuljanak meg ilyen közel a határhoz. Csak emlékeztetőül: Shmueli megsebesült, miután egy gázai fegyveres célzottan a fejére lőtt a kerítésen lévő lyukon keresztül.
Ez az incidens kevesebb, mint három hónappal a májusi 11 napos gázai háború után történt, amelyet a kormány tévesen hatalmas sikerként adott el a nyilvánosságnak – írja Yehoshua.
Az „intelligens bombákba”, az Iron Dome-ba és mindenféle fejlett fegyverzetbe való beruházás ellenére a háború mindössze 100 halott terroristával zárult.
Az, hogy a hadsereg nem hajlandó a teljes erejét bevetni a szerző szerint komoly problémákhoz vezethet.
Amikor tavaly három Hezbollah-terrorista megpróbált beszivárogni a libanoni határ mentén lévő Har Dov előőrsre, az IDF vezérkari főnöke, altábornagy, az IDF vezérkari főnöke, dr. Aviv Kochavi utasította a katonákat, hogy ne öljék meg őket, nehogy feszültséget keltsenek az északi határon.
A valóságban ez a fajta taktika csak növeli az Irán által támogatott síita terrorcsoport önbizalmát olyannyira, hogy annyira magabiztosnak érzi magát, hogy több mint 20 rakétát lő ki Izraelre, ahogyan tette ezt a hónap elején.
A libanoni front kezd hasonlítani Gázára, a rakéták „csepegtetése” inkább a szabály, mint a kivétel.
Az IDF is szervezési gondokba keveredett, amelyek a koronavírusjárvány miatt a nyilvánosság számára szinte észrevétlenül maradtak.
Például, miközben a harcoló egységek katonái joggal szidalmazzák a több mint hat éve nem emelt csekély fizetésüket, Kochavi és Benny Ganz, védelmi miniszter harcokat vívnak a kormányban a tisztek és a nyugdíjasok járadékának emeléséért.
Míg a gazdag családokból származó fiatalok elindulnak, hogy olyan tekintélyes egységekben szolgáljanak, mint a 8200-as (IDF hírszerző alakulat), és öt számjegyű fizetéssel járó állásajánlatokkal kerülnek ki a hadseregből, addig az alacsony társadalmi-gazdasági háttérrel rendelkezők kénytelenek harci feladatokat vállalni.
Itt az ideje, hogy igazságot szolgáltassunk, és a harcban szolgálatot teljesítők méltányos kompenzációt kapjanak – írja a szerző.
Teljesen abszurd – jelenti ki a Yehoshua, hogy a hároméves szolgálat túléléséhez a katonának anyagi segítségre van szüksége a családjától, vagy eladósodnak.
Ez az egyenlőtlenség később a civil életben is folytatódik, amikor ezek a katonák nehezen jutnak be az egyetemre vagy kapnak állandó munkát.
És ne is beszéljünk arról, hogy a katonáknak milyen körülményeket kell elviselniük a katonai bázisokon. A konyhák és a lakóhelyiségek alkalmatlanok egy emberi lény számára, és míg egyes magas rangú tisztek élvezik a drága konyhát, addig a katonáik kénytelenek olyan ételeket fogyasztani, amelyek a legjobb esetben is alantasak. Nem is beszélve a hiányos orvosi ellátásról és a nem megfelelő katonai orvosokról – írja a szerző.
Végül a szállítás fájdalmas kérdése. Katonák ezrei kénytelenek minden vasárnap és csütörtökön buszokba zsúfolódni, mert a hadseregnek nyilvánvalóan nincsenek meg az eszközei arra, hogy elegendő buszjáratot foglaljon a csapatok bázisokra és bázisokról való elszállítására.
Két lehetséges megoldás van erre a problémára, amelyet Kochavi és Ganz nem hajtott végre.
Először is, az IDF-nek felül kell vizsgálnia toborzási politikáját, és a nemzeti szolgálatot olyanná kell tennie, amit a fiataloknak nem kell szégyellniük – jelenti ki a szerző.
Aki alkalmas, az menjen a hadseregbe, és ennek megfelelően kapjon kompenzációt. A többiek csatlakozhatnak olyan szervezetekhez, mint az MDA, a Tűzoltó- és Mentőhatóság, az Izraeli Rendőrség, vagy akár önkéntesként dolgozhatnak kórházakban és idősek otthonában. Itt az ideje annak is, hogy az állam végre felső határt szabjon azoknak a jesiva diákoknak a számának, akik mentesülnek mindenféle katonai vagy nemzeti szolgálat alól.
Másodszor, szüntessük meg a felduzzadt nyugdíjakat, és emeljük meg a katonák fizetését, akik éjjel-nappal dolgoznak, akár a határon, akár a hazai fronton.
Ezekhez a változásokhoz hatékonyabb vezetésre és kevesebb beszédre van szükség. A közvélemény bizalma az IDF iránt egyre csökken, és ha nem történik valami hamarosan, a közvélemény bizalma és a sorozás iránti csökkenő motiváció soha többé nem fog helyreállni – állítja a szerző.
Kochavinak körülbelül másfél éve van arra, hogy ezt véghezvigye, és imádkozzunk, hogy sikerüljön neki.