Az ellenzék mindent felad a Jobbikkal való összefogásában, eközben az a narratíva is sántít, hogy a Mi Hazánk képviselné a tisztességes nemzeti radikalizmust.
A magyarországi országgyűlési választások rohamosan közelednek, s ehhez mérten a politikai elit pártjai, politikusai lázas szervezkedésbe, kampányolásba kezdtek hogy a hátralévő időben minél több potenciális választópolgárt tudjanak mozgósítani a nagy „megmérettetésre”. Viszont fontos hozzátenni: 2022-ben nem egy szokásos megmérettetés lesz, hanem egy mindent felemésztő politikai „polgárháború” utolsó felvonása, mely csupán abban különbözik minden más államokat destabilizáló és romba döntő fegyveres belharctól, hogy konszolidált eszközökkel vívják. De az is lehet, hogy már a polgárháború sem megfelelő leírása az eseményeknek, mert ha a legnagyobb ellenzéki pártok előválasztásos machinációit nézzük, ez az egész háborúskodás mindinkább egy totális háborúvá fajult, melyben minden feláldozható a végső győzelemért. Még a becsület, az értékrend és rengeteg választó bizalma, akik egykoron elkötelezett támogatók voltak.
Ezt a totális háborút pedig nem mások vívják mint az ellenzéki pártok, akik még túl is misztifikálják a saját szerepüket és úgy próbálják magukat eladni a választói bizalom piacán, hogy a fény és a sötétség párharcában ők képviselik a fényt, a felszabadulást, az egyetemes jót, a kormány pedig a sötétséget, a sátáni ármánykodásokat, és a végtelen gonoszságot. Az ellenzéki pártok ugyanis feddhetetlennek, megbízhatónak, és mindenekelőtt az odaadó, lelkiismeretes politikus mintapéldáiként akarják magukat láttatni a választók szemében, felemelve magukat Széchenyihez, Batthyányhoz, Kéthly Annához, vagy Antall Józsefhez.
Nem lehetnek azonban illúzióink afelől, hogy a magukat önhitten korszakváltóknak, igazságtevőknek, reformereknek tekintő politikusaink valójában haszonleső szélhámosok, akik a választói bizalom piacát megkerülve a háttéralkuk, elvtelen kompromisszumkötések feketepiacán akarnak befolyásra és hatalomra szert tenni. Mint ahogy a politikai gengsztereknél ez szokás.
S persze nem is várna el nagy tetteket az ellenzéki politikusoktól a választópolgár, hiszen mint tudjuk a kormánypártok kétharmados parlamenti többséggel bírnak a törvényhozásban, s mivelhogy a legfőbb hatalomgyakorló szervben nem igazán tudnak befolyást gyakorolni az ország irányítására és a törvények meghozatalára, a lehetőségeik is szűkre szabottak. Azonban ez az állapot egyáltalán nem szolgáltathat indokot arra, hogy a társadalom nyugalmát, és a politikai stabilitást meginogtatva vívják a maguk totális háborúját immáron az ellenségüknek kikiáltott kormánnyal avagy rendszerrel szemben. Ugyanis ez az agresszív hadviselés nem is értékrendek, világnézetek markáns ütköztetéséről szól, hanem imázsépítésről és arról a versengésről, ki töltené be az ellenzéki térfélen leghatékonyabban a Nép által pajzsra emelt „népvezér” szerepét.
Mindent összevetve hangulatkeltő és felforgató szélhámosok öncélú „küzdelmeiről” van szó. Ilyesfajta „küzdelmet” vívnak az ellenzéki előválasztásban részt vevő pártok is, (a DK, az MSZP, a Párbeszéd, a Momentum, az LMP és a Jobbik) amelyek szövetségkötésüket azzal magyarázzák, hogy bár sok ideológiai jellegű különbség van köztük, mégis megtalálták azt a minimumot, azokat a „közös értékeket”, melyeket tudnának képviselni. A két egykoron, egymással gigászi harcot vívó tábor (a demokráciáért és a köztársaságért kiálló baloldal és a Jobbik által képviselt neohorthysta jobboldal) az előválasztási alkudozások során olyannyira egymásra talált, hogy teljesen elmosódtak a törésvonalak és egy világnézetileg és értékeiben semleges masszává silányult az egész projekt, melyet úgy próbálnak felértékelni, hogy a kormányt a Legfőbb Gonoszként aposztrofálják.
Ez a „szent szövetség” pedig nem csak hogy furcsa, hanem egyenesen megbotránkoztató, főleg annak fényében, hogy a Jobbik a nemzeti radikális veteránjait állítja az előválasztási versengés arcvonalába, akikről utoljára gondoltuk volna, hogy beszállnak ebbe az egyre szánalmasabbá váló játékba. Mégis, úgy tűnik az egykoron hősies antifasiszta barikádharcosokként fellépő ellenzéki politikusok és pártok asszisztálnak a jelölésükhöz, sőt mi több számos helyütt lepaktáltak velük és beálltak mögéjük.
Rig Lajos, Szilágyi György, Kálló Gergely képviselőjelöltek azok, akik mostanra már élvezik a balközép pártok egyöntetű támogatását, ők azok, akik szintén előretolt bástyáivá váltak ennek a szövetségnek. A szokatlan frigy abszurditását pedig csak fokozza, hogy ezeknek a pártembereknek a néppártosodás előtti „nemzeti radikálisnak” mondott antiszemita, soviniszta, neohorthysta Jobbikhoz nagyon is sok köze van, akik a pártban már akkor is fontos, sőt vezető tisztséget vállaltak.
Kálló Gergely, akit már a dunaújvárosi országgyűlési választásokon is támogatott a baloldal, és most is pártfogolják a hatpárti koalíció pártjai, olyan szívélyes kapcsolatot épített ki pályafutása során a hírhedt neonáci paramillitáris szervezettel, a Betyársereggel, hogy 2018-ban tiszteletéről biztosította őket. Szilágyi György többször is hangadója volt anticionista tüntetéseknek, tevékenységének csúcspontja az volt, amikor egy 2013-as parlamenti beszédjében a Simon Wiesenthal Intézet betiltására szólított fel, nemrégiben pedig az oltásigazolványos intézkedések és a holokauszt közé tett egyenlőségjelet, mellyel gyakorlatilag megkérdőjelezte a genocídium brutális és traumatikus mivoltát. Rig Lajos azonban kettejüket is meghaladta, amikor 2015-ben is magára öltötte a barnainget és a náci fajelméletek vizeire evezve azt állította, hogy a cigányok a zsidók „biológiai fegyverei”. Nos, hát ennek a trojkának a múltban elkövetett galádságai is elegendő indokot szolgáltathatnának ahhoz, hogy az egységbe forrt ellenzék szkeptikusan viszonyuljon hozzájuk, azonban úgy tűnik az eleinte lánglelkű antifasiszta barikádharcosok meghunyászkodtak és gyakorlatilag önmagukat meghazudtolva egyeztek ki egykori esküdt ellenségükkel, akikkel szemben még a kormánnyal is hajlandóak lettek volna összefogni.
Gyurcsány Ferenc például olyannyira gyűlölte egykoron az antiszemitizmust, hogy a zsidóellenességgel nehezen vádolható Fideszre is képes volt ráragasztani ezt a súlyos bélyeget egy miniszterelnöki interjújában 2007-ben. Az ügy nagy port nem kavart, mert nem sokan vették komolyan ezt az igaztalan vádat, ugyanakkor érdekes, hogy a politikus most nem csak, hogy nem rója fel Rig Lajos, Szilágyi György és Kálló Gergely botrányos kijelentéseit, hanem teljes vállszélességgel beáll mögéjük. Na de ne felejtkezzünk el az MSZP-ről sem, akik 2012-ben Gyöngyösi Márton zsidó polgárokat nemzetbiztonsági kockázatoknak beállító parlamenti gyűlöletbeszédje után a Fidesszel együtt szerveztek tüntetést a Jobbikkal szemben, s amelyen Mesterházy Attila a „fasizmus vírusgazdájának” aposztrofálta a pártot. Ujhelyi István pedig egy parlamenti ülésen Novák Előd zsidóellenes agitációira reagálva mellére tűzött sárga csillaggal demonstrált a jobbikosokkal szemben, és többször kérdőjelezte meg a vonai néppártosodás hitelességét, a kampányukat „hazugnak” nevezve. De hogy az új „generációváltó, üde fiatalos” pártokra is rátérjek, a Momentum nemrégiben azért dorgálta meg Jakab Pétert, mert egy Telexnek adott interjújában nem tanúsított kellő érzékenységet a szivárványcsaládok iránt, emellett a karakánul politizáló EP-képviselőik sosem mulasztják el figyelmeztetni hazánk népét arról, hogy Európa más euroszkeptikus, konzervatív, patrióta szellemű pártjai és politikusai sokban korrelálnak a fasizmussal, mint például Geert Wilders vagy a spanyol VOX-párt esetében. De mindettől függetlenül a zsidók ellen hangosan uszító, holokausztrelativizáló Szilágyi György mögé kérdés nélkül beálltak.
De nem csak a Jobbik süllyed mély identitásdeficitbe szédítő pálfordulásaival, hanem az egykori antiszemitizmus-ellenes baloldaliak is, ahol Fideszt antiszemitázó Gyurcsány Ferenc kegyeibe fogadja a „nemzeti radikális” Jobbik keményvonalas barnaingeseit. Ahol a tolerancia bajnokaként fellépő Momentum egy zsidógyűlölővel karöltve akar választást nyerni, s ahol a szélsőjobboldali eszmék terjedését éberen figyelő MSZP több körzetben is szövetséget kötött az egykori ősellenséggel. Így vívják hát a totális háborújukat, melyben feláldozzák a maradék hitelességüket, az értékrendjüket, becsületüket a „végső győzelem” érdekében.
Az ellenzék választási esélyeit leromboló előválasztási játszmában pedig csak a legfanatizáltabb hívők vesznek részt, akiknek tényleg minden mindegy, csak a patrónájuk parancsait követhessék. Az úgynevezett „csodafegyver” pedig még várat magára és talán sosem lép a porondra.
De, hogy ne csak az ellenzéki pártok produkciójára essen figyelem, fontos megjegyezni hogy a hiteltelenség csapdájába a kormánymédia is olykor-olykor beleesik, ugyanis jól láthatóan csak akkor teszik szóvá a jobbikos politikusok kompromittáló antiszemita, sovén-nacionalista kiszólásait, amikor célzott lejáratást visznek véghez. Persze egyáltalán nem baj az, hogyha az ellenzéki pártok pálfordulásait éberen figyeli a kormánymédia, a probléma csak az, hogy mindezt nem teljes meggyőződésből teszik, hanem csak akkor rángatják ki a csontvázat a szekrényből, amikor a pillanatnyi politikai és hatalmi érdekek azt megkívánják, s ahelyett hogy a csontvázat végérvényesen kidobnák, visszarakják a szekrénybe a következő választási időszakig. Ugyanis a néppártosodás időszakába lépett Jobbikról a csalódott radikális vadhajtásokkal egy követ fújva nyilatkozott szinte számon kérően a kormánymédia, sőt mi több a Mi Hazánk Mozgalom főembereit Toroczkai Lászlót, Dúró Dórát és Novák Elődöt is előszeretettel futtatták (sőt még a köztévé is adott számára médiafelületet), amikor a Jobbik belharcait kihasználva akarták demoralizálni a pártot.
Persze ehhez gyorsan hozzá kell tenni, hogy a kormánymédiával ellentétben a kormánypártok következetesen harcolnak az antiszemitizmussal szemben, az elmúlt időkben ugyanis sikerült olyannyira gyümölcsöző kapcsolatokat kiépítenie Izraellel, hogy Szijjártó Péter a májusi palesztin terror idején az Európai Unió Izrael-ellenes narratívájával szembe menve állt ki karakánul Izrael mellett.
Az Orbán-kormány és Izrael barátsága nagyra értékelhető, s méltatlan is lenne hozzájuk az a gyakran felmerülő vád, hogy a Jobbik és a Fidesz helyet cserélt egymással a radikális jobboldalon, a kormánymédia gépezete azonban meglepő módon egészen máshogy viselkedik.
Míg az ásotthalmi polgármester más ellenzéki politikusokkal ellentétben szokatlanul több médiahátszelet kapott a kormánymédiától, a Mi Hazánk Mozgalomról a lezárásellenes tüntetésükön kívül nem volt egy kritikusabb szellemű tudósításuk sem, sőt még az élvonalas publicisták sem tették szóvá ezt a szokatlan jelenséget. A 888.hu-n több tucat cikk jelent meg a „nemzeti radikalizmus” szellemiségét tovább vivő mozgalomról, mely semlegesen tudósított a párt programpontjairól, törekvéseiről, és Toroczkait is gyakran idézték amikor éppen a Jobbik baloldal felé való orientálódása került szóba. De még az Origo sem sajnálta rájuk a tintát, sőt egy cinikus hangvételű cikkükben a Jobbiknak adott pofonként írták le a Mi Hazánk Mozgalom parlamenti frakciójának megalakulását. Lényegében a kormánymédia úgy kéri számon az ellenzék antiszemitákkal való összeállását, hogy 2018 után a Jobbik szélsőséges múltjával való leszámolást egyenesen sérelmezték. A Toroczkai-féle Mi Hazánk furcsamód nem annyira vállalhatatlan párt a kormánymédia szemében mint az ellenzéki szivárványkoalíció.
Ettől még az ellenzéki összefogás identitásdeficites, teljes önfeladásba süllyedt szivárványkoalíció, melyet még egy Bethlen István sem tudna összefogni és egységbe kovácsolni, olyannyira képtelen vállalható alternatíva felmutatására. Nem mellesleg az előválasztásokon való rivalizálás és a „füstös szobákban meghozott háttéralkuk” az esetleges kormányváltás után a politikai-gazdasági konszolidáció lehetőségét is erodálják. A Jobbik szélsőséges politikusainak térnyerése felveti a kérdést: talán meghunyászkodtak és feladták az értékrendjüket, vagy Jakabéknak az a taktikája hogy a fajvédő, zsidóellenes, neohorthysta szellemiséget átmentik a balra tolódás leple alatt? Azonban azt is meg kell jegyezni, hogy a kormánymédia hitelessége is csorbát szenved, ha az antiszemitizmus veszélyére a Mi Hazánk Mozgalommal szembeni toleráns viszonyulás mellett akarják felhívni a figyelmet.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.