Itt az ideje felismerni a kapcsolatot a zsidók felé irányuló gyűlölet és az Izraelt démonizáló progresszívek között. Ugyanilyen fontos, hogy a zsidó liberálisok felhagyjanak a Tlaib, Omar és Cortez fémjelezte „Osztag” szövetségesként való kezelésével.
Az elmúlt napokban olyan események szemtanúi lehettünk, amelyek során a palesztinok és a Hamász terroristák támogatói gyűlölet-bűncselekmények sorát követték el zsidók ellen az ország számos városában – írja Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztője. A zsidókat New Yorkban és Los Angelesben, ahogyan Londonban és Németországban is, verbális és fizikai bántalmazás célpontjaivá tették. Ugyanakkor a szélsőjobboldali zsidógyűlölet eseteivel ellentétben egyelőre nem világos, hogy ezek a támadások milyen mértékű veszélyérzetet váltanak ki egy olyan közösségből, amely jellemzően felkészült arra, hogy azonnal megtegye a szükséges lépéseket, mihelyt antiszemitizmussal találkozik. Azok a szervezetek – mint például a Rágalmazásellenes Liga –, amelyeknek elméletileg az lenne a feladatuk, hogy megvédjék az amerikai zsidókat, mindenesetre semmiféle erőfeszítést sem tettek, hogy elgondolkodjanak azon, vajon ki vagy mi váltja ki a most tapasztalt gyűlöletet.
Ez kiábrándító, hiszen azoknak a kiléte, akik ösztönzik a zsidó állam démonizálását és legitimálják az amerikai zsidókra irányuló gyűlöletet, egyáltalán nem titok.
Ilhan Omar, Rashida Tlaib, Alexandria Ocasio-Cortez, Ayanna Pressley képviselők és az „Osztag” legújabb tagja, Cori Bush egyaránt „háborús bűnök” elkövetésével vádolták Izraelt, illetve „apartheid államnak” nevezték múlt héten a Kongresszusban. Gyalázkodásaikkal az Amerikai Egyesült Államok törvényhozó testületében és másutt, például a közösségi médiában, hozzájárultak egy olyan légkör megteremtéséhez, ahol az Izrael iránti gyűlölet nemcsak divatossá, hanem a baloldalon sokak számára kötelezővé is vált.
Természetesen ők és baloldali, illetve a médiában dolgozó útitársaik tagadják, hogy antiszemiták lennének, jóllehet Omar és Tlaib az Izrael-ellenes BDS mozgalom támogatói, és számos zsidógyűlöletet propagáló sztereotípiát népszerűsítettek.
Ugyanakkor az erőfeszítéseik nem is annyira Izrael kritizálására irányulnak, hanem arra, hogy megvetéssel kezeljék a zsidók jogait, valamint, hogy a terroristák rakétáival szemben óvóhelyeken biztonságot kereső zsidó családok védelmezőinek munkáját gyermekgyilkos bűnözők cselekedeteiként ábrázolják. Tevékenységük többé nem tekinthető marginális jelenségnek, amely úgysem képes számottevő hatást kiváltani.
Igazságtalan lenne tehát a baloldali „Osztagot” – amely tagjainak száma a jelenlegi felállású Kongresszusban az eredeti négyről tovább nőtt – az antiszemita támadásokhoz kötni?
Aligha lehet kétséges, hogy liberális demokrata szövetségeseik ezt így gondolják. Néhány zsidó megvédte Omárt és Tlaibot az antiszemitizmus egyébként helytálló vádjaival szemben, amikor először kérték számon őket, amiért azt állították, hogy Izrael kongresszusi támogatását amerikai zsidók vásárolták meg („Ez mind a Benjaminokról szól”). A baloldali bázisa által megfélemlített Demokrata Párt nem volt hajlandó elítélni őket. Donald Trump volt elnök és támogatói által tisztességtelen abúzusának kitett áldozatokként és hősnőkként kezelték, a késő esti show-műsorok vezetői (akik közül néhányan most unos-untalan az Izraelről szóló hazugságaikat ismételgetik) pedig ajnározták őket, és még a Rolling Stone magazin címlapjára is felkerültek. A baloldali antiszemitizmus fogalmát is inkább republikánus toposzként kezelték, mintsem nyers valóságként – emlékeztet Tobin.
Mások arra intettek, hogy ne figyeljünk túlzottan rájuk, mert csupán a kongresszus másodvonalbeli tagjai, és azt állították, hogy a kijelentéseikre összpontosítani csak médiafelhajtás vagy rasszizmusban gyökerezik. Bármilyen, az anticionista uszításuk és az antiszemita gyűlöletcselekmények összekapcsolására irányuló kísérletet karaktergyilkosságnak tekintettek.
Ez szöges ellentétben áll azzal, ahogyan az amerikai zsidóság intézményes képviseletének nagy része dolgozott keményen azon, hogy a hivatali ideje alatt Trumpot össze tudja kapcsolni a szélsőjobboldali antiszemita szélsőségesekkel. Noha Trump volt Izrael a Fehér Házban valaha is élt legnagyobb barátja, akinek a tanácsadói és kinevezettjei között sok zsidót találhattunk, emellett zsidó veje, lánya és unokái voltak, a liberális zsidók a Trumpot antiszemitizmussal gyanúsító vádakat sokkal inkább bizonyított tényként kezelték, semmint vita tárgyaiként. Ez jól látszott akkor is, amikor először kiemelték a kontextusából a 2017-es Charlottesville-ben tartott neonáci felvonulásra adott válaszát, majd bizonyított tényként kezelték, hogy azzal olyan tragédiákat gerjesztett, mint a pittsburghi és a kaliforniai Poway település zsinagógájában történt lövöldözések.
Még az antiszemitizmus kapcsán általában felelős hangon megszólalók is készek voltak úgy fogalmazni, hogy semmi rossz nincs abban, ha Trumpot nácinak nevezik. Csakhogy amikor olyan baloldali figurákról van szó, akik antiszemita sztereotípiákat erősítenek és Izraellel kapcsolatban olyan állításokat fogalmaznak meg, amelyekre érvényes a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség általánosan elfogadott antiszemitizmus munkadefiníciója, a liberális véleményvezérektől és szervezetektől egy szót sem hallunk.
Nem nehéz kitalálni, miért – írja a JNS főszerkesztője.
Az első ok, hogy az antiszemiták által megcélzott személyek közül sokan könnyen azonosíthatók zsidóként, ugyanis láthatóan ortodoxok. Amikor 2019-ben afroamerikai támadók antiszemita támadások sorát követték el Nagy-New York területén ortodox zsidók ellen, a tradicionális közösség nehéz helyzete sokakat hidegen hagyott a nem ortodox közegben, hiszen ez utóbbiak vagy úgy érezték, hogy immunitást élveznek a hasonló fenyegetésekkel szemben, vagy haboztak bármit is mondani a fekete lakosság hozzáállásáról, ami ezekhez az atrocitásokhoz vezetett. Amióta George Floyd tavalyi halála után a közgondolkodás fókusza a rasszizmusra irányul, valószínűleg a vonakodás még nagyobb lett azok körében, akik úgy érzik, őket is könnyen a „fehér kiváltság” vádja érheti.
A másik – emlékeztet Tobin –, hogy sok baloldali zsidó készen áll Izraelt hibáztatni a terrorizmus elleni védekezésért – miközben rakéták ezreit indították Gázából izraeli civilek ellen –, mintsem azokra a hazugságokra összpontosítsanak, amelyek értelmében Izrael apartheid állam, illetve ártatlan palesztinok elnyomója. A sok liberális által is elfogadott olyan illiberális eszméket, mint az interszekcionalitás, a kritikai fajelmélet, vagy a Black Lives Matter mozgalom által populárissá tett „fehér kiváltságokról” folytatott vég nélküli diskurzust könnyedén alkalmazták Izraelre is.
Olyannyira mindent áthat az Izraelre szórt rágalmak sikere, hogy sok zsidó is elfogadja azokat, vagy nem hajlandó összekapcsolni mindazokkal, akik politikai vagy ideológiai okokból hirdetik e hazugságokat. Sok progresszív számára a zsidók joga az ősi hazájukhoz – sőt a terrorizmus-, valamint a zsidó állam megsemmisítésére és a népének meggyilkolására felesküdött csoportok, mint például a Hamász elleni védekezéshez – való joguk könnyedén eltörlődik az interszekcionális szövetségesekkel való szolidaritás nevében.
Ám amikor a kisebbségi közösségek prominens személyiségei és körülrajongott politikusok jelzik, hogy Izrael és zsidó támogatói felelősek az emberi jogok megsértéséért, és amerikai dollárokat vettek igénybe ezeknek az állítólagos bűncselekményeknek a finanszírozása érdekében, vajon mi fog történni? Hogyan lepődhet meg bárki is, ha számosan azok közül, akik hallgatják őket, maguk is készekké válnak kifejezni a zsidók iránt érzett gyűlöletüket? – teszi fel a kérdést a szerző.
Éppen ezért régen ideje lenne, hogy a zsidó demokraták ne csupán udvarias ellenérzéseiket nyilvánítsák ki pártjuk baloldali aktivista bázisával és annak zászlóvivőivel szemben – ha egyáltalán készek erre –, hanem kérjék rajtuk számon az antiszemitizmus legitimálását. Fel kell ismerniük, hogy a Black Lives Matter mozgalom alapjául szolgáló ideológiák nemcsak teoretikus szinten megmaradó antiszemita attitűdökre, hanem tényleges antiszemita erőszakra is engedélyt adtak. Be kell látniuk, hogy e radikálisok szövetségesként kezelése már nem elfogadható. Meg kell szakítaniuk kapcsolataikat velük, csakúgy, mint amikor azt követelik, hogy a konzervatívoknak semmi közük ne legyen a jobboldali szélsőségesekhez. Sőt, meg kell érteniük, hogy ha ezeknek az Izrael-gyűlölőknek a hazugságait nem nevezzük a valóságnak megfelelően zsidógyűlöletnek, akkor talán a támadások olyan mértékű özönét fogjuk tapasztalni, amelyet már nem lehet figyelmen kívül hagyni vagy a jelentőségét minimalizálni – zárja sorait Jonathan S. Tobin, a JNS főszerkesztője.
