Az izraeli arabok hűsége illúzió.
Az Izraelben kialakult helyzetben többé nem az egyéni jogok kérdése áll a középpontban, immár a kollektív túlélés a tét, ezért így is kell kezelni – írja a Jewish News Syndicate oldalán megjelent véleménycikkében Martin Sherman, az Izraeli Stratégiai Tanulmányok Intézete alapító-igazgatója.
„Az a személy, aki azzal a szándékkal, hogy segítséget nyújtson egy ellenségnek az Izrael elleni háborújában, olyan cselekedetet hajt végre, amely előre eltervelt módon az [ellenség] megsegítésére irányul, halálbüntetéssel vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő” – az Izraeli Büntető Törvénykönyv 99. cikkének a) pontja, a hazaárulás kapcsán.
Beismerem teljes tévedésemet – kezdi elemzését Sherman.
Bár régóta szkeptikus vagyok az izraeli arab állampolgároknak a zsidó állam iránti „hűségével” kapcsolatosan, ugyanis úgy hiszem, lényük belsejében látens, ugyanakkor folytonosan parázsló hűtlenség lakozik, amely egy napon ki is tör, az elmúlt időszakban arra jutottam, hogy radikálisan megváltoztatom a vélekedésem.
Indokolatlan optimizmus
Már éppen kezdtem azt hinni, hogy a bizonyos fokú ráébredésük mindazokra a hatalmas előnyökre, melyeket a szomszédos országokra jellemző állapotokkal szemben Izraelben élve csakugyan élvezhetnek, elkezdett beszivárogni a kollektív tudatukba. Úgy tűnt, mind több jele utal erre mind a saját, személyes tapasztalataim terrénumán belül, amelyet mindennapos kapcsolataim formálnak arab izraeliekkel, mind pedig a közbeszéd szférájában. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az „az arab-izraeliek erősödő izraeliesedése” kifejezés egyre elterjedtebb használata az ország arab szektorával kapcsolatos tudósításokban.
Magam is két arab falu között élek, amelyek közül az egyik viszonylag virágzó, a másik nem annyira. Mindkét falu lakói, akikkel gyakran beszélgetek, a közösségemben dolgoznak – teszi hozzá a szerző.
A közeli bevásárlóközpontban mind a hozzáértő és udvarias személyzet, mind az ügyfelek nagy része a környék arab falvaiból származik. Az arab szomszédaimmal ápolt kapcsolataimat illetően is az volt a benyomásom, hogy egyre nagyobb mértékben integrálódnak az izraeli társadalomba, amit úgy tűnik, tévedésből az izraeli társadalommal való növekvő azonosulásként értékeltem – írja Sherman.
Talán az vezetett félre – folytatja a szerző –, hogy manapság az arab izraeliek sok szempontból inkább zsidó izraelinek tűnnek, természetesen azok kivételével (függetlenül attól, hogy arabok vagy zsidók), akik a vallásukat jelző (muszlim vagy haredi) öltözetet viselnek. Piperkőc megjelenésük, a ruhamárkák, amiket hordanak, a lábbelijük típusa, az autók, amiket vezetnek, a szabadidős tevékenységeik köre, mind a hasonlóság hamis percepcióját és a csökkenő különbségek érzetét közvetítették „köztük” és „köztünk”.
Durva ébredés
Az arabok által elkövetett zavargások, rajtaütések, a zsidókat érő kőzápor és csaknem lincselésbe torkolló események azonban keményen ráébresztettek, hogy az egyre harmonikusabb együttéléssel kapcsolatos, kialakulóban lévő közvélekedés puszta illúzió. Ezt támasztotta alá a zsinagógák kifosztása és felgyújtása is.
A zavargás valójában nem társadalmi-gazdasági sérelmekből, hanem etnonacionalista ellenségeskedésből fakadt, amely hajlandó lenne a zsidó nemzetállami létezést is felszámolni. Nem a társadalmi-gazdasági kétségbeesés vezérelte az arab csőcseléket, hogy letépje az izraeli lobogót, és egy olyan ellenség zászlajára cserélje azt, amelynek uralma alatt a társadalmi-gazdasági helyzetük jelentősen – igazából nagyságrendekkel – rosszabb lenne.
Valójában az arab-izraeli közösség társadalmi-gazdasági nehézségei nem adnak erős magyarázatot a széles körű erőszakra.
Végtére is a haredi zsidó társadalom hasonlóan kedvezőtlen társadalmi-gazdasági helyzetben él. Mindkét csoport a társadalmi-gazdasági ranglétra alsó fokain foglal helyet Izraelben.
Csakhogy mindkét társadalmi csoportban jórészt a saját kulturális szokásaik – pl. egykeresős nagycsaládok – és nem a rendszerszintű diszkrimináció okozzák a kedvezőtlen gazdasági állapotukat. Mégis, az ortodoxok között nem találkozhatunk olyasmivel, amely akár csak közelítene a közösségen belüli erőszak jelenségéhez, vagy, hogy gyilkos fegyvereket halmoznának fel, ami bizony előfordul az arab izraeliek körében.
Ennek megfelelően, ha a haredi közösség társadalmi-gazdasági körülményeit nem a vele szembeni strukturális elfogultság okozza, továbbá nem idézték elő a bűncselekmények hasonló elburjánzását sem, miért is kellene ilyesmire gyanakodni az arab izraeliek esetében?
Közszemlére tett árulás?
Az idők folyamán többször előfordult, hogy Izrael arab állampolgárai – legyenek bármilyen kiemelkedő helyzetben a társadalomban – tartózkodtak a zsidó szuverenitás szimbólumainak elfogadásától, sőt, egyenesen elutasították azt.
Így a Legfelsőbb Bíróság egy arab tagja nem volt hajlandó hivatalos eseményeken elénekelni a nemzeti himnuszt, mondván, az állam zsidó természetét hangsúlyozó szavak nem megfelelőek egy arab állampolgár számára. Nemrégiben éppen a jelenlegi Knesszet felállását kísérő eskütételen adta tanúbizonyságát több arab tag is annak, milyen nehézségekkel küzd az Izrael és az ország törvényei iránti hűség felvállalásával.
Az elmúlt években a Knesszet arab tagjai egymás után fejezték ki nyílt azonosulásukat Izrael ellenségeivel, Aszad szíriai rezsimjétől kezdve a libanoni Hezbollahon át a Gázában és Júdea-Szamáriában működő terrorszervezetekig.
Egyikőjüket be is börtönözték elítélt terroristák segítése és bűnpártolás miatt, egy másik pedig kénytelen volt elmenekülni az országból, miután háborús helyzetben segített a Hezbollahnak.
Gyilkos „mártírok”
A saját államuktól való elidegenedés, sőt, az azzal szembeni idegenkedés kinyilvánítása nem korlátozódik az arab-izraeli társadalom kiválasztott elitjére. Valóban, amikor az arab izraeliek halálos terrorcselekményeket követtek el, rokonságuk hősként ünnepelte őket, és együttműködve velük, elrejtették az elkövetőket az izraeli hatóságok elől. Amikor kettőjüket végül megtalálták és megölték, hatalmas temetéseket rendeztek számukra, ahol tömeges felvonulások keretében lelkesen búcsúztatták és az „Al-Aksza mártírjaiként” magasztalták őket, amiért két izraeli, egyébként a drúz közösségből származó rendőrt lelőttek a Templom-hegyen.
Ilyen lehangoló előzményekből elkerülhetetlenül adódik a következtetés, hogy Izrael rendkívül – és meggondolatlanul – toleráns volt az arab állampolgárokkal, lehetővé téve számukra nem csupán a hűtlenséget, de az Izrael ellenségeivel való arcátlan és nyílt azonosulást is, még a folyamatos ellenségeskedések idején is.
Ebben a kontextusban úgy tűnik, a jelenlegi lázadás egyértelműen arra irányul, hogy megváltoztassa Izrael, mint a zsidó nép nemzetállamának lényegét, lebontsa a megalapításának fundamentumait és a jövőbeli létezésének értelmét.
Mindebből következően a kialakult helyzetben többé nem az egyéni jogok kérdése áll a középpontban, immár a kollektív túlélés a tét, ezért így is kell kezelni – véli Sherman.
Ezért nem lehet és nem is szabad mindezt édes mázzal elfedni – teszi hozzá.
Ideje a radikális változásnak
A közismert mondás, miszerint „a demokrácia nem öngyilkossági-paktum”, nem új ugyan, de soha nem volt időszerűbb, mint manapság Izrael számára.
Egyetlen demokrácia sem képes túlélni egy olyan helyzetet, amelyben a lakosság egy egész szegmense nem pusztán elveti a létrejöttének és fennállásának alapjait, hanem e közösség jelentős részei egyenesen a megsemmisítésére törnek. Valójában csaknem valamennyi arab választó olyan pártokra szavazott, amelyek nyíltan elutasítják Izraelt, mint zsidó államot, és amelyek számos megválasztott vezetője kérlelhetetlenül ellenséges rezsimekkel flörtöl.
Itt az ideje egy nyers és radikális változásnak – hangsúlyozza Sherman. Továbbá itt az ideje a meglévő törvények teljes súlyát alkalmazni az ellenszegülő állampolgárokkal szemben, akik úgy döntenek, hogy együttműködnek az ország ellenségeivel, és veszélyeztetik a nemzet- és a lakóinak személyes biztonságát – teszi hozzá.
Amint a szerző a bevezetőben is idézi, az izraeli büntető törvénykönyv a legsúlyosabb büntetéseket írja elő azokért a cselekményekért, amelyeket Izrael arab állampolgárai nyíltan elkövetnek.
Ezért bár feltehetően sokan elutasítják a tömeges kivégzések és az életfogytig tartó szabadságvesztések lehetőségét, amint azt a jelenleg is érvényben levő törvény egyébként előírná, azt már nehezebb védeni, miért ne szabjanak ki enyhébb büntetéseket – például, a lázongó arab izraelieknek az általuk amúgy sem tisztelt állampolgárságuktól való megfosztását, vagy a kiutasításukat egy olyan országból, amellyel nem azonosulnak – lehetőleg a közvetlen régió „egalitárius” és „megkülönböztetésektől mentes” államainak egyikébe.
A habozás vagy a gyengeség bármi jelét a további zűrzavarra adott engedélyként fogják értelmezni.
Egy dolog kétségtelen: ha a zsidók nem lépnek fel és nem gyakorolják szuverenitásukat földjük felett, mind a szuverenitásukat, mind a földjüket el fogják veszíteni – figyelmeztet a szerző.
Ezt a cikket lapunk az ünnep beállta előtt készítette és időzítve jelent meg az oldalon.
