Amíg Rotyisékat fel nem kötötték az Oktogonon, és ami utána történt 1945 nyaráig

Révai iránymutatásából potenciálisan milliókra tágították ki az ellenség fogalmát: voltak, akik ténylegesen háborús vagy népellenes bűnöket követtek el és akadtak, akiket akként nevesítettek.

A Szövetségesek így határoztak

A moszkvai diktátor, Joszif Visszarionovics Sztálin a pártjának és titkosrendőrségének uralma alá kényszerítettekkel szemben alkalmazott kegyetlen erőszakkal védte meg, majd valósította meg totális rendszerét. A nemzetközi elszigeteltségből azért törhetett ki, mert a nemzetiszocializmus hatalomra jutását követően a francia, majd a brit diplomácia ellensúlyt keresett az egyre erőszakosabb Adolf Hitlerrel és körével szemben. Az Egyesült Brit Királyság, az idő tájt a köznyelvben Anglia és Franciaország korábbi, 1934-től folytatott „megbékítési politikája” vezetett a müncheni egyezményhez 1938-ban, és a hadüzeneten kívül nem támogatták a lengyeleket sem 1939 szeptemberében.

A Kreml erős embere azonban előbb nem velük „üzletelt”, hanem az 1939. augusztusi, Vjacseszlav Mihajlovics Molotov és Joachim von Ribbentrop által aláírt titkos paktum következményeivel elérte, hogy birodalma nyugati határait megváltoztathatta, mert elfoglalhatta Lengyelország és Románia keleti területeit, valamint a balti államokat. Finnország az önvédelmi harcával azonban megmentette magát. A német fél azonban felrúgta a Szövetséges Szocialista Szovjet Köztársaságokkal, a Szovjetunióval 1939 kora ősszel kötött szerződését 1941. június 22-én. Adolf Hitler cserbenhagyta hazája területszerzéseiben, a határmódosításokban, más államokkal szemben indított harcában is hasonlóképp cselekvő szövetségesét. A második világháború poklából már majd két esztendő telt el, amikor vége szakadt az agresszorok együttmenetelésének. A Wehrmacht, az SS támadásával a világpolitika színpadján az alapvető változások ekkor s utána következtek be. Az angol kormányfő ekkor jelezte, hogy szövetkezni kíván a megtámadottal. Sir Winston Leonard Spencer Churchill tudatta, hogy „mindenki, aki a nácizmus ellen harcol, a mi szövetségesünk, mindenki, aki Hitlernek segít, a mi ellenségünk. Ezért megadjuk Oroszországnak és az orosz népnek mindazt a segítséget, ami tőlünk telik. Felszólítjuk barátainkat és szövetségeseinket az egész világon, hogy cselekedjenek ugyanígy”.

Ezt követően és az Amerikai Egyesült Államok csatlakozásával az újdonsült szövetséges nagyhatalmak titkos és ismert tárgyalásaikon újjárendezték, és a párizsi békeszerződéssel évtizedekre véglegesítették az európai határokat, a „háború megváltozott természetének” megfelelőképp. Kelet-Közép-Európa népeinek sorsáról a második világégés során – hivatalosan utóbb formulázva, a Három Szövetséges Kormány –, a Szövetségesek 1941 decembere és 1944 októbere közötti tanácskozásain, tehát már évekkel Jalta előtt tárgyaltak, határoztak, majd ezt követték a Sztálin vezette birodalom további önkényeskedései. A jaltai Livadia palotában történtekből fakadt, hogy a világégés sújtotta térség hatalmi szerkezete átrendeződött, és az utóbb győztessé vált angolszász–szovjet koalíció, a Szövetségesek ennek eredményeit kamatoztatták a vesztesekkel, a világháborút kirobbantó náci birodalommal és „csatlósaikkal” szemben.

„Ez a háború elüt a múlt háborúitól: ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a maga társadalmi rendszerét. Mindenki, amennyiben hadserege képes erre, a maga rendszerének szerez érvényt. Másképp nem is volna lehetséges.” – fejtette ki Sztálin a jugoszláv kommunista Milovan Gyilasznak Moszkvában 1945 tavaszán.  Minden ezzel ellentétes bárminő egyéni vagy tömeges véráldozattal járt kísérlet ezért nem kecsegtethetett sikerrel, eleve bukásra volt ítélve. Így az Elbától keletre eső térségben, a „a rab nemzetek” világában immár Nyikita Szergejevics Hruscsov birodalma nyugati végvidékén, a „keleti táborban” előbb Plzeňt és Prágát (1953. március), Kelet-Berlint (1953. június 17–18.), majd később, Poznańt (1956. június 28–30.) követve a Vörös Hadsereg megszállta Magyarországon ’56 ősze is. (Majd a csehszlovák 1968 s az ismétlődő lengyelországi események, amelyek jelzik, hogy nem az számított, hogy ki állt a kormányrúdnál Moszkvában). Írásom azt kívánja érzékeltetni, hogy miként teremtődött meg a helyzet ahhoz Magyarországon, hogy Rákosi Mátyás azt írhassa Georgi Mihajlovics Dimitrovnak Moszkvába, az 1943-ban feloszlatatott Kommunista Internacionálé feladataival továbbra is ügyködő bolgár kommunistának 1945. április 7-én, hogy „éjjel-nappal jó hangulatban dolgozunk és igyekszünk igazolni a belénk vetett reményeket”.

Az egy évtizeden keresztül legfőbb budapesti Quisling mindezt akkor írta az ostromkor romossá lőtt a magyar fővárosból, amikor hetekkel korábban a dr. Major Ákos hadbíró százados, a Budapesti Néptörvényszék elnöke vezette első tárgyalást követően az 1936-tól Mussolini térből ismét Oktogonná visszanevezett téren, az ívlámpákra – miután a Budapesti Nemzeti Bizottság jóváhagyta a kihirdetett halálos ítéleteket – felakasztották Rotyis Pétert és Szívós Sándort, a 401-es különleges munkásszázad keretlegényeit. A forgalmat az Andrássy úton eltorlaszolták 1945. február 4-én, megjelent – miképp a korabéli fényképfelvételen látszik – az alapvetően kommunistákból akkor még csupán a pesti oldalon szerveződő titkosrendőrség vezetője, Péter Gábor, és a Moszkvából érkezett kommunisták, Gerő Ernő és Vas Zoltán is. Utóbbinak „volt az ötlete, hogy ebből propagandát kell csinálni: értsd meg, hogy a budapesti lakosságnak már tudnia kell, hogy mi működünk, itt nem lehet egymást agyonverni, van már néptörvényszékünk” – emlékezett dr. Major vitájukra. „Ha nem csinálod, akkor tudod, hogy mit csinálok, kimegyek és teherautóval mint vadnyugaton teszik lóval, ott lóval teszik az ilyen kimenéseket – replikázott Vas –. A platóra állítom ezeket a gazembereket, nyakukba kötéllel, lámpavasra a másik végét és kihajtom alóluk a teherautót.”

Az egykori ítélethirdető azt sem hallgatta el, hogy Andrássy út 60-ban, a nyilaskeresztesek pártközpontjában – ahová csak az idő tájt fogott költözésbe az Eötvös utcából a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága Politikai Rendészeti Osztálya – spárgát találtak, ebből „odahaza összefontuk a pártházban a kötelet. Úgy, hogy a nyilas jog alkalmazásával, nyilas kötéllel akasztottuk fel, amiből azonban az a hiba történt, hogy ez egyik kötél az egyik akasztásnál elszakadt. Gyenge volt a nyilas zsinór, és Rotyist vissza kellett akasztani a helyére. […] a tömeg nekik ment, elkezdték éppen azzal, ami éppen a kezükben volt, ütlegelni a himbálózó testeket […]”. Miután a németek a Várból odalőttek, gyorsan véget ért „ez a népünnepély”, a tér kiürült, ám „maradt még hetekig az ott lógó két hulla”.

Rotyisék kivégzése. Fotók: Fortepan

A nemzetközi előzmények

Néhány hónappal korábban Churchill és Sztálin ún. érdekszférás vagy százalékos megállapodása során Sztálin egyetértett Churchill 50:50%-os ajánlatával a magyarországi érdekeiket illetően, ám órákkal később a szovjet külügyi népbiztos már elérte az angol külügyminiszternél, hogy ezt az arányt Moszkva javára, 80:20%-ra módosították. Horthy Miklós kormányzó küldöttei ugyan aláírták alig 48 órával később, 1944. október 11-én a moszkvai előzetes feltételeket egy majdan megkötendő fegyverszünethez, az október 15–16-ai budapesti s országos események azonban azok hatályát elsodorták.

1944 őszétől a katonai győzelmekre alapozott, egyoldalú fegyverszüneti okmányok, a „jaj, a legyőzötteknek” szellemében behatárolták a hazai politikai erők kényszerpályáját előbb közelebbi és távolabbi környezetében, majd Magyarországon is, itt 1945. január 20-ától, a megszállók mozgásterének korlátlanságával, kényszerítőerejével, hatalmi eszköztárával. Jaltában, 1945. február 9-én a résztvevők megállapodtak arról is, hogy a háborús bűnösök felett ne jogi, hanem politikai fórum ítélkezzék. A „Nyilatkozat a felszabadított Európáról” a jogi újjárendezésről úgy fogalmazott, hogy „a felszabadított népeknek” kell vállalniuk „a nácizmus és fasizmus utolsó maradványainak megsemmisítését és a maguk választotta demokratikus intézmények megteremtését”. A mindennapokban ettől utóbb úgy tértek el, ahogy a kivitelezők hatalmi helyzete alakult. Mi történt addig, amíg a Krím-félsziget üdülőhelyén elfogadott nyilatkozat ismertté vált?

Teherán előtt

Az angolszászok közül előbb Churchill, majd Franklin Delano Roosevelt is „fokozatosan beletörődött abba, hogy a Szovjetunió megtartsa az 1939-es paktum révén szerzett hódításait, majd elfogadta, hogy az Elbától keletre eső területek szovjet érdekszférának fognak minősülni”. Azt követően, hogy az Amerikai Egyesült Államok is bekapcsolódott a világégés harcaiba Japán támadása után, 1941. december 16-án az angol külügyminiszter találkozott a szovjet vezetőkkel Moszkvában, szövetséggé kívánván alakítani újsütetű háborús együttműködésüket. A generalisszimusz azt javasolta Anthony Edennek, hogy kössenek egy titkos egyezményt, amelyben a szigetország „fogadja el a Szovjetunió 1941-es határait”. A vezető külügyér ezt akkor nem támogathatta, de utóbb mindent megtett Churchill és kormánya hozzájárulásának eléréséhez. Roosevelt azt remélte, hogy a harcok elültével majd le tudja beszélni Sztálint hódításairól, és a második világháború után hazájának meghatározó szerepe lesz a jövőt formáló tanácskozásokon, a különböző békeszerződések megkötésekor. Szemben az elnöki álmokkal a szigetország vezetői okkal vélelmezték, hogy a nácizmus vereségét követően a Vörös Hadsereg ellenőrzése alatt lesz egész Közép- és Közép-Kelet-Európa. Ezért óhajtottak mielőbb megállapodni Sztálinnal. Elérni nála azt, hogy szavatolja a katonái által majd megszállandó országok függetlenségét, e megállapodásba vetett reményük – mint köztudott – nem vált valóra. Amikor 1943 októberében – előkészítendő a hetek múlva esedékes teheráni találkozót – a külügyi tárcák három vezetője a szovjet fővárosban tanácskozott, amerikai részről továbbra is csak arra összpontosítottak, hogy elérjék a Szovjetunió támogatását az Atlanti Charta céljaihoz és egy jövendő új világszervezet gondolatához. Eden, immár Churchill egyetértésével azonban hallgatólagosan elfogadta Moszkva területi igényeit, de még mindig abban reménykedve, hogy ezzel megmenthető a térségben élők államainak függetlensége.

Teheránban már osztozkodni kezdtek

Azután következett Teherán. A tanácskozásról kiadott képmutató, patetikus hangvételű közös nyilatkozat utolsó előtti bekezdéseként az olvasható, hogy „baráti tanácskozásaink végeztével bizakodva várjuk azt a napot, amikor a világ valamennyi népe szabadon élhet, minden zsarnokságtól mentesen, saját törekvéseinek és lelkiismeretének megfelelően”. Miről hallgattak?

Az iráni fővárosban Sztálin azt ígérte, hogy amint elül a csatazaj az európai harctereken, győzelmük után három hónapon belül csatlakoznak csapatai a Japánnal szemben vívott küzdelemhez, csökkentendő az Egyesült Államok véráldozatát. Churchill viszont elfogadta, hogy a keleti lengyel államhatár a szovjet elképzelésnek feleljen meg, Sztálin az 1919 decemberében, Curzon akkori brit külügyminiszter által a lengyel többségű területek keleti határát jelölő vonalra hivatkozott. A Szövetségesek megállapodtak a lengyelek kompenzálásában is, akik megkapják az Oderáig terjedő német területeket. Hogyan történt?

Roosevelt vetette fel 1943. december 1-jén Teheránban, hogy tárgyalják meg „Lengyelország és Németország kérdését”, Churchill emlékeztetett az előttük álló egyik legfőbb feladatra, megállapodni a Szovjetunió nyugati határainak a biztosításáról, nem rejtve véka alá, hogy „Németország rovására” akarják a változtatásokat. Sztálin sem kertelt: „arról van szó – szögezte le –, hogy az ukrán területeknek Ukrajnához, a belorusz területeknek pedig Belorussziához kell kerülniük, vagyis köztünk és Lengyelország között a szovjet alkotmányban rögzített 1939-es határoknak kell fennállniuk. A szovjet kormány e határok mellett foglalt állást, mert ezt tartja helyesnek.” A találkozó e tárgyalási fordulójának végén mind Churchill, mind Sztálin összegzett a lengyel határok ügyéről, azt követően, hogy előzőleg még Németország feldarabolásáról vitatkoztak. Churchill szerint közöttük „elvben az a megállapodás született, hogy a lengyel állam és nép fészkének az úgynevezett Curzon-vonal és az Odera-vonal között kell elterülnie, Lengyelországhoz csatolva Kelet-Poroszországot és Oppeln tartományt. A határok végleges megvonása még beható tanulmányozást igényel, és egyes helyeken esetleg áttelepítéseket tesz szükségessé.” Sztálin azonnal replikázott: „Oroszországnak nincsenek jégmentes kikötői a Balti-tengeren. Az oroszoknak ezért szükségük lenne Königsberg és Memel jégmentes kikötőire és Kelet-Poroszország területének megfelelő részére. Annál is inkább, mivel történelmileg ősi szláv területekről van szó. Ha az angolok egyetértenek azzal, hogy az említett területeket mi kapjuk meg, egyetértünk a Churchill által javasolt formulával.” Az angol kormányfő nem tehetett mást, mint jelezte, hogy a „nagyon érdekes” javaslatot „okvetlenül” tanulmányozni fogja. Sztálin országa nyugati, Lengyelországgal közös határával összefüggő célját végül Jaltában érte el. Ami pedig az „ősi szláv területet” illette s az ottani sztálini praxis példátlan méreteire jellemző, hogy a Baltikumból és szűkebb-tágabb környezetéből nyolc és félmillió németet evakuáltak vagy üldöztek el, kergettek át a határokon 1945 kora tavaszáig, amihez érdemben előbb 1942, majd 1943 nyarán már előzetesen beleegyeztek az angolszászok.

Imrédy Béla a vádlottak padján.

Magyarország „képbe kerül”

A térségben a helyzetteremtő képesség így alakult ki a nem az angolszászok, hanem a nácizmus képviselőit és helyi támogatóit elűző Vörös Hadsereg uralma alá kerülő országokban. Mindez azt jelentette nem csupán elvben, hanem a gyakorlatban is, hogy mindazok, akik Sztálin jövőbeli „birodalomteremtő” elképzeléseivel egyetértettek vagy önös, saját országaikon belüli hatalmi céljaik megvalósításakor rá és erőhatalmi szervezeteire kívánták támaszkodni, lehetőséget kaptak arra, hogy saját, a Kreml erős emberének vágyaitól el nem térő, meghatározó szovjet politikusokkal előzetesen egyeztetett direktíváikat megvalósítsák. Miként merült fel a felelősségre vonás ügye ez idő tájt nemzetközi, illetve magyar relációban?

Sztálin a magyarokról rendkívül kemény véleményt fogalmazott meg 1941 decemberében, amikor azt közölte Edennel, hogy „a magyarok rosszabbak az SS-nél”, utalva a megszálló erők tevékenységére. Előbb lord Robert Vansittart, az angol kormány adminisztratív államtitkára, a Külügyminisztérium diplomáciai főtanácsadója fejtette ki Anglia álláspontját a háborús bűnösségről, majd Londonban kibocsátották a Szövetségi Nyilatkozatot 1942. január 13-án. Érzékelni lehetett ezekből, hogy a győztesek nem kívánnak napirendre térni a bűnök felett, mint tették az első világháborút követően. Szólt erről az amerikai elnök és a szovjet külügyi népbiztos is ebben az esztendőben. A vezető szovjet külügyér Sir Archibald Clark Kerr, moszkvai brit nagykövethez levelet írt 1943. június 7-én. Ebben – többek között – kifejtette, hogy „azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, valamint azokért a gyilkosságokért és erőszakos cselekményekért, fosztogatásokért és gyalázatosságokért, amelyeket a megszállt területen követtek el, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is”.

Az 1943. október 19–30. között Moszkvában tartott külügyminiszteri értekezleten már állást foglaltak a náci háborús bűnösökről, az olaszországi kibontakozásról szóló nyilatkozat hetedik pontjában pedig azt rögzítették, hogy „a fasiszta vezetőket és más háborús bűnösként ismert vagy gyanúsított személyeket le kell tartóztatni és az igazságszolgáltatásnak átadni”. Nyilvánvalóvá vált, hogy a világháború kirobbantói és a velük együtt menetelők nem maradhatnak büntetlenek a csatazaj elülte után, és a győztesek felelősségre vonják a közelmúlt szörnyűségeinek elkövetőit. A harminckét szövetséges nemzet nevében kiadott állásfoglalás a jaltai nyilatkozat előzményének tekinthető.

Berend Béla volt szigetvári neológ főrabbi a vádlottak padján.

A Krím-félsziget üdülőhelyén, 1945. február 9-én Churchill utalt az 1943-as moszkvai nyilatkozatra s a Szövetségesek vezetői megállapodtak arról is, hogy a háborús bűnösök felett ne jogi, hanem politikai fórum ítélkezzék. A két nappal később elfogadott „Nyilatkozat a felszabadított Európáról” tartalmazta a jogi újjárendezés követendő útját is. Ám a mindennapok gyakorlata ettől utóbb akként tért el, ahogy a kivitelezők hatalmi helyzete alakult.

Az Egyesült Államok a magyar háborús bűnösökről 1944. július 26-án foglalt állást meg nem vitatott javaslatában. Az ajánlott megadási feltételek között olvasható, hogy „kötelesek a magyarok a szövetségesek utasításait teljesíteni, és ki kell szolgáltatniuk a háború bűnösöket is”. Amennyiben Magyarország ellenáll a Führer birodalmának, akkor „a magyar háborús bűnösök megbüntetését egy bizottság vagy más szerv is végezhetné”. Az amerikai javaslat egyfelől az 1945. január 20-ai fegyverszüneti szerződésnek a háborús bűnösök kiadatására vonatkozó 14. pontja ősének tekinthető, másfelől benne foglaltatott a népbíróság („egy bizottság vagy más szerv”) gondolata is. Az angol javaslatot sem vitatták meg a Szövetségesek, miután Magyarország politikai berendezkedéséről alkotott véleményük eltért attól, amit Moszkvában erről vallottak, és Londonban a háborús bűnösségről is másképp, sokkal objektívebben vélekedtek. A szovjetek 1943. júniusi álláspontjának módosulása pedig 1944 őszén alapvetően a Vörös Hadsereg harci eredményeitől függött. Ezért már eltekintettek a magyar tisztikar kollektív felelősségre vonásától, de ezt továbbra is tervezték a háborús bűnösök esetében.

A „szovjetizálás” avagy a sztálini út kezdetei

Minderről, a pár esztendő alatt átformálódott nemzetközi összefüggésrendszerről, még Jalta előtt, 1945. február 8-án Révai József úgy nyilatkozott a kommunista pártvezetés nevében, hogy a „teheráni értekezleten a szocialista Szovjetunió a polgári Angliával és Amerikával hosszan tartó egyetértésre és szövetségre rendezkedett be. Ez a teheráni politika meg kell, hogy szabja a mi politikánkat is. Nem tekinthetünk el a Szovjetunió nemzetközi politikájától, amikor Magyarországon, ezen a kis magyar földön meg akarjuk szabni a mi politikánkat. A kommunisták mindig nemzetközi politikát csináltak, és nemcsak a maguk kis hazai szemétdombjából indultak ki. Mi nemzetközi párt voltunk, amikor volt Kommunista Internacionálé, és ma is azok vagyunk, amikor nincs Kommunista Internacionálé. Mit jelent nemzetközi politikát folytatni? Ez elsősorban azt jelenti: támogatni a Szovjetunió nemzetközi politikáját.”

A Szovjetunió vezetőinek reményeit – a térség szovjetizálását – képviselőinek a Szövetséges Ellenőrző Bizottságbéli meghatározó szerepvállalásával, az abban jeleskedő erőszakszervi munkatársainak hathatós támogatásával az illető államok kollaboráns politikusai valósították meg. A Közép- és Délkelet-Európa országaihoz hasonlóan alakult magyarországi katonai műveletek idején, az 1944–1945-ös folyamatban lezajló eseménysorozat közepette bontakozott ki – a korszak megfogalmazása szerint – a „fasisztamentes Magyarország” megteremtését célzó komplex „számonkérési” rendszer, benne az egyre fokozódó, problémákkal teli, már annak idején is súlyos kritikákat kiváltó ítélkezés.

A „fasiszta maradványok felszámolásának” folyamatában – az igazolási eljárás, az internálás, a német kitelepítés, a népbíráskodás során – nem csupán azokat vonták (vonatták) különböző közigazgatási és népbírósági eljárások hatálya alá, akik bűntetteket követtek el, hanem azokat is, akik a részben emigrációs, illegális, majd legális körülmények közepette megfogalmazott náciellenes, antifasiszta jellegű következetes forradalmi átalakulás megvalósításának esetleges vagy vélt ellenzői lehettek. Nem csupán azokat marasztalták el, akik a korábbi politikai berendezkedésekben bizonyíthatóan torz, emberellenes politikát valósítottak meg és elévülhetetlen bűnöket követtek el, hanem azokat is, akiknek háborús és népellenes bűnössé minősítése jogtalan, elítélése-meghurcolása törvénytelen volt.

Még alighogy létrejött az Ideiglenes Nemzeti Kormány, még épphogy kiadta dr. Valentiny Ágoston szegedi ügyvédből lett igazságügyi tárcavezető az utasítását néhány beosztottjának a népbíróságokra vonatkozó jogszabály megalkotására, amikor Molotov Moszkvában azt firtatta 1945. január 4-én, hogy hány embert vontak már felelősségre Magyarhonban a népbírók. Annak alapján kérdezősködött, hogy a cívis fővárosban két héttel korábban, 1944. december 22-én közzétett kormánynyilatkozat tartalmazta a „hazaárulók felelősségre vonását” is. A külügyi népbiztos tette ezt azonban még akkor, amikor négyszáz esztendővel korábbi emlékek ismétlődtek: három részre szakadt Magyarország. Az első, a Moszkvához legközelebbi Szeged mellett/után ideiglenes, új hatalmi központként Debrecen és tágabb környezete már nem a Wehrmacht, hanem a Vörös Hadsereg uralma alatt volt. Az ostromgyűrűbe zárt főváros s folyamatosan szűkülő közelebbi-tágabbi környéke volt a másik országrész. Ennek területén voltak azok, akik a poklok poklát élték át, lakói jórészt pincében kuporogtak elcsigázottan, éhségtől gyötörten, a csata végeredményében nem kételkedve. Ezek az emberek az új megszállóktól egyfelől a róluk elterjedt hírek, másfelől a ’19-es tapasztalatokra emlékezve okkal irtóztak. S a főváros lakóinak tekintélyes hányada élt hosszú hónapok óta, rettegve imádkozott életéért még a gettóban, nem tudván arról, hogy esküdt ellenségeiknek zöme már elmenekült, vagy Budán harcolt. A harmadik egy zsugorodó országrészen pedig a nyilaskeresztes totális diktatúra tombolt. S miként Moszkvában Molotovot, úgy a már Újpestet magáénak tudható Vörös Hadsereg vezetőit is alig hatotta meg, hogy Budapesten már nem dörögtek a fegyverek, és hogy ismertté vált az 1945. január 25-én elfogadott, és a hivatalos lapban február 25-én közzétett 81/1945. M. E. sz. rendelet a népbíráskodásról. Az történt ugyanis, hogy a parancsnok, akinek katonái az Újpesti Királyi Járásbíróság egykori épületében ötven letartóztatottat őriztek, ukázt kapott, ezért csapatával továbbvonulni készült nyugat felé s érkezett is nyomban tőle a felszólítás dr. Majorhoz: tárgyalják azonnal a foglyok ügyeit, különben nem őrzik tovább, hanem kivégzik őket. Nem részletezem, hogy az ugyancsak volt szegedi ügyvéd, a munkaszolgálatból megszökött, deportálás során közvetlen hozzátartozóit elveszített dr. Réczei László – mellette a két további munkaszolgálatossal, már említett dr. Timárral és egy másik, vallási hovatartozása miatt üldözöttel, valamint még egy jogvégzettel – miként kodifikálta társaival együtt a népbíróságra vonatkozó jogszabályt, és abba miként és miért építette bele a háborús mellett a népellenes bűntettek elkövetésének számonkérését lehetővé tevő paragrafusokat. Annyi azonban feltétlen jelzendő, hogy a népellenes bűntettek fogalmát a nemzetközi jogban nem alkalmazták, ott a háborús, az emberiesség és a béke elleni bűntettek elkövetése miatt következett be a felelősségre vonás. Noha dr. Réczei tagadata azt, hogy valójában a Szovjetunióból, a sztálini tisztogatások 1935 utáni büntetőeljárásaiból ismert „nép ellensége” fogalmat vette át, mégis akképp cselekedett, amikor a havas debreceni utcákon sétálva gondolta végig azt, hogy mi kerüljön a jogszabályba. A hazatértek közül voltak ott a környezetében nem kevesen olyanok, akik szem- és fültanúkként felhívták erre a fogalomra a figyelmét. Azt még nem terjesztették ekkor szélesebb jogászi körökben, hogy „minden bírósági ügy az osztályharc egy epizódja”, ám lépésről lépésre ennek igyekeztek érvényt szerezni. Három, az idő tájt egyre ismertebbé vált politikus megnyilatkozásával érzékeltethető a korabeli légkör, és a mindennapok története.

A honi szociáldemokraták álláspontja

Amikor az európai harctereken elhallgattak a fegyverek, egy vékonyka, majd’ hetvenoldalas összeállítás jelent meg az immár módosított népbírósági rendeletnek tíz nappal korábban történt hatályba lépését követően nem sokkal. A népbíráskodás másodfokú fórumának, a Népbíróságok Országos Tanácsának, a NOT-nak egyik akkori tanácsvezetője, dr. Ries István írt hozzá bevezetőt 1945. május 10-én. Ki volt ő, mit tett eddig, mert 1950-ben bekövetkezett elhunytának okáról a legendák ismertebbek.

A budapesti tudományegyetemen szerzett oklevelet, 1912-ben ügyvédi irodát nyitott. Az első világháború idején orosz hadifogságba esett, hazatérése után, a kommün idején a közoktatásügyi népbiztosság pártiskolai előadója volt. Majd Bécsbe emigrált. 1924-ben belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba, amelynek 1933-ban vezetőségi, 1934-ben elnökségi tagja lett. Katonai ügyvédként védett illegális kommunistákat is a német megszállásig. Utána zsidó származása miatt bujkált – noha korábban áttért római katolikusnak –, amíg a Vörös Hadsereg be nem fejezte Pest megtisztítását a harcoló német és magyar alakulatoktól.

A második világégés harcainak épphogy elmúltával szorosan együttműködött a kommunistákkal, gyakorta a lehető legteljesebben kiszolgálta törekvéseiket. Tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek. 1945. július 27-től igazságügyi tárcavezető volt félévtizeden keresztül. Szerinte

„ennek a felelősségre vonásnak kérlelhetetlennek és igazságosnak kell lenni, annak ellenére, hogy érezzük: ezeknek a bűnöknek az elkövetői nem várhatnak igazságot, csak megtorlást. […] ezeknek a büntetőpereknek a vádlottjai nem emberi bűnözők, hanem vadállatok, akikkel szemben a köztudat nem tudja megérteni a humanizmust s bár a demokratikus kormány nem alkalmazkodhat a felzaklatott népi hangulathoz, de viszont nem is zárkózhat el attól teljesen és össze kell egyeztetnie a demokrácia fenséges eszméit a nép követelésével. […] Gyors és határozott ökölcsapásokra van tehát szükség. […] most már minden remény megvan arra, hogy a népbíróságok a demokrácia legélesebb és a reakció számára a legfélelmetesebb fegyverei lesznek”. A népbíráskodás „a nemzet pere megrontóival szemben, voltaképpen egy per, mely technikai szempontokból bomlik különböző perekre.”

Kun pátert (b) hallgatja ki Péter Gábor (j).

A kommunista célok és tettek

Hetekkel később a másik, immár nem illegális munkáspárt, a Magyar Kommunista Párt Moszkvából hazatért, titokban kizárólagos hatalomra törekvők egyik vezetője, Révai azt írta a Szabad Népben, hogy „reakciós az, aki antikommunista”. A régi Magyarországon meghatározó erővel bíró politikai tényezőket egyre kevésbé differenciáltan értékelték, és bekövetkezett a korszak egyértelmű „fasiszta” minősítése. Írása azt mutatta meg 1945. július 22-én, hogy aki az MKP vezetés vagy egyáltalán a „sztálini” politika céljait keresztezi, vagy feltehető, hogy keresztezni meri, vagy egyáltalán akarja, az mind reakciós, az mind a „demokrácia”, egytől-egyig a „nép ellensége”, s úgy is kell bánni vele. Mindez lehetőséget biztosított arra, hogy adminisztratív-igazságügyi nyomásnak vessék alá egyfelől azokat, akik ténylegesen háborús vagy népellenes bűnöket követtek el és másfelől azokat is, akiket akként nevesítettek. Pártja politikájában a demokrácia-reakció fogalom-párra szűkült az érdekek tagoltsága. Ez már a kezdetektől meghatározóvá vált a politikai csatározások során.

Révai, idézett egyfajta iránymutatásából fakadt, hogy az a kommunista vezetésű megfélemlítő szervezet számára potenciálisan milliókra tágította ki az ellenség fogalmát. Ennek jegyében vált parttalanná a múltban történteket nemes egyszerűséggel „fasizmusnak” tituláló, haraggal és részrehajlással megtorló népbíráskodás. A fővárosi és vidéki titkosrendőrség – amit az idő tájt még politikai rendészetnek és nem államvédelemnek hívtak, valamint a „Kat.pol”, ahogy a honvédelmi tárca Katona Politikai Osztályát nevezték – tartóztatta le, vette őrizetbe a megszállók hathatós közreműködése mellett a feljelentetteket, vagy akiknek múltbéli tetteit ismerte s őket elkaphatta. Még egy nap hátra volt a harcokból, hogy a Wehrmacht utolsó katonája is elhagyja Magyarországot, amikor számba vették, hogy addig 5970 nyilast, 614 volksbundistát, és 863 egyéb gyanúsítottat, összesen 8260 személyt tartóztattak le Budapesten. Közülük rögvest internáltak 1869-et, rendőri felügyelet alá helyeztek 1607-et. Már akkor kiderült, hogy az Andrássy út 60-ban, a „nem nagyon tágas pincében sok őrizetes zsúfolódott össze” – emlékeztet rá dr. Timár István, végül államvédelmi ezredes. Dr. Timár 1948. december elejéig Péter Gábornak, kezdetben még csupán a fővárosi titkosrendőrség első emberének egyik helyettese volt. Dr. Timár 1945. október 3-tól lett annak a Rákosi által jóváhagyott személyekből összeállított csoportnak a vezetője, amelyik a Magyarországnak kiadott, és a németországi Oberurselből vagy festői Salzburgból a mátyásföldi repülőtérre, illetve rabomobillal érkezett magyar háborús főbűnösök, valamint a tanúként időlegesen Budapestre szállított volt német Gauleiter, Edmund Veesenmayer és 1944. március 19-től a megszállt országban állomásozó SS és rendőri csapatok elsőszámú vezetője, Otto Winkelmann legfőbb kihallgatója volt. A lefogottakról „gyakran kiderült, hogy az őrizetbe vételüket követő két-három hét alatt még kis sem hallgatták őket” – dr. Timár azt azonban nem tette hozzá, hogy gyakorta a velük szemben alkalmazott fizikai kényszer miatt. A fogorvos dr. Janikovszky Bélát váltó, frissen kinevezett orvos dr. Bálint István, aki később hasonlóképp államvédelmi ezredes lett, 1983. január 25-én mondta el emlékezve azokra a hetekre-hónapokra e sorok szerzőjének, hogy első aktájának tárgya: „temetetlen holttestek ügye” volt. Nem a nyilaskeresztesek áldozatairól fektette fel. Nem láttatta ezt másképp a főállamügyész-helyettes népügyész sem. 1945. szeptember 24-én tájékoztatta a budapesti titkosrendőrségről a Szövetséges Ellenőrző Bizottság Pestmegyei Kirendeltségét, nem rejtette véka alá, hogy állományát „nem sikerült” függetleníteni azoktól, akiket csak a „bosszúvágy”, a „kapzsi kereseti lehetőség, szadisztikus ösztönöknek és hajlamoknak a kielégítése indított arra”, hogy itt helyezkedjenek el. Utóbb, 1953. június 13-án Lavrentyij Pavlovics Berija miniszterelnök-helyettes azt mondta a Moszkvába rendelt Rákosinak (vele érkezett elvtársainak), hogy „nem szabad előírni, hogy az ÁVH-n (Államvédelmi Hatóságon) kit verjenek meg. Mindenki félni fog.” Pedig ez volt a gyakorlat az 1945-ös kezdetektől. Mindehhez hozzátehető, hogy az ugyancsak kommunista irányítás alatt álló katonai nyomozószerv sem funkciójában, sem módszereiben nem különbözött a politikai rendőrségtől, gyakorta még túl is tett rajta. Túlzónak tűnnek az utóbb papírra vetettek, pedig igazak, miszerint „ez a camorrista szervezet, melyhez képest a Péter Gábor által vezetett Államvédelmi Osztály csak siheder tanulónak tekinthető. Kegyetlenségben, embertelenségben – a Nádor utcából a Hadik laktanyába költözött nyomozók és a vezetők – pályahosszal megelőzték az Andrássy út 60-ban működő testvérintézményt.” 1945 végére a kezdetektől letartóztatottak száma elérte a közel 30 ezer főt (29 878 gyanúsítottat).

Minden ötödiket (5850 személyt, 19,5%) ártatlanul vették őrizetbe, mert szabadlábra helyezték őket. A népügyészségeknek átadták minden hetediket, internálták minden másodikat. Utóbbiak közül 17 587 nyilaskeresztes párttag, 3352 „imrédysta”, 4732 háborús bűntettek elkövetésével gyanúsított volt. Miután a többiek cselekményei az „egyéb politikai bűncselekmény” kategória alá tartoztak, tehát nem az 1945 szeptemberében törvényerőre emelt négy, a népbíráskodást érintő miniszterelnöki rendelet hatálya alá, az ő elnémításukra az igazságügyi eszköztárat már nem az 1945 évi, hanem az 1946. évi VII. tc, a demokratikus államrend és köztársaság védelmére alkotott jogszabály biztosította, Révai próféciájának megfelelőképp. Az elítéltek helyzete sem volt rózsásabb, mert a fogház-főorvosi jelentés szerint „ha gyors intézkedés nem történik, nem kerülhetjük el azt a vádat, hogy a demokrácia ilyen intézményei rosszabbak a fasizmus hírhedt internálótáborainál”.

Szálasi és minisztereinek kivégzése.

A másodfokú ítélkezés megszervezője

A népbíráskodás másodfokú kezdeteinél Debrecenben az egykori szegedi ügyvéd, dr. Bojta (Burger) Ernő Béla bábáskodott, ő lett a cívis fővárosban tartott első s egyben utolsó tárgyalás tanácselnöke. Szerinte „az ítélkezésnek egyrészt meg kell mutatnia, hogy ma valóban változás folyik Magyarországon, – másfelől pedig elégtételt kell adni a megsértett millióknak. Végeredményben a reakció elleni küzdelemhez az erkölcsi hátteret és erőt az ítélkezés adja meg.” Mindez törvényszerűen fakadt abból a szellemből, amit a népbíróságtól határokon belül és kívül elvártak. Ami ettől eltért, arra az egykori szegedi ügyvéd nem utalt.

Epilógus?

Budapesten 1945. február 3-án – első fokon, Debrecenben 1945. április 10-én – másodfokon kihirdették az első ítéletet. A népbíráskodás kezdetét vette s tartott 1950. április 1-ig a Szegedi Népbíróság, illetve a fővárosban a NOT megszűnéséig. Ennek a jogintézménynek tanulságaira figyelemmel 1957 tavaszán leporolták a joganyagát. Elővették úgy a kádári megtorláshoz, hogy a hatályos 1945. évi VII. tc. mellett újabb, ezúttal törvényerejű rendeletekkel is kiegészítették a felelősségre vonáshoz szükséges jogi hátteret, újabb büntetőpereket indítva évtizedekkel korábban történtek miatt is.

A fővárosi kezdetektől a budapesti befejezésig, 1988. július 14-ig, amikor a Debreceni Megyei Bíróság által gyilkosság elkövetéséért egy halálraítéltet végezték ki, Magyarországon az 1230 jogerősen kivégzett közül háborús és népellenes bűntett elkövetésével vádoltak 363, 1956. október 23-ig 325, utána 38 kivégzettet. A Legfelsőbb Bíróság 1990 tavaszát követően a szabadságvesztésre, kényszermunkára, illetve halálra ítéltek közül nem keveset felmentett a vádak alól. Az Alkotmánybíróság pedig 1994-ben megsemmisítette az utólagos normakontroll során a népbíráskodással összefüggő, általa vizsgált jogszabályok alkotmányellenes paragrafusait, a kihirdetett ítéletek hatályát ugyanakkor nem kérdőjelezte meg. Ehhez kötődő politikai szándék továbbra sincs. Ezért a taláros testület határozata az ártatlanul kivégzetteknek, szabadságvesztésre ítélteknek már nem jelentett gyógyírt. Mint ahogy sokan vannak, akik keveslik a 28 ezernél is több elmarasztaló ítéletet a világégés során, főként a Holokauszt során elhunytak számához képest.

Cáfolhatatlan tény, lehetett volna igazságosabb a számonkérés, nem csupán Magyarországon, hanem Európa-szerte. Az ok-okozati összefüggések feltárása folyamatos, előbb-utóbb talán szakmai konszenzus is kialakulhat.

„Kezdjék az asszonyok ütni a zsidókat, őket nem fogja a törvény”

Pelle János könyvében elénk tárul a negyvenes évek közepének társadalmi-gazdasági feszültsége és az ebből fakadó indulat szélsőséges megnyilvánulása.