A már részben ismert pogromok illetve feldolgozások, korabeli dokumentumok, naplók, újságcikkek révén elénk tárul a negyvenes évek közepének társadalmi-gazdasági feszültsége és az ebből fakadó indulat szélsőséges megnyilvánulása.
„A tokaji hegyódalba felleg ül, / Sojmosi szívén bánat ül, / Hogyne ülne, mikor kedves gyermekét, / Kutya zsidók a templomba megölték” – így indul Pelle János Vérvád, hisztéria, népítélet. „Zsidókérdés” Magyarországon 1945-ben és 1946-ban című könyve, amiben a szerző igyekezett összefoglalni a témában kialakult, részben új narratíváját.
A szerzőnek nem az az első írása a témában, de most keretbe foglalta a legközismertebb vérvád-históriák és a korszakban megjelenő antiszemitizmus kapcsán az eddigi, 1995 óta megjelent tanulmányai következtetéseit. A kötet egyfajta válogatás, tanulmánykötet is a közelmúlt írásaiból. Köves Slomó olvasót köszöntő szavai is bizakodással tekintenek, a sokszor társadalmi feszültségeket okozó, érzékeny témák, így az emberüldözések korának modernkorban zajló kutatásai okán: „A magyarországi zsidók sok évszázados történelme, és ezzel is összefüggésben a jelen társadalmi folyamataink értelmezése, illetve az ezekre adott reflexiók sem lehetnek függetlenek a különböző nézőpontok tüzetes vizsgálatának és ütköztetésének szándékától. A 20. századi vérzivataros magyar történelem, illetve Magyarország ezen fordulatok során magára vállalt, vagy kényszerűségből viselt szerepének megítélése körüli, szűnni nem akaró viták hőfoka arról tanúskodik, hogy a közelmúltunkat illetően máig nem sikerült a történelmi tényeknek és az humanitás alapvető kritériumainak mindenben megfelelő nemzeti konszenzust kialakítanunk. Éppen ezért meggyőződésem, hogy nem csupán a holokauszt tragédiáját, hanem a 20. század egész történetét, így a fékeveszett pusztítást megelőző, illetve követő történéseket is csak a társadalmi, gazdasági és történelmi összefüggések kellő mélységű feltárásával egyetemben lehetséges tisztességesen tárgyalni. Ha úgy tetszik, a múltunk minél pontosabb és hitelesebb feltárása közös ügyünk, össztársadalmi feladat.”
A holokauszt vírusa című kezdőfejezet valójában a vérvádtörténet egyetemes és magyarországi történetének egy hosszadalmas összefoglalója, az 1944-es események esetenkénti felemlítésével. A vérvád ókori megjelenésétől tekinti át 1945-ig ezt a mentalitástörténeti tragédiasort. A zsidókkal szemben már a görög-római antikkorban is megfogalmaztak vádakat az emberi hús és vér fogyasztása kapcsán. A középkori keresztény Európában az evangéliumi utalások félreértelmezése illetve a húsvéti passiójátékok után támadtak a zsidókra. Sajnálatosan ebből az írásból is kimaradt, hogy az őskeresztényekkel szemben is voltak hasonló kirohanások. Pedig ezek párhuzamba állíthatóak, hisz a pészach és a húsvét az az időszak, amikor legtöbbször fellángolt az ilyen típusú gyűlölet. Mindenesetre a fejezetben teljes képet kaphatunk a dualizmus időszakától 1946-ig egyre erősödő antiszemita és helyenként vérvádhisztériába átcsapó megnyilvánulásokról. Tiszaeszlár (1882) mellett Hajdúnánás (1911, 1937), Munkács (1944), Mindszent (1946), Szegvár (1946, 1948) települések „vérvádas” történeteiről tudhatunk meg itt többet. Kár, hogy csak részben történt meg a konkrét összehasonlítása ezeknek a zsidóellenes megnyilvánulásoknak, és helyenként olyan elemzések ékelődnek be, amik az értelmezést és az idősíkot felborítják. Az viszont kétségtelenül fontos, hogy Bálint Mihály, Pierre Dessuant, Ferenczi Sándor, Sigmund Freud, Gleimann Anna, Grünberger Béla, Harkai Schiller Pál, Hermann Imre, vagy Székely Béla antiszemitizmusról, erőszakról megfogalmazott narratíváit megismerhesse az olvasó.
A könyv további részében többségében konkrét, a Pelle által már korábban feldolgozott helyi, települési antiszemita megnyilvánulások, vérvád történetek leírását találjuk meg. Az 1945-ben dr. Kaposváry (Vétek) György kaposvári polgármester ellen indított népügyészségi, népbírósági ügyek a zsidók ellen hangolták a közvéleményt. Sokan a megmagyarázhatatlan „zsidóbosszút” látták megnyilvánulni a „közismerten” „tisztességes” városvezetővel szemben, aki pedig a gettósítás és a deportálás idején segítette az üldözötteket. Nem javította a helyzetet, hogy a vádat egy zsidó származású ügyész képviselte. Az 1944-es kaposvári nyílt gettó, és a „hitközség” prominensei egy részének megmentése értehetetlenné tették a volt polgármester elleni jogerős börtönbüntetésről szóló ítéletet. A „koncepciós per” a zsidó lakosság valamint a kommunista párt ellen fordította a kaposváriakat. Könnyű talajra talált itt 1945 végén a vérvád miután egy eltűnt kisfiú holttestére bukkantak. A kaposvári közbeszédben a gyanú a zsidókra terelődött. Azonnal újjáéledtek a zsidóellenes indulatok, amik végül nem csaptak át fizikai erőszakba.
Ám ahogy azt Pelle jól megállapította, a kibeszéletlen társadalmi kérdések továbbra is ott lappangtak, és hatottak még hosszú ideig.
A következő fejezet, az „Őszinte szó” és hisztéria a korabeli baloldali pártok, főként a sajtóban megjelent „kinyilatkoztatásait” közli a „zsidókérdésről” Darvas József parasztpárti politikus, író 1945 márciusi cikkétől kezdve. Ám teret kaptak a még Rákosi Mátyást is megijesztő, az orvostanhallgatókhoz kötött zsidóellenes fenyegető hangú röplapok is. Ismét kissé zavaró, hogy fel-felvillannak népbírósági perek, vérvádak esetek (Kunmadaras, Szegvár stb.), amikről már esett és még esik szó. A legnagyobb teret itt az 1946. májusban kitört Teleki téri piacon történt állítólagos emberhús árusításból fakadó botrány kapott. Az Illatos úti pogrom a felszabadult indulatok értelmetlenségét sugározzák. A fővárosi feketekereskedelem központjában történetek ágyaztak meg gyakorlatilag az országosan futótűzként elterjedt, a holokauszt utáni legnagyobb zsidóellenes eseménysornak. A fejezet fontos eleme Pünkösti Árpád Rákosi rendszert alapjaiban megkritizáló, azt hibáztató gondolatai mellett Kende Tamás Vérvád című könyvének (1995) kritikája.
„Kezdjék az asszonyok ütni a zsidókat, őket nem fogja a törvény” című fejezetben ismét a kunmadarasi pogrom kerül elő. A könyv borítóján is az ehhez köthető bírósági „szociofotó” látható. A kunmadarasi pogrom vádlottjainak értetlenkedő, bús arcai jól kifejezik, hogy a korszakban megnyilvánuló megmagyarázhatatlan gyűlölködésben résztvevő, de annak következményeivel nem számoló, sokszor felbőszített, félrevezetett egyszerű kisemberek ugyanolyan áldozatok, mint akikkel szembefordultak. Tévinformációk, előítéletek, sajtó- és pártpropaganda valamint a kibeszéletlen, megoldatlan társadalmi-gazdasági ügyek mentén kialakult hisztéria a „vérvádaskodót” ugyanúgy marginalizálta, mint a célkeresztbe került, kollektivizált, „megbélyegzett” zsidó lakosságot. Az 1946. május végén kitört kunmadarasi összetűzés 3 halálos áldozatot és 14 sebesültet számolt. A pogrom előtt, majd utána zajlottak népbírósági tárgyalások, amik tovább szították a feszült hangulatot. A kunmadarasi piacon a zsidó kereskedőkre rátörő emberek már a vérvádtörténetek hatása alatt cselekedtek. Nagy János kunmadarasi református tanító elleni elsőfokú ítélete mellett azokban a napokban Orosz Pál katolikus pap ellen indított eljárás nyilvános tárgyalása is hatalmas érdeklődés mellett zajlott le. A tárgyalásokon megjelenők a kisgazdapárt szervezésével érkeztek a perekre. A helyi kisgazdapárt zsidókat korlátozó intézkedés javaslata csak a belügyi szervek beavatkozását segítette elő. A pogrom után 120 ember letartóztattak, és 59 személlyel szemben indult eljárás. Életfogytiglani valamint két és tizenkét év közötti fegyházbüntetésre, illetve nyolc hónaptól három évig tartó börtönbüntetésre ítélték a vádlottakat.
Ekkor már a parlamenti pártok közötti küzdelem is egyre inkább eldurvult.
A kommunisták a kisgazdákra mutogattak, míg a kisgazdák provokációt, csapdahelyzet kialakítását sejtettek az események mögött. A korabeli sajtó cikkei révén felmerült a katolikus egyház hallgatása. A vérvádhisztéria pedig országosan terjedt. Hajdúhadházon gyerekgyilkossággal vádoltak meg egy zsidót. Debrecenben azt terjesztette valaki, hogy egy zsidó pincéjében levágott gyermekfejet látott. Szegeden és Mezőberényben azt híresztelték, hogy az ottani zsinagógákban keresztény gyermekek vérét használják. Dömsödön a zsinagógát támadták meg, mert gyermeksírást véltek felfedezni. Szolnokon egy tolvajok elleni intézkedés váltott ki zsidóellenes tüntetést. Komlón bányászokat, illetve ott táborozó cserkészeket és zsidó fiatalokat kellett kibékíteni, mert felmerült a vérvád gyanúja. Találóan fogalmaz Pelle a kunmadarasi vérvád végkövetkeztetésekor: „De arról, hogy ki viselje a felelősséget az 1945 utáni antiszemitizmus legdurvább hazai kitöréséért, többé nem esett szó nyilvánosan.”
A „Játék a tűzzel című” fejezet a makói pogrom ismert tényeit szedte itt össze. Az 1946 tavaszán a kommunisták által szervezett tüntetés részben antiszemita jelleget kapott. Így már a Teleki térihez és a kunmadarasihoz hasonló vérvád, miszerint gyermekhúsból készítenek a zsidók ételt, táptalajt kapott a dél-magyarországi településen is. 1946 május végén ennek az egyik zsinagóga felgyújtása lett az első tragikus eredménye. 1946. júliusban pedig Schwarz Manó terménykereskedő, közismert közéleti személyiség ellen fogalmaztak meg vérvádat és támadtak családjára és ismerőseire. A főként Urbancsok Zsolt főlevéltárosnak, történésznek köszönhetően alaposan feldolgozott helyi zsidóság története kapcsán Pelle itt hívja fel a figyelmet leginkább arra, hogy a tragédiák sorába kell sorolnunk azt is, hogy az addig meghatározó kereskedelmi réteg rövidesen eltűnik Makóról, ami pedig főként erre a gazdasági szektorra építő város volt: „Az 1950-es évekre a zsidók teljesen kivonultak a város gazdasági életéből, túlnyomó többségük elköltözött. Politikai önkény, hatósági támogatást élvező, vérvádas antiszemitizmus, s mindennek betetőzésül erőszakos kollektivizálás, proletárdiktatúra – ennyi, egymás után következő csapást a holokausztot túlélt makói zsidók már nem tudtak elviselni.”
A „Lincselés Miskolcon” című fejezetben a leghosszabb az előzményeknek minősített vészkorszakbeli helyi események felvázolása. Pelle itt fejtette ki legrészletesebben, hogy milyen út vezetett a miskolci zsidók 1944/45-ös meghurcolásához vagy megsemmisítéséhez. Fontos szerepet kapott a túlélő zsidók integrációja a helyi közigazgatás és rendvédelem területein. De egyértelműen hibaként mutat rá a szerző a kommunista párt propagandájára a feketézők, spekulánsok ellen, ami gyakorlatilag egyfajta zsidóellenes uszítás is volt szerinte. Így miközben a későbbi állampárt elítéli a vérvádat, egy másik vonalon annak meggyökeresedését segítette elő. Az áru- és élelmiszerhiánnyal és természetesen a meglévő országos gazdasági-társadalmi problémákkal küszködő Miskolcon is megindult a bűnbakképzés. Az 1946. júliusban is zajló uszító pártpropaganda és Rákosi Mátyás miskolci beszéde tovább súlyosbította a helyzetet. A Forintvédő Bizottság nagy nyilvánosságot kapott feljelentése a helybeli Flórián-malom gazdasági ügyei kapcsán pedig irányt mutattak a kitörni készülő népharagnak. Három személyt letartóztattak a malom gazdasági ügyei miatt.
Eközben többezres tüntetést szerveztek a gyanúsítottak ellen, és elégtelen rendőri őrizet mellett pont a tömeg elé vezették őket. Közülük a két zsidó származású személyt, Rejtő Sándort és Jungreisz Ernőt brutálisan megverték, testükre megalázó feliratokat függesztettek. Rejtőt kiszabadították a rendvédelmi erők, de Jungreiszt a tüntetők a nyakánál fogva egy kocsihoz kötve megölték. A hatóságok számos embert letartóztattak. A kihallgatásokat a zsidó származású Fogarasi Artúr rendőr főhadnagy végezte, állítólagos veréssel kényszerített ki tanúvallomásokat. 1946. augusztus 1-jén tízezres tömeg vonult a rendőrkapitánysághoz, ahol a tüntetők Fogarasit meggyilkolták. Karhatalmi beavatkozásra sikerült az eseményeket elfojtani. 1946 második felétől, népbírósági eljárás keretében végül 35 embert, többségében vasgyári munkást vontak felelősségre, de 1947 februárjában felmentették őket. Pelle így zárta le a miskolci pogromból adódó következtetéseket: „Az eseményeket „tabusították”. A párt el akarta felejteni a kettős miskolci „népítéletet”, mely a magyar munkásmozgalom történetének egyik legnagyobb szégyene volt.”
Sajnálatos, hogy az epilógus fejezet kissé terjengős lett. Márai Sándor naplójának elemzése mellett újra előkerülnek a már idézett a korra jellemző megnyilatkozások is. A szerző két röplapot is előcitált, ami a „vérvádas” időszak kapcsán már ismert volt, de talán, nem mellékes, hogy 1946-ban kifejezetten antifasiszta ellenállók fogalmazták és terjesztették őket. Az egyik az Őszinte magyar szó a zsidósághoz! címmel igazán konkrét pillanatfelvételt ad a korszak zsidóképéről: „Azt mondjátok, hogy a demokráciát véditek. De ez is csak áltató képmutatás, mert valójában a demokrácia s a velejáró szociálisfejlődés nem a Ti ügyelek. Ti az elmúlt liberális világban mérhetetlenül meggyarapodtatok. Ez a demokrácia a magyar proletár milliók ügye, bízzátok csak ennek védelmét a múlt rendszerekben általatok is csak kihasznált munkás- és paraszttömegekre. (…) Értelmes, Becsületes, Magyar Zsidók! Bármily kevesen vagytok, Nektek kell elindítanotok a tisztulásfolyamatát! Hatalmas, az egész zsidó magatartást átformáló munkához kell fognotok. Bármily nehézfeladat ez, vállalnotok kell, ha békés nyugalomban akartok élni, ha azt akarjátok, hogy végképp lecsillapodjanak a magatartásotok által kiváltott vészes indulatok.” A szintén 1946-os Magyarok! Kommunisták! Elvtársak! című röpirat pedig a Magyar Kommunista Párt „megtisztulását” követelte: „A végzetes hiba akkor történt, amikor a felszabadulás pillanatában a magyarság letargiája lehetővé tette, hogy a bosszúra szomjas zsidóság a maga mindenható politikai és gazdasági hatalmát beleépíthesse a demokrácia épületébe. Kizárólagos monopóliumként kezükbe vették a rendőri hatalmat, fasisztának bélyegeznek és elhurcolnak mindenkit, aki a legenyhébb formában is tiltakozik üzelmeik ellen. Úgy megszállták a közhatalom minden pozícióját, annyira úrrá lettek az egész államgépezeten, mintha nekünk magyaroknak többé már semmi közünk sem volna ehhez az országhoz.”
A szerző más forrásközlései révén helyenként egészen döbbenetes, ami elénk tárul.
A holokausztban meghurcoltak 1946-ban már menekülni akartak, Makó és Miskolc rémének árnyéka elől. A jánoshalmi hitközség elnöke egészen hihetetlen hangvételű levele a Magyar Izraeliták Országos Irodájába mindent elmond arról a félelemről és a minden szinten állandósult rossz helyzetfelismerésről, ami jellemezte ekkor a magyarországi lakosságot: „…a zsidókat úgy a kisgazda, mint a munkáspártok egyaránt gyűlölik. […] Tehát innen el! Ki kell vándorolnunk. Engedje ki az orosz katonai hatóság a zsidókat az országból. Ne kelljen azoknak illegálisan innen kijutniuk. S míg a kivándorlás tart – s az, tekintve a palesztinai helyzetet, elhúzódhat 1-2 évig is -, addigra tartsa a Vörös Hadsereg megszállva az országot a mi megvédésünk szempontjából.” Ám Pelle jó érzékkel hozta fel példaként, a későbbi időszakot, sőt, még a Kádár-korszakot is befolyásoló Molnár Erik-féle Zsidókérdés Magyarországon tanulmányt, ami gyakorlatilag a beolvadás folyamatában látta megoldást a felmerülő társadalmi probléma kapcsán. Ezzel is ezzel is kimutatva azt a láthatatlan politikai beavatkozást, ami a szocializmus korát jellemezte.
A könyv egyik legnagyobb erőssége a Historiográfiai áttekintés című fejezet. A szerző, ha nem is törekedett a teljességre, de igyekezett pontos képet adni a témában vagy az ahhoz köthető magyarországi írások kapcsán. A szakirodalom a dualizmus korától napjainkig való vezetése közben Pelle igyekezett kritikai éllel is az olvasó figyelmébe ajánlani a már megszületett írásokat. Sajnálatos, hogy a külföldi szakirodalom kapcsán – néhány szerző megemlítésén túl – csupán annyi jutott, hogy „áttekinthetetlenül gazdag”. Persze tegyük hozzá, hogy a szerző szinte az összes fejezetben igyekezett szakirodalmi segítséget adni. Nyitott ügynek tekinti a további kutatásokat, hisz tisztában vele, hogy az 1946-os események – főként a szimplán „csak” antiszemita tüntetések, amik nem torkollottak brutális tettlegességekbe, várvádakba, még nincsenek teljesen felderítve országos szinten.
Kétségtelenül fontos a szerző több évtizedes, példaértékű, máig érő kutatása kapcsán, hogy míg 1996-ban ezt állította: „Magyarországon, bár nyíltan egyetlen politikai párt vagy mozgalom sem tette felelősé a zsidókat a nyomorért, az inflációért, a vesztett háborút követő politikai zűrzavarért, a szovjet megszállók garázdálkodásaiért, illetve a kommunista párt feltartóztathatatlan térhódításáért, a volt nyilasok az egyszerű nép irracionálisan antiszemitizmusának felszabadításával is nehézségeket igyekeztek okozni a berendezkedő új hatalomnak.”(Pelle János: Egy évezredes hisztéria utóélete. In: Vérvádak üzenete. Bp. 1996. 37.) Ezzel szemben 2020-ban már így látja a kritikus időszakot: „A Teleki téren kitört vérvád-hisztéria a magyar társadalom mély, akkut válságának megnyilvánulása volt, melyben a holokauszt, a nyomor, az infláció és az éhezés, továbbá az MKP cinikus és elhibázott politikája játszotta a főszerepet. Utóbbi következtében meggyökeresedett, tartalommal töltődött fel a „kommunista zsidó” alakja, és a magyar közvélemény egy részében még az ötvenes években is elevenen élt a „bátyus Rákosi” sztereotípiája.”
A szerző történész, a Clio Intézet kutatója
Pelle János: Vérvád, hisztéria, népítélet „Zsidókérdés” Magyarországon 1945-ben és 1946-ban. Milton Friedman University Press. Bp. 2020. 223. pp.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
