Végjáték az Al-Duna mentén

„Szófia bejelentette, hogy Bulgária kiválik a háborúból. A bolgár kísérlet azonban, hogy egyedül az angolszászokkal kössön fegyverszünetet, meghiúsult. A Szovjetunió mindeddig nem volt hadiállapotban Bulgáriával.
De keresztülhúzta a bolgárok számítását, mert váratlanul hadat üzent Bulgáriának. Ez a lépés számunkra is keserű gyakorlati kioktatást jelentett a három szövetséges egymás közt fennálló erőviszonyáról.”

Horthy Miklós 1953-ban megjelent emlékiratában emlékezik meg ezekkel a mondatokkal a Bulgáriában 1944 szeptember másodika és kilencedike között végbement eseményekről. Azután került sor rájuk, hogy a szovjet hadsereg, miután Románia augusztus 23-án szakított a hitleri Németországgal, benyomult Havasalföldre és megjelent északi határain.

Miután az új bolgár kormány szeptember másodikán bejelentette, hogy kivonja csapatait a jugoszláviai bolgár megszállási övezetből és megszünteti a hadiállapotot Nagy-Britanniával és az USA-val, Sztálin ezt úgy értelmezte, hogy a Szovjetunióval hadban nem álló Bulgária külön egyezséget próbál kötni az angol–amerikai erőkkel. Ezért a Szovjetunió szeptember 5-én hadat üzent Bulgáriának és Vörös Hadsereg három nap múlva átlépte a határt. Ennek nyomán kommunista puccsisták vették át a hatalmat Szófiában, és letartóztatták a Régenstanács tagjait.

Majd a sebtiben felállított népbíróságok mintegy tízezer embert végeztettek ki néhány hónap alatt. Bogdán Filov németbarát miniszterelnököt január végén ítélte halálra a népbíróság. Február elsején egy szófiai temetőben a régi elit kilencvenkét tagjával együtt lőtték agyon, a holttesteket tömegsírba temették. Bár időközben több kormány váltotta egymást, Bulgáriában már 1946 szeptember 15-én kikiáltották a népköztársaságot.

A „kiugrásra”, vagyis a Hitlerrel való szembefordulásra készülő Horthyt nyilvánvalóan sokkolták a bulgáriai fejlemények. Azt a következtetést vonhatta le belőle, hogy ha Magyarország szakít Németországgal, és a szovjet érdekszférába kerül, sorsáról teljes mértékben Sztálin dönt majd, és a nyugati hatalmakra nem számíthat.

A megszállók által hatalomra segített kormányzat „szovjet mintára” alakítja majd át a magyar társadalmat, és leszámol a „régi elittel”, tekintet nélkül arra, hogy milyen politikát folytatott a zsidókkal szemben. A kelet-közép-európai és a balkáni országokat nem annak alapján ítélték meg a győztes hatalmak, hogy közreműködtek-e a deportálásokban, megvédték-e állampolgáraikat a nácik ellen vagy sem.

Bulgária az egyetlen ország volt Hitler szövetségesei közül, melynek vezetője, III. Borisz cár népe hagyományos oroszbarátságára hivatkozva nem üzent hadat a Szovjetuniónak, és az országa területén élő zsidókat nem szolgáltatta ki Hitlernek. Vezetőinek egy csoportja, komoly belső konfliktust vállalva, összefogott a cárral és szembefordult Filov miniszterelnökkel. Ő előzőleg hozzájárult a bolgár hadsereg által megszállt a thrákiai és macedóniai területeken élő, több, mint 13 000 „hontalan” zsidó deportálásához, akiket a németek a treblinkai haláltáborban gyilkoltak meg.

Miért nem sikerült a németeknek deportálni a Bulgária 1941 előtti területén élő zsidóságot? Előzőleg, 1941 januárjában a szófiai parlament elfogadta a Nemzetvédelmi törvényt, melynek második része megszüntette a bolgár állampolgárok egyenlőségét, s nyílt diszkriminációt vezet be a zsidó nemzetiségű illetve vallású állampolgárokkal szemben. A jogszabály zsidónak nyilvánított minden olyan személyt, akinek legalább egyik szülője zsidó volt, kivéve azokat, akik a törvény hatálybalépésének pillanatáig beléptek valamely keresztény felekezetbe. Továbbá megszüntette a zsidók választójogát, betiltotta a „vegyes házasságot”, a katonaköteles férfiakat munkaszolgálatra kötelezte és numerus clausust vezetett be a közép-és felsőfokú oktatásban. Eltiltotta őket több foglalkozás gyakorlásától, és „államosította” az általuk birtokolt területeket, megszüntette a földbérleti szerződéseiket.

A súlyosan jogfosztó rendelkezések mögött azonban nem állt „tömegtámogatás”, a politikai elit pedig megosztott volt. A Nemzetvédelmi törvényt Petar Gabrovski belügyminiszter terjesztette a szófiai parlament elé, aki a Ratnik antiszemita társadalmi egyesület egyik vezetője volt.

Kollégája, a jogász Alexander Belev, a későbbi “zsidóűgyi kormánybiztos” a harmincas évek végén a náci Németországban járt tanulmányúton, ahol tanulmányozta a “nürnbergi törvényeket” és azok végrehajtását.

A Ratnik jobboldali nacionalista szervezet teljes neve “A bolgárság tökéletesedéséért küzdő harcosok uniója” volt. Nem volt olyan népszerű az értelmiség körében, mint a romániai Vasgárda, nem is szólva az Imrédy Béla Magyar Megújulás Pártjáról és Szálasi Ferenc nyilasairól. Ők a parlamenten belül és kívül is erős nyomást gyakoroltak a kormányzatra a “zsidókérdés” radikális megoldása érdekében.
Bogdán Filov kormányának 1943 március elején így is sikerült végrehajtania az állampolgárságuktól megfosztott, a bolgár hadsereg által megszállt görögországi és szerbiai területeken élő zsidók deportálását. Lom és Vidin dunai kikötőben tettek őket hajóra. Bécsbe szállították őket, ahonnan a megszállt Lengyelországba kerültek. Megjegyzendő, hogy a “hontalan” zsidók minden európai országban a holokauszt első áldozatai voltak. Nemcsak Magyarországról, de a nyugat-európai országokból is őket deportálták elsőnek.

Figyelemre méltó, hogy a bulgáriai “KEOKH-deportálásra” csak 1943 március első hetében, és nem jóval előbb került sor. Közvetlenül ezután, március 17-én napirendre került mintegy 48 000 bolgár állampolgárságú zsidó elszállítása is, először Plovdivból. Ekkor azonban a politikusok egy csoportja nyíltan szembeszállt a miniszterelnökkel, aki előzőleg már megállapodott a németekkel az összes zsidó deportálásáról.

A bolgár parlament elnöke 42 parlamenti képviselővel együtt hivatalosan tiltakozott a kormány deportálási szándéka ellen. Dimitar Pesev a képviselőházban indítványozta a deportálások leállítását, amit a kormányzó párt visszautasított, és lemondásra kényszerítette tisztségéből. Ez ellen viszont nyilvánosan tiltakozott I. Stefan metropolita, a bolgár egyház feje. A főpap győzte meg III. Borisz cárt a deportálás meghatározatlan ideig történő elhalasztásáról. Ugyanakkor a bolgár kormány mintegy 20 000 szófiai zsidót az e célból felállított vidéki táborokba száműzött, akiket a családjuktól különválasztva, speciális vonatszerelvényekkel szállítottak el, és csak 30 kilogrammos csomagot vihettek magukkal. Hátrahagyott vagyontárgyaikat alacsony áron elárverezték, vagy egyszerűen széthordták. A mintegy 48 000 bulgáriai zsidó, a vidékre deportáltak ugyanúgy, mint a munkaszolgálatosok, kifosztva bár, de életben maradt, megérte a háború végét.

Dimitar Pesev, aki a jeruzsálemi Jad Vashem a ”Világ igazának” nyilvánított zsidómentő tevékenységéért, 1945-ben nem kapott elismerést az új, kommunista hatalom képviselőitől. Életfogytiglani börtönre ítélték, azzal a váddal, hogy együttműködött a németekkel, és „hagyta magát megvesztegetni a zsidóktól”. Végül egy év múlva kiengedték, de mellőzött emberként, „belső száműzetésben” halt meg 1973-ban.

Horthy Miklós és a Lakatos-kormány 1944 augusztusában megpróbálkozott azzal, hogy bolgár mintára kezelje a „zsidókérdést”. Ezért tette azt a javaslatot 1944 augusztus közepén a németeknek, amikor a nyomásuk újra megerősödött, hogy a budapesti zsidókat vidéki táborokban helyeznék el. Szerencsére ez a kivitelezhetetlen terv 1944 augusztus 23-ával, Románia „kiugrásával” egyszer s mindenkorra aktualitását vesztette, lekerült a napirendről.

Gárdisták, partizánok és zsidók Szlovákiában

Ugyan Szlovákia zsidóságának 90%-át megsemmisítették, a kevés hazatért túlélő komoly pogromokkal kellett szembenézzen, melyeket a kommunista vezetés igyekezett saját érdekében felhasználni.