Gárdisták, partizánok és zsidók Szlovákiában

Amikor 1945-ben véget ért a második világháború, a győztes, de szörnyű veszteségeket szenvedett Szovjetunió vezetése még nem tudta pontosan, milyen formában érvényesíti befolyását a megszállása alá került kelet-európai országokban.

Sztálinnak tekintettel lennie nyugati szövetségeseire, a színre lépő kommunisták népszerűtlenségére és azokra a nemzetközi szerződésekre is, melyeket Hitler-ellenes koalícióban részt vett emigráns kormányokkal kötött. Ez különösen a helyreállított Csehszlovákiában korlátozta a „szovjetizálást”. Ugyanakkor a Kreml kezdettől fogva bizalmatlan volt az új, demokratikus politikai pártok iránt, beleértve a kommunista pártot is, mely a háború utáni első választáson Szlovákiában, 1946 májusában a szavazatok 30 százalékot szerezte meg, míg ellenfele és koalíciós partnere, a Demokrata Párt 62 százalékot kapott. A CSKP Csehországban jóval népszerűbb volt, Benes elnök már ekkor Klement Gottwaldot nevezte ki miniszterelnöknek.

A kommunisták mindenütt domináns helyzetbe kerültek, különös tekintettel a kulcsfontosságú belügyminisztériumra.

A Szlovák Kommunista Párt ebben a helyzetben, hogy maguk mellé állítsa a tömegeket, a szociális demagógia eszközéhez folyamodtak, és ezzel egyidejűleg felkorbácsolta tömegek nacionalista és antiszemita indulatait.  Az 1945 áprilisában meghirdetett kassai kormányprogram végrehajtása során megfosztották állampolgári jogaiktól a németeket és magyarokat, és az előbbieket teljesen, az utóbbiakat részlegesen kitelepítették Szlovákiából.

De a „zsidókérdés” is napirendre került, annak ellenére, hogy a németek vazallus-államában, a független Szlovákiában két hullámban összesen 73 ezer embert, a zsidó lakosság 90 százalékát gyilkolták meg.

Nagyobb részükért, akiket 1942 folyamán deportáltak Lengyelországba, Josef Tiso kormánya még „fejpénzt” is fizetett a náciknak.

A „népi antiszemitizmus”, melyet még Andrej Hlinka rózsahegyi plébános alapozott meg, elsősorban a szlovák katolikusok körében, 1945-ben is eleven volt. Kassán már május másodikán zsidóellenes zavargás tört ki, ugyanez történt Eperjesen és Bártfán júliusban, illetve Tőketerebesen november 14-én.

A szeptember 24-i  nagytapolcsányi (Topoľčany) pogromról Hana Kubatova írt tanulmányt, mely a Régio címú folyóirat 2016/2-es számában jelent meg.   1945. szeptember 24-én  hétfő reggelen körülbelül 60 tapolcsányi asszony ment el a Járási Nemzeti Tanácsba, és követelte, hogy az apácák, akik a helyi kolostor iskolájában tanítanak, maradjanak továbbra is a helyükön. A tanév elejétől kerengett ugyanis a rémhír, miszerint zsidó tanárok vennék át az apácák helyét. A Tanács elnökhelyettese biztosította az asszonyokat, hogy információjuk hamis, és a helyi iskolafelügyelőséghez irányította őket. Mire a csoport a felügyelőséghez ért, létszáma már 160-ra duzzadt, és további alaptalan hírek is elterjedtek köztük, mint például hogy: „a zsidók letépték a kereszteket és a szentek képeit a tantermekben; a bajnai (Nyitrabajna, Bojná) nővéreket kirángatták a zsidók; a zsidók nem dolgoznak, és mégis az átlagnál magasabb életszínvonalon élnek; a zsidók illegálisan üzletelnek.”

Ezen a napon dr. Berger Károly, zsidó orvos a helyi iskola épületében mintegy húsz szlovák gyermeket oltott be fertőző betegségek ellen. Az oltás hatására az egyik gyermek belázasodott, és az a hír terjedt el, hogy a zsidók megölik a keresztény gyermekeket.

Az orvos lakása előtt több száz fős, jórészt nőkből álló tömeg verődött össze. Az ajtót betörték, az orvost kivonszolták és ütlegelni kezdték.

Ezután a már több ezer fős, rendőröket és katonákat és magában foglaló tömeg a Tapolcsányban tartózkodó mintegy 300-400 zsidóra támadt. Az órákig tartó „vérvádas” zavargás során kirabolták a nekik visszaadott, illetve újra kinyitott boltokat és lakásokat, és mintegy húsz holokauszt-túlélő zsidót olyan súlyosan megvertek, hogy kórházba kellett szállítani őket. Az összes sérültek száma 47 volt.

Az 1946 folyamán a kiélesedő politikai harcokban is szerephez jutott az antiszemitizmus. Augusztus másodika és ötödike között több szlovákiai városban is zsidóellenes zavargásokra került sor, a partizánszövetség kongresszusa, illetve a külföldi és hazai partizánokból álló küldöttségek országjárása alkalmából. A partizánszövetségben irányító szerepet játszó kommunisták így akarták rákényszeríteni akaratukat a Szlovák Nemzeti Tanácsra, melyben a demokraták voltak többségben, és destabilizálni az „irányított demokráciát”.

A „faji” feszültség hátterében, ahogy akkoriban Magyarországon is, a zsidó tulajdonosaiktól elkobzott anyagi javak visszaszolgáltatása körül támadt konfliktusok álltak.  Az 1945 szeptemberi tapolcsányi pogrom után a prágai központi kormány nyomást gyakorolt a Szlovák Nemzeti Tanácsra, hogy szolgáltassák vissza az „árjásított” zsidó tulajdonokat. 1946 májusában Pozsonyban elfogadták a 128/1946-os számú restitúciós törvényt, mely megszüntette az „árjásítást”, amennyiben a régi tulajdonosok lojálisak maradtatak a csehszlovák államhoz. A túlélő zsidók bírósági úton visszakaphatták a boltjaikat és vállalkozásaikat. Ezeket addig az „árjásítók”, illetve a „nemzeti adminisztrátorok” birtokoltak, és már a saját tulajdonuknak tekintettek.

A restitúciós törvény felkorbácsolta a zsidóellenes hangulatot, ami a partizán kongresszus során kitört pozsonyi zavargásokhoz vezetett.

Júliusban röplapok jelentek meg „Üsd a zsidót!”, „Halál a zsidókra!” „Csehszlovákia a szlovákoké és a cseheké, Palesztinába a zsidókkal!”, szöveggel. (Hasonló röplapok uszítottak a magyarok ellen is.) Homonnán és Trencsénteplicen nyilvánosan felhívták „a Hlinka-párt és a gárda tagjait és a partizánokat” hogy egyesüljenek a zsidók ellen.  Michal Šmigel szlovák történész szerint 1946 júliusában előkészületek történtek egy szervezett, nagyobb szabású pogromra is. Erre a szlovákiai zsidó szervezetek közleményei figyelmeztettek.

Az 1946 augusztus elseje és hatodika között tartották partizánkongresszust Pozsonyban. Ugyanekkor partizánfelvonulások tartottak előbb Pozsonyban,  majd Érsekújváron, Zsolnán, Komáromban, Dunaszerdahelyen. A résztvevők lakásokat, boltokat fosztottak ki, feldúlták a pozsonyi zsidó hitközség konyháját. Több helyen zsidókat inzultáltak, egy rabbit megvertek.

Az eseményekért a szlovák sajtó a  “reakciós elemeket” és a magyarokat tette felelőssé.

A politikai uszítás hatására a mélyen gyökerező antiszemita előítéletek “ösztönös reakciókat” váltottak ki a szlovák tömegekből. Ezek még 1948 augusztus 20-án is zsidóellenes zavargásokat idéztek elő Pozsonyban. Nem volt véletlen, hogy Sztálin a kelet-európai “anticionista” kampányt éppen Rudolf Slansky zsidó származású szlovák kommunista pártvezető perével kezdte el, 1952 novemberében.

Náci film a magyar a zsidók deportálásáról

’44-ben már az volt a náci propaganda gépezet feladata, hogy eltitkolja a zsidók tömeges lemészárlását. Ezt a célt szolgálta egy film magyar zsidók deportálásáról. Pelle János írása.