Náci film a magyar a zsidók deportálásáról

Annak ellenére, hogy a „zsidókérdés” Hitler és a német nemzetiszocializmus számára különleges jelentőséggel bírt, a film, mint médium pedig Goebbels propagandaminiszter szívügye volt, a berlini UFA filmstúdió csak 1940-ben, vagyis a második világháború kitörése után készült el két, hírhedten antiszemita, erőszakra bujtogató játékfilmmel (Jud Süss, a Rotschildok). Ekkor mutattak be egy kifejezetten agresszív és uszító, 65 perces propagandafilmet is Az örök zsidó (Der ewige Jude) címmel. 

Ez utóbbit már kifejezetten azzal a céllal forgatták, hogy nézőközönséget ráhangolják a „végső megoldásra”, a holokausztra. Felvételek láthatók benne a litzmannstadti (ma: Lodz) gettóból, melynek nyomorúságos, szegényesen öltözött lakóit a rendező, Fritz Hippler az

ideológiai sémát követve aljas, alacsonyabb rendű emberként (Untermensch) és élősködőként mutatta be.

Ezt a kommentátor, Harry Giese hangalámondással adta a néző tudtára.

De már Az örök zsidóban látható dokumentum-részletek tükrözték azt az ellentmondást, mellyel a náci filmesek nem tudtak mit kezdeni: a gettóban felvett

szerencsétlen zsidókról nehéz volt elhinni, hogy veszélyt jelentnek a német népre, hiszen inkább szánalmat, mint félelmet keltettek.

Ezért azután a továbbiakban nem is készültek felvételek sem a gettókban, sem pedig a koncentrációs táborokban, nem is szólva a tömeges kivégzésekről, melyről kizárólag titokban készült amatőr filmek maradtak fenn. Ezeknek többsége 1941 nyarán, a Szovjetunió elleni invázió első hónapjaiban készült, mint például lettországi Liepajában, ahol egy zsidó csoport tömegsírba lövését vette fel egy német tiszt. Lembergben egy profi stáb filmezte le, hogy zsidókkal ásatják ki és temettetik el újra a szovjet titkosszolgálat, az NKVD börtönében kivégzettek hulláit, majd az ukrán lakosság a németek felügyelete alatt pogromot rendez a városban. Hasonló, a korabeli német filmhíradóban is bemutatott felvételek voltak látható Rigáról is. Ezekből a tudósításokból kitűnt, hogy a nácik, ha mégis megörökítették a zsidók szörnyű sorsát a megszállt területeken, ezért a helyi lakosságot igyekeztek felelőssé tenni, a németek felelősségét elhallgatták.

1944-ben azután a náci propagandafilmesek új, még kényesebb feladatot kaptak: meg kellett győzniük a semleges országok közvéleményét, a nemzetközi szervezeteket és rajtuk keresztül a nyugati sajtót, hogy rágalom mindaz, amit az európai zsidóság tömeges legyilkolásáról rebesgetnek, és ellenőrizhetetlen hírként a brit és az amerikai sajtóban napvilágot lát.

Ez volt a célja annak a két részes, 1944 július közepén bemutatott „dokumentumfilmnek”, melyet a német Propagandaminisztérium utasítására a magyar zsidók deportálásáról forgattak.

A készülő, és a Milton Friedman University Press gondozásában még az idén megjelenő Magyar Zsidó Történeti Kronológia, Haraszti György műve  összefoglalja mindazt, ami a filmről megtudható.

„Június vége: A magyarországi deportálások kiváltotta nyugati reakciók ellensúlyozására több beszámoló szerint a németek a Tobis-Klang céggel propagandacéllal filmfelvételeket készíttetnek Nagyváradon (illetve más adatok szerint Debrecenben), hogy milyen brutálisan viselkednek a bevagonírozáskor a magyar csendőrök, ellentétben azzal a humánus magatartással, amelyet a németek tanúsítanak. A film szerint, amikor a német hatóságok átveszik a deportált zsidókat Kassán, német orvosok és ápolónők hűsítő italokkal fogadják a szállítmányokat, megfürdetik és fertőtlenítik a betegeket.

(A filmnek ez a része propagandacélból a valóságban Theresienstadtban készült.) Aztán látható, hogy a felfrissült és kipihent zsidókat elvezetik, feltehetőleg valami könnyű munkára valahol Németországban. (A filmet több semleges országban, így július elején a berni német követségen egy fogadáson a diplomáciai kar előtt propagandacélból is levetítik. (A film, amelynek további vetítése ellen a magyar külügyminisztérium hivatalosan tiltakozik, további sorsa nem ismeretes, kópiája a mai napig nem került elő.)”

A náci propaganda a filmmel azt a felháborodást igyekezett semlegesíteni, amit Svájcban Auschwitzi jegyzőkönyv publikálása, pontosabban azok az újságcikkek keltettek, melyek a két szökött fogoly,  Rudolf Vrba és Alfréd Wetzler  leírása alapján készültek. Az, hogy ez a páratlan dokumentum eljutott Svájcba, George Mantello San Salvador-i diplomatának volt köszönhető, aki Mandl György néven, magyar zsidóként, Erdélyben született.

Miután hallott a magyar vidéki zsidók deportálásáról, ő küldte június 19-én Budapestre a barátját, Florian Manoliu román antifasiszta diplomatát, aki Karl Lutz budapesti svájci konzultól megszerezte a jegyzőkönyv egyik példányát, és még aznap visszautazott vele Bernbe.

Mantello rögtön elvitte a Budapestről hozott, felbecsülhetetlen értékű információkat tartalmazó iratot a legnagyobb svájci újságok szerkesztőségébe, és azok már másnap hírt adtak róla. Valóságos sajtókampány kezdődött: a svájci újságok a címlapjukon követelték a magyarországi deportálások azonnali leállítását. Ebben az ügyben utcai demonstrációkat, felvonulásokat is tartottak, hatásukra írta Winston Churchill 1944 július 11-én így írt a brit külügyminisztériumnak:

„Nem fér hozzá kétség, hogy a magyarországi zsidók üldözése és ellenséges területre való deportálásuk valószínűleg a legnagyobb és a legszörnyűbb bűncselekmény, amelyet valaha elkövettek a világtörténelemben.”

A rohammunkában elkészült német dokumentumfilmet, mely az Auschwitzi jegyzőkönyvet akarta cáfolni úgy, hogy a magyar hatóságokat a lehető legrosszabb színben tünteti fel, 1944 július közepén mutatták be Bernben, a német követségen. A vetítés után a meghívott diplomaták tapsoltak. Jelen volt Dr. Rakolczay László berni katonai attasé, és a magyar követség titkára, Tahy Imre, akik részletes beszámolót küldtek a budapesti külügyminisztériumba arról, hogy mit láttak. A magyar kormány nyomban reagált. Arnóth-Jungerth Mihály külügyminiszter utasítására báró Bothmer Károly, berni ügyvivő tiltakozott a német követnél, követelte a további vetítés leállítását. Ennek a hatására a filmet visszaküldték Berlinbe, ezért sem maradt fenn kópiája.  A példátlanul cinikus és aljas film visszhangja eljutott Horthy Miklóshoz, és Randolh L. Braham szerint nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a kormányzó kitartott július 8-i döntése, a budapesti zsidóság deportálásának leállítása mellett.

Az Aranycsapat zsidó menedzsere

„Vendéglősnek, pénzügyi szakembernek, futballvezetőnek egyaránt tehetséges” – írják Östreicher Emilről, az Aranycsapat menedzseréről. Pelle János eleveníti fel történetét.