Az Aranycsapat zsidó menedzsere

Ebben a cikkben az 1914-ben született és 1992-ben meghalt Östreicher Emil sikerekben gazdag pályafutását vázolom fel, akit a játékosai Don Emilio néven  emlegettek. De mielőtt még belefognék ebbe a fordulatos történetbe, röviden kitérek arra a kitüntetett szerepre, amit a sport játszott magyar zsidóság asszimilációjában.

Ismeretes, hogy mindazokban az európai országokban, ahol végbement a zsidók emancipációja, a fiatal nemzedékek fokozott érdeklődéssel fordultak a modernizáció vívmányai felé, élen jártak az új eszmék, művészeti irányzatok és kifejezési eszközök meghonosításában, a tudományos forradalomban. Ilyen volt a sport is, mely a versenyzők, az őket felkészítő edzők és a menedzserek számára megnyithatta az érvényesülés, a nemzetközi karrier útját.Ennek persze előfeltétele volt, hogy a háttérben dolgozó szakemberek észrevegyék az igazi tehetséget, valahogy úgy, ahogy az úszó Komjádi Béla megalapozta és világsikerre vezette a magyar vizilabda sportot, vagy ahogy a sikeres sportpályafutás után edzősködő Ádler Zsigmond Papp Lászlóban meglátta az ökölvívás jövendő csillagát.  

De minden sportág között a sok országban „nemzeti üggyé” vált labdarúgás kínálta a legnagyobb lehetőséget a kiemelkedésre.

Ez az egyetlen csapatjáték, melyért milliós tömegek rajonganak, és számukra a csapataik mintegy „pályára viszik” a konfliktusokat. Ismeretes, hogy az OsztrákMagyar Monarchián belüli versengést Ausztria és Magyarország között a két ország csapatainak „örök rangadóin” játszották le 1902 óta, és a Ferencváros és az MTK klubok versengése sok tekintetben Budapest német és zsidó (illetve zsidó eredetű) polgárságának rivalizálását tükrözte.

Brüll Alfréd, az MTK legendás, a holokauszt áldozatául esett elnök-mecénása úttörő szerepet játszott a maga idejében világszínvonalú Hungária úti stadion létrehozásában, külföldi edzők szerződtetésében.

Nem meglepő, hogy az MTK zsidó származású játékosai közül az 1899-ben született Guttmann Béla világhírű edzővé vált. Irányításával a Benfica kétszer is megnyerte az Európa kupát, s az általa meghonosított 4-2-4-es játékrendszer révén a brazil válogatott pedig 1958-ban világbajnokságot nyert. Tragikus sors jutott osztályrészül Weisz Árpádnak, aki a Milanóban az Internazionale edzője, sikereinek kovácsa volt. Őt hét gyermekével és a feleségével együtt 1942-ben Hollandiából Auschwitzba deportálták. Erbstein Ernő, aki a Torino legendás csapatának edzője volt, és Olaszországban az „edzők fejedelmének” neveztek, Budapesten élte túl a holokausztot, végül a csapattal együtt zuhant le egy repülőgéppel, 1949-ben.

Östreicher Emil ezeknek az elődöknek a nyomdokaiba lépett, igaz, nem edzőként, hanem menedzserként. Karrierje Magyarországon, 1945 után, a magyar futball legendás aranykorában kezdődött.  Az 1914-ben Győrben született Östreicher 1936-ban jött fel Budapestre, majd hat év múlva már Ukrajnában volt munkaszolgálatos. Miután túlélte a vészkorszakot, a győri ETO futballcsapatának fővárosi intézője lett, majd a Vasashoz „igazolt át” sportvezetőként. Egyidejűleg a belvárosi (Galamb utcai) Kis Dongó borozó üzletvezetőjeként is működött.

Itt rendszeres vendégek voltak a negyvenes évek második felének neves edzői és tehetséges futballistái. Ott iddogált Kubala László, a Barcelona későbbi ünnepelt játékosa, Bozsik „Cucu” és persze Puskás „Öcsi” is, a felfedezőjével, Sebes Gusztávval együtt. Meg az ekkoriban formálódni kezdő „Aranycsapat”  „tizenkettedik játékosának” nevezett – egyébként a közeli Aranykéz utcában lakó – sztárriporter: Szepesi György is.

Östreicher, miután a borozóját államosították, különböző „sportállásokat” töltött be. 1952-től a fáma szerint épp Puskás és Bozsik közbenjárására a Budapesti Honvéd gazdasági felelőse, pénztárosa, egyszersmind a Magyar Néphadsereg polgári alkalmazottja lett. 1955 és 1956 között a Budapesti Honvéd labdarugó-szakosztályának vezetője, s e minőségében Puskás Ferencnek, és az Aranycsapat több meghatározó játékosának a „főnöke” volt.

Ezt a karriert csak az Magyar Dolgozók Pártjának tagjaként futhatta be, aki együttműködik az Államvédelmi Hatósággal is, hiszen a futballklub tényleges vezetője, a párt sportügyekben illetékes felelőse Farkas Mihály honvédelmi miniszter volt.

A Belügyminisztérium II/1 osztály (2/b alosztály) felelt a HM irányítása alatt álló intézmények „biztonságáért”. A játékosokat megfigyelte az AVH 1/2, (Belső Reakció elleni harc) osztálya, de a vezetőknek is jelenteniük kellett róluk. Biztos, ami biztos, egyes futballisták is informálták társaikról „tartóikat”. Czibor Zoltán például Sztojanovics Péter álnéven jelentett, a csapat orvosa, dr. Fried Tamás fedőneve Fodor Jenő, Szepesi Györgyé pedig „Galambos” volt. Österreicher gazdasági területen tette magát nélkülözhetetlenné. Közreműködött abban, hogy a játékosok által külföldi turnéikon beszerezzék azokat az árucikkeket, melyeket legálisan, a honvédelmi miniszter hallgatólagos engedélyével csempésztek be Magyarországra. Itt azután üzleti kapcsolatai révén megszervezte a csempészáru eladását is.

Az Aranycsapat játékosai ilyen módon jutottak jövedelemhez, kapták meg azt a pénzt, ami a játékukért jogosan illette meg őket, ugyanis a hivatalos fizetésük, ugyancsak Farkas Mihály rendeletére, „politikai okokból” nem haladhatta meg az élmunkásokét.

Östreicher Emil nagy pillanata az 1956-os magyarországi forradalom idején jött el, amikor Puskásék nyugat-európai túrájának vezetője lett. „Ekkor derül ki, ő olyasmit is tud, amire születni kell, megtanulni nem lehet. Tehetséges! Vendéglősnek, pénzügyi szakembernek, futballvezetőnek egyaránt. Talán még politikusként is megállná a helyét, ha ez a pálya érdekelné. Itt, ezen a ponton nő fel zseniális játékosaihoz, így válhat velük egyenrangúvá. Mert leginkább mégsem a pénzhez, hanem az emberekhez, az emberi kapcsolatokhoz ért, s van még egy kiváló tulajdonsága: másokban is csalhatatlan ösztönnel megérzi a talentumot”, írja róla Borsi-Kálmán Béla Az Aranycsapat és ami utána következik című könyvében. (Kortárs Kiadó, 2020, 507. old.)

Östreicher szervezte meg az Aranycsapat dél-amerikai, „illegális” túráját, melyen a játékosok immár a Magyar Labdarugó Szövetség jóváhagyása nélkül vettek részt, és kerestek összesen több tízezer dollárt. 1957 és 1963 között a Real Madrid technikai igazgatójaként dolgozott. 1963–1964-ig ugyanez volt a feladata olasz Torino csapatánál, majd visszatért Spanyolországba, előbb az Espanol, majd a Valencia csapatához. 1972–1974-ig a német FC Schalke 04 klubját irányította.

1957-ben és 1958-ban Östreicher és a már 1950 óta Spanyolországban játszó gyerekkori játszótárs, Kubala László tartotta a lelket az időközben meglehetősen elhízott, földönfutóvá vált s önbizalmát veszetett Puskásban, Miután Kubala meggyőzte a Real Madrid vezetését, hogy „Don Emilionál” nincs sem alkalmasabb, sem tisztességesebb ember a menedzseri állásra, övé lett a poszt. Östreicher rávette a nagyhatalmú Bernabéu elnököt a „száguldó őrnagy” szerződtetésére – az utolsó utáni pillanatban mentőövet nyújtva Puskásnak (akit a családjával együtt hihetetlen önzetlenséggel vagy másfél évig Kubala tartott el). Ő ezt a labdarúgás történetének talán leglátványosabb „reneszánszával” viszonozta mindkettőjüknek s kivált a futballnak.

Östreicher és Kubala a Galamb utcai Kis Dongóban kötött barátsága további következménnyel járt: 1958 nyarán ugyanúgy Kubala nemeslekűségének köszönhető Kocsis Sándor és Czibor Zoltán barcelonai szerződtetése is.

Österreicher a spanyolországi Benidormban több szálloda tulajdonosa lett, ahol magyar futballistákat is többször vendégül látott. 1971 őszén látogatott újra Magyarországra. 1984–1986 között a magyar labdarúgó-válogatott technikai vezetője volt (az MLSZ elnöke ez idő tájt egy másik Galamb-utcai ifjúkori jó barát: Szepesi György), a csapat külföldi túráit szervezte. Nevét a Puskás Nemzetközi Futballalapítvány 2015-ben alapított kitüntetése, az Östreicher-díj őrzi, melyet a magyar labdarúgás legendás szereplőinek hozzátartozói kapnak.

A „vörös alija”

Sztálin a kelet-európai cionizmust egy ideig megtűrte, de a szovjetek Izraellel kapcsolatos reményei nem váltak valóra. Pelle János írása.