Leslie Mandoki: Ha a zsidóknak magukat kell megvédeni, akkor nagyon nagy baj van

Leslie Mándoki, Mándoki László 1975-ben Budapestről menekült Németországba a kommunista rezsim elől. Zenész és zenei producer, számos világsztár zenésszel dolgozott együtt, többek között dolgozott Bonnie Tylerrel, Engelberttel, Lionel Richie-vel, Joshua Kadisonnal, Jack Bruce-szal, Phil Collinsszal és Gil Ofarimmal.

A Neokohnnak adott exkluzív interjújában beszél arról, hogy miként látja a zsidók helyzetét Németországban és Magyarországon, mit gondol a migrációs válságról, milyen emlékei vannak a jeruzsálemi Eurovíziós dalfesztiválról, miről beszélgetett Kertész Imrével és hogy tudja-e, hogy egy dala jiddis nyelven lett sláger az világ ortodox zsidó közösségeiben.

Ön írt egy egy posztot a holokauszt emléknap alkalmával, melyben amellett, hogy megemlékezett az áldozatokról, azt mondta, hogy Magyarországon a zsidó közösség biztonságban él, nyugodtan járhat kipában. Ezzel szemben Németországban nem ez a helyzet. Ha jól emlékszem, Németországban maga az államelnök mondta azt, hogy szerencsésebb lenne, ha a zsidók nem járnának kipában a biztonsági helyzet miatt. Mi késztette a posztnak megírására?

A gyökereinél kezdeném ezt a témát. Keresztény srác vagyok, de ateista módon élek, mert ha az én saját etikai koncepcióm alapján nézem a dolgokat, a történelemben a katolikus egyház elég sokszor rossz fát tett a tűzre. Gyerekkoromban, amikor még dúlt a kommunizmus, még a gyóntatószékben is így volt, sajnos, amikor a diktatúrára panaszkodtam, mint 10 éves gyerek.

Kapcsolatom elég zavart a katolikus egyházzal, ez egy ilyen gyerekkoromból fejlődő dolog. Ami aztán itt Németországban is megismétlődött, amikor menekültként megérkeztem, egy szó német tudás nélkül és a katolikus menekültszervezet elutasított, mert hosszú volt a hajam és szakállam volt.

Azonban fontos elmondanom, hogy olyan nevelésben részesültem édesapám részéről, hogy a keresztény ember feladata a zsidóságot megvédeni.

A Soá egy civilizációs törés. Apám mindig azt mondta, hogy nem a zsidó barátaink feladata önmagukat megvédeni, mert ha már ott tartunk, hogy a zsidóknak kell saját magukat megvédeni, akkor valami nagy baj van, és rossz útra került a civilizáció.

Engem így neveltek, egy olyan környéken, mely nem messze volt a Dohány utcai zsinagógától. Sok zsidó barátom volt. Voltak  olyanok is, akik még nagyon hívők, ortodoxok voltak, és volt aki ateista volt, meg persze olyan, aki kommunisták gyereke volt. Az első nagy szerelmem is egy zsidó lány volt.

Később is mindig úgy éreztem, hogy nekem, mint művésznek, akinek a szava valameddig eljut, mármint itt Németországban, nekem van abban felelősségem, hogy minden alkalommal, amikor szükségét látom ennek, akkor felszólaljak az antiszemitizmus ellen.

Mi erősítette meg ezt a nézetet később?

Én a gyerekeimet is ebben a szellemben neveltem. Amikor Kertész Imre bácsi nyolc évvel ezelőtt eljött egy koncertemre, utána sokat beszélgettünk. Azt mondta: „Laci figyelj, én tudom, hogy te egy nagyon befolyásos ember vagy itt Németországban, a kancellárasszony is meghallgat, súlya van annak, amit mondasz. Tudod, hogy Brüsszelben és Párizsban egy zsidó már nem mehet ki kipában az utcára, mert nincs biztonságban? Vigyázzatok arra, hogy nehogy egyszer Berlinben is így legyen!”

Ez nagy hatással volt önre?

Amit Imre bácsi mondott, én feladatnak tekintettem és nagyon komolyan vettem. Mert ez egy élethez való hozzáállás. Ebből persze adódik, hogy én voltam a Simon Peresz Társaság egyik alapítója tagja itt, Münchenben. Segítettem például akkor is, amikor a müncheni zsinagóga újjáépítése volt a cél. Ez sikeresen meg is történt, nemrég ünnepeltük az új épület 10 éves évfordulóját. De visszatérve kérdésére: a Soá emléknapon, amikor hazamentem a stúdióból, késő este, mint mindig, a televízióban a német egyes csatornán híradó ment. Ebben a németországi zsidó hitközség volt elnöke, Charlotte Knobloch mesélte el történetét, amit én persze sokszor hallottam már tőle, hiszen jó barátok vagyunk. Arra gondoltam, hogy nem évenként kellene szembesülünk ezzel a civilizációs töréssel, hogy lábbal lett tiporva a civilizáció, hanem minden nap. Amikor Németországba jöttem, mint a kommunizmus elől menekülő művész 1975-ben, akkor még a tettesek az utcákon járkáltak. A pék, az eladó, az orvos. Mindenki, aki kicsit idősebb volt mondjuk 20 évesnél, az gyanús volt.

Meddig lehet ilyen szemmel nézni a világot?

Nekem nagy szerencsém volt. Három hetet voltam menekülttáborban, pesti barátaimmal azután egy család magához vett az első pár hétre istápolni. Angolul nem beszéltem még túl jól, németül egyáltalán nem. Láttam a házigazdámon, hogy merev a bokája és a jobb karja, és elég illetlenül, de megkérdeztem, mit csinált a második világháborúban.

Németországban 1975-ben ilyet kérdezni nem biztos, hogy szerencsés.

Hát, el tudja képzelni, hogy megállt a levegő. A házigazdám megkérdezte, hogy miért érdekel ez engem. Én pedig akkor még gyenge angolommal elmondtam, hogy azért, mert szerintem a holokauszt egy civilizációs törés volt.

Ez már ilyen korán megfogalmazódott önben?

Már egészen fiatal koromtól, igen. Apám, aki antikommunista és antirasszista volt, ezt nagyon határozottan állította.

Úgyhogy az én világnézetem szerint a holokauszt nem egy zsidó kérdés, hanem az egész emberiség ügye.

Mit válaszolt a házigazdája?

Reggel hatig mesélte a történetét. Elmondta, hogy lett náci, az orosz fronton harcolt, hitt az eszmében. A háború utáni feleszmélés oda vezette, hogy évekkel később elment Izraelbe a feleségével, és ott ültetett egy fát az áldozatok emlékére.

Tehát megbánta a bűneit?

Ő azt mondta, hogy nem volt része az egésznek, de csak a véletlen műve volt, hogy nem valamelyik haláltáborba vezényelték. Oda is elment volna. Azt mesélte, olyan erős volt a társadalmi nyomás, hogy mindenkit magába szippantott ez az egész. És persze nem csak megbánta, de aktív is lett az antiszemitizmus elleni harcban.

Becsületére váljék, hogy ezt bevallotta.

Azt is kijelentette, hogy ezt nekem itt, Németországban soha senki nem fogja elmondani. Igaza lett. Ez az ember az adóhivatalban dolgozott korábban. Elmesélte, hogy a háború után hány évig tartott neki, míg felismerte ezt, hogy micsoda embertelen rémség volt ez az egész, és hogy ez hogy történhetett meg.

Ebben volt számomra egyfajta revelációs élmény. Láttam ennek az embernek az evolúcióját.

Ez is egy érdekes momentum volt, ami segített abban, hogy egyáltalán gyökeret tudtam verni ebben az országban.

Ott tartottunk, hogy látta az interjút Knobloch asszonnyal.

Igen. Szóval azt mesélte egy harmincéves berlini zsidó hölgy, hogy volt náluk valamilyen családi ünnepség, aminek a fotóit kitette a Facebookra, és jelentkezett a rendőrség nála, nagyon kedvesen, hogy ezt ne tegye, mert életveszélyes, és szóltak, hogy rendőrségi védelmet kap. És akkor mondtam, hogy Jézus Mária, 76 év után ismét ide kerültünk…

Mi a Németországban vagy Európában felbukkanó gyűlölet oka?

Szerintem három gyökere van. Ugyan nem egyforma erősségű, de mégis jól elkülöníthető.

Mindig is volt Németországban egy baloldali, antikapitalista, intellektuális antiszemitizmus, amire azt mondanák a filozófusok, hogy nem veszélyes, mert az intelligens emberek soha nem bántanának másokat.

Egyfajta intellektuális gittrágásra gondol?

Igen, de azért komolyan kell venni. Ez egy szocialista, sokszor Izrael- és Amerika-ellenes vonulat.

Az én meglátásom szerint George Sorost kritizálni teljesen legitim. A big shorttal, a kaszinókapitalizmussal szembeni kritikának semmilyen rossz mellékíze nincs. Annak semmi köze az antiszemitizmushoz.

De a korlátlan és kontrollálatlan bevándorlás támogatása viszont a zsidó közösségekre jelenti a legnagyobb veszélyt, ha a bevándorlókat nem világosítjuk fel, hogy az antiszemitizmusnak itt egy négyzetcentiméter helye sincs.

Mi a második fajta antiszemitizmus?

Az egyszerű, mert a neonácikat nagyon is lehet látni. Ők jól definiálhatók. Azonban szerintem velük másképp kellene bánni. És itt jön az, hogy erről én tulajdonképpen majdnem mindenkivel szemben más véleményen vagyok. Szerintem nem rendőri feladat egy zsidó óvodát védeni, mert az 82 millió német feladata.

Egy olyan társadalmat kell építeni 76 évvel a Soá után, hogy ott ne kelljen rendőrnek állnia. Szerintem az, hogy ha egy zsinagóga előtt egy rendőr áll, vagy egy alakulat, vagy egy páncélozott dzsip, akkor valami nagyon rossz vágányra került a társadalomban. Szerintem a zsinagógák védelme társadalmi feladat.

Fotó: Facebook

Hogy érti azt, hogy másképp kéne bánni a neonácikkal, tehát, hogy esetleg nem indulattal kell fellépni ellenük, hanem diskurzussal?

Én azon a véleményen vagyok, hogy meg kell győznünk és meg kell nyernünk mindenkit, aki az emberiesség ellen fordul. Vegyük például ezeket a szörnyű keletnémet pártokat, amikben aztán van antiszemitizmus is. Nekünk, urbánus, intellektuális, akadémikus, kozmopolita rétegnek oda kellene menni, hozzájuk és megkérdezni: ti tényleg tőlem féltek? Bántottalak titeket? Ki kellene menni ott a színpadra, hogy figyeljetek gyerekek, így néz ki egy ellenség? Szóval egy kicsit bátrabbnak kellene lenni.

Szerintem ott sok mindenkit vissza lehetne nyerni.

Az emberség, az erkölcs az egy komoly érv. Az antiszemitizmussal szembe kell szállni, aktívan, az erkölcs erejével.

Próbált már ilyesmit?

Ez egy teoretikus beszélgetés, de szerintem beszélni, vitatkozni kéne velük. Jó 80%-uk visszanyerhető lenne, ha mi egyszerűen csak meghallgatnánk, hogy ők mitől félnek. Hogyha komolyan vennénk, és vitatkoznánk velük. Sokukat vissza lehetne terelni a társadalom közepére. De mi velük nem beszélünk.

Kiszorítjuk őket, ezért egyre többen vannak. Ez borzasztó!

És mi a harmadik csoport?

Természetesen a muszlim bevándorlók. Nemcsak zsidó szempontból, de ez egy nagyon élő probléma, illetve komoly feladat. Ez egy jelenség Németországban, természetesen sokkal inkább, mint Magyarországon. Németországban ez egy társadalmi kihívás, komoly feladat. Vegyük például a Covidot, ami jól megmutatja miről van szó. Németországban ma nem merünk beszélni arról hogy a világjárvány áldozatai közt lényegesen több a muszlim, akik a kórházakban fekszenek az intenzívosztályon, mert ők többször nem követik az állami utasításokat. Esetleg nem viselnek maszkot, tájékozatlanok, vagy nem érdekli őket. Itt van egy társadalmi egyetértés, hogy nem szabad beszélni erről. Egy tabu nem oldja meg a problémát.

Én meg ezt másképp látom, mint valamikori menekült. A német befogadási kultúra része kell legyen valamiféle felvilágosító program az itteni értékrendszerről.

Én mindig úgy próbálom elmagyarázni a németeknek a magyar lelket és a magyaroknak a német lelket, hogy például bizonyára mind a két oldalon egyetértünk abban, hogy parlamenti demokráciát akarunk. Márpedig a német parlamentben kb. 88%-ban voltak azok, akik 2015-ben a teljesen ellenőrizetlen és teljesen korlátozatlan bevándorlásért kardoskodtak volna, ha a parlamentet erről megkérdezte volna a kormány. Magyarországon pont fordítva volt, ott kb. 80-92% volt a bevándorlás ellen. Respektálni kell, hogy az egyik nép így akarja, a másik nemzet úgy akarja.

Respektáljuk azt, hogy a magyar társadalom egy judeo-keresztény társadalom, ahogy a miniszterelnök ezt definiálja, és ahogy ezt a budapesti Bazilika és a Nagyzsinagóga közti 400 méteres távolság mutatja.

Németországban ez máshogy van.

Nem lehet, hogy Németországban van egy fajta történelmi óvatosság vagy felelősség, hogy nehogy véletlenül ezt most elrontsuk, ahogy elrontottuk 76 éve? Ha ezt most elrontjuk, akkor megint mi leszünk a világ gonoszai?

Ez egy aranyos megközelítés, de túlságosan naiv. Én ezt másképp látom. Szerintem respektálnunk kell, hogy a németek így döntöttek, de azt is ki kell jelenteni, hogy a németek ne szóljanak bele, abba, hogy a magyarok hogy döntenek, és fordítva. Ez egy nemzeti döntés.

Németországban már az elején meg kellett volna mondanunk a bevándorlóknak, hogy nagy szeretettel látjuk őket, de itt, ebben az országban nem tűrjük az antiszemitizmust, a nők bizony egyenjogúak, itt nem tűrjük homofóbiát. Mint ahogy a muszlim országban nem lehet félmeztelenül a strandra menni, Észak-Németországban meg mondjuk a nők 80 százaléka bikini felsőrész nélkül megy be a tengerbe, mert itt így szokás.

Respektálnunk kell egymás kultúráját.

Én a német kultúrát szeretném úgy definiálni, hogy itt egy négyzetmilliméter helye sincs antiszemitizmusnak, a gyűlöletnek, vagy homofóbiának és nők egyenjogúsága természetes. Ha ezt elmondanánk az első nap minden bevándorlónak, persze tisztelettel, másképp alakulnának a dolgok.

Tehát alkalmazkodj a játékszabályokhoz, házirendhez.

Pontosan. Itt ez a házirend. És ha nem tetszik a házirend, azt mi nem tolerálhatjuk.  Ez azonban nem történt meg. Én voltam egyedül, aki egy cikket írt erről 2015-ben, és mindenki egy kicsit úgy nézett rám, hogy „nem tudom, mit beszélek”.

Akik idejönnek, meg lettek hívva, de nem szabad elfelejteni, hogy olyan környékről származnak, ahol antiszemitizmusnak sajnos tragikus kultúrája van, szerintük a nők nem egyenjogúak és normális dolognak tartják a homofóbiát. Ezzel márpedig foglalkozni kell. De mielőtt valaki félreértene, ez nem egy bevándorlás elleni statement a részemről, és természetesen azt sem mondom, hogy milyen borzasztó emberek ezek, mert olyan kultúrában nőttek fel.

A bevándorlásról minden nemzetnek önállóan és függetlenül kell döntenie.

Mindent a tisztelet hangján kell mondani, de nekünk, Európában, történelmi felelősségünk van az antiszemitizmus elleni harc kérdésében.

Ez alapján hogy ítéli meg a magyar kormány bevándorlás politikáját? Ugye említette, hogy van a magyar megközelítés a bevándorlás leállítása vagy megállítása, és a német megközelítés.

Erről egy nagyon híres és nagyon csodálatos zseni magyar zsidó művész barátom azt mondta, hogy „80 évvel ezelőtt ide jöttek hozzánk, magyarokhoz a németek, és elmondták, hogy kivel nem szabad együtt élni, majd 80 évvel később idejöttek a németek, és elmondják, hogy kivel kell együtt élni. Mind a kettő rossz, mert ez a mi országunk, mi döntünk” – mondta.

Egyébként ez Demjén Ferenc volt. Komoly költő, dalíró Charlie közös barátunk 70. születésnapján mindketten vendégek voltunk és közös volt az öltözőnk.

Úgy gondolom, hogy a magyar nép megválasztja a magyar parlamentet, a magyar parlament eldönti, ahogy reprezentatív demokráciában szokás, hogy ők akarják-e vagy nem akarják a bevándorlást.

Ez nem olyan komplikált. Nem kell egy ilyen nagyon intellektuális, európai etikai kérdést csinálni ebből. Ez egy nemzeti döntés.

Tehát ha valakinek nem tetszik, négy évente kinyilváníthatja a véleményét?

Pontosan. Persze tudjuk, hogy az egész világon rengeteg baj van. De van ez a szép magyar program, a Hungary Helps, hogy oda mennek, ahol baj van és próbálnak segíteni, iskolát építeni vagy kórházat építeni, vagy ott olyan szituációt teremteni, hogy az élhető legyen, ne kelljen mindenkinek elmenni.

Mert elmenni hatalmas fájdalom. Természetes, nekem is az volt, amikor a kommunizmus idején elhagytam Budapestet.

Nem szívesen teszi az ember, nagyon fájdalmas.

Tehát nem érzi, hogy a németek felelősségtudatból nyitják ki határaikat?

Nézze, először is el kell nekik mondani, hogy 76 évvel a szörnyűségek után történelmi okokból itt még verbális zsidó vicc sem lehet. Tehát amin esetleg még New Yorkban el lehet viccelődni, egy hat fős asztalnál van egy olasz származású, egy ír, egy zsidó, meg egy keresztény, meg ott el lehet hülyéskedni olyasmiről mondjuk, hogy jobb, ha egy zsidó zenész társ tárgyal egy zenekar nevében a lemezcéggel, mint egy olasz. De még Budapesten is lehet nagyon jó zsidó vicceket mesélni, egyébként a zsidó barátaim mesélik a legjobbakat. Ott volt például barátom, Efrájim Kishon, Isten nyugosztalja.

Nagy kedvencem. Épp itt van mellettem a könyve.

Volt egy aranyos sztorim vele. Egyszer beszélgettünk egy berlini fogadáson és odajött egy fiatal német újságíró, hogy nem tudja, milyen furcsa hébert beszélünk. Egyszerre mondtuk neki, hogy ez nem héber, hanem magyar. Ez az újságíró azt mondja Kishonnak, hogy ő a legnagyobb példányszámban eladott német író. Kishon erre azt mondja, nem vagyok én író, csak felíró vagyok. Azt mondta, viccesen, mosolyogva, hogy megtartotta szülei lakását a 6. kerületben, ahova néha elmegy november tájékán, amikor kevés a turista, beül egy kávéházba és hallgatja a vakert, amit aztán felír. Aztán ezen egy jót nevettünk.

Jeruzsálemi Eurovíziós dalfesztivál, negyedik hely. Ez milyen emlékeket hoz vissza, vagy hogyan gondol egyáltalán Jeruzsálemre? Keveset olvasni erről.

Pokoli vad dolgok voltak az időtájt. A

német parlamentben, a Bundestagban, az FDP-ből az egyik képviselő meg akarta akadályozni, hogy a Dschinghis Khan részt vegyen a jeruzsálemi Euróvízión.

Mindez pár évvel azután volt, hogy disszidált Németországba, ugye?

Igen. A Dshingis Khan nóta óriási sláger volt az izraeli katonai rádióban. Ennek megfelelően meg voltunk hívva egy katona hajóra. Pokoli jó sztorijaim vannak arról az időről, ugye akkor én nem mehettem Magyarországra, mert akkor el voltam ítélve illegális határátlépés miatt, és három bőrönddel jöttem vissza, mert Jeruzsálemben a Gulyás Sarok mellett volt a Hilton, ahol laktunk és ott volt a magyar könyvesbolt, és megvettem az összes klasszikust magyarul. Van is e egy nagyon jó sztorim erről az időről. Tudni kell rólam, hogy sosem voltam beteg egész életemben, de akkor volt valami bélfertőzésem, és még Németországban felírtak egy egészen borzasztó ízű szirupot, amit csak tejben lehetett feloldani. Rendeltem a jeruzsálemi Hiltonban egy pohár tejet, és egy klubszendvicset, mire azt mondták, hogy ezt itt nem szabad.

Mármint együtt a hús a tejjel.

Igen. Elmondtam, hogy de gyerekek, hát egy rendes gój srácnak sem adnak ilyesmit? Akkor bekapcsoltak a szálloda rabbijához, ekkor már jobban beszéltem angolul, neki pokoli magyar akcentusa volt. Hamar megtaláltuk a közös hangot, jókat nevettünk, azt mondta, hogy két pincér jöjjön két tálcával,  egyiken a tej, másikon a húsos szendvics.

Az egész estét eldumáltuk a jeruzsálemi Hiltonnak a rabbijával, mint két pesti srác. Sose fogom elfelejteni, ott maradtam az Eurovízió után, bejártam Izraelt, elmentem pár kibucba is. Magyar zsidó barátaim vittek el, és képzelje, egy általános iskolai gyönyörű osztálytársnőmmel is találkoztam az egyik kibucban.

Azt nem tudom, te tudja-e, korábbi együttesének, a Dschingis Khannak két dalát is feldolgozta két hászid popénekes. Az egyiket, a Dschingis Khan címűt Yidden, Yidden kimt aheim (Zsidók, zsidók, gyertek haza) címmel jiddisül dolgozta fel Mordechai Ben David, akit a vallásos zsidó zene királyának is hívnak, a Moskau című dalt pedig Michoel Streicher, egy amúgy magyar származású popénekes dolgozta fel Our forever (Örökre a miénk) címmel. Itt jegyzem meg, hogy Mordechai ben David édesanyja is magyar, Makóról származik.

Nem tudtam. Nagyon érdekes!

Az eredeti Dschinghis Khan és Mordechai Ben David, a „zsidó zene királyának” feldolgozása 1989-ből

Min dolgozik most? Mi inspirálja?  

Szerintem az alkotás egy nagyon fontos éltetőereje az embernek. Engem mindig a holnap, a jövő érdekelt. Ha mi virtuálisan találkoztunk volna, amikor én 16 éves voltam, és ön megkérdezi, hogy mivel akarok majd foglalkozni az életben, azt mondtam volna, hogy figyelj, 12 évesen költő akartam lenni, 13 évesen pedig festő, de apám azt mondta, hogy zenész legyek. Mert a tehetséggel bánni kell, az egy felelősség. Persze még mindig szeretnék kicsit költő is lenni, meg egy picit azért festek is, de alapvetően zenész vagyok. Ha megkérdezte volna a 16 éves Mándoki Lacit, aki egy kődobásra lakott a nagy zsinagógától, akkor azt mondtam volna, hogy engem érdekel a politika. De nem a pártpolitika, hanem az, hogy mit lehet, művészként, felelősséggel megmozgatni. Amikor 1975-ben eljöttem otthonról akkor éppen a cenzúra zavart, meg az, hogy nem lehetett utazni. És a szólásszabadság hiánya. Azóta eltelt pár évtized, és engem még mindig a zene és a közönségem foglalkoztatnak, ugyanazt a zenét játszom, mint amit 18 évesen játszottam, alázattal, a zene szolgálatában élek.

Ön aktívan politizál.

Nézze, a bajor miniszterelnök (Markus Thomas Theodor Söder – a szerk.) régi jóbarátom, aki nemrég a CSU elnöke lett, de Armin Laschet (Észak-Rajna-Vesztfália tizenegyedik miniszterelnöke, a CDU észak-rajna-vesztfáliai vezetője – a szerk.) szintén közeli barátom úgy érzem, hogy nekem megvan az a felelősségem, hogy ott hidakat építsek, ahol repedések látszanak. Én máig is, mint hallja rajtam, egy pesti srác maradtam, és vagyok akkor is, ha német útlevelem van, és a Starnbergi-tónál van a stúdióm. Innen másfél kilométerre nőttek fel a gyermekeim, a tóparton, de ugyanúgy egy pesti srác vagyok. Pesti srác, aki a tanárainak, a szüleinek köszönhet mindent, amivel Amerikába vagy Angliába, vagy Ázsiába vagy pedig hát főleg Németországban elérhettem azt a 72 aranylemezt itt a falon, amit a hosszú évek alatt megcsináltam.

És mivel foglalkozik most?

Éppen Bartók Béla Hungarian Pictures-feldolgozásán dolgozom. Az inspirál most, hogy mint mindketten tudjuk, Bartók Béla a ’30-as években, a fasizmus előszelében írt egy-két elég komoly művet, többek között a Hungarian Picturest. Olyan 16-17 évvel ezelőtt, amikor én voltam a zenei igazgatója a Fifty Years of Rock show-nak, amit olyan tizennégy millióan láttak szombat esténként a német tévében, a zenekaromnak a tagjai között számos híres zenész volt, Bobby Kimball a Toto-ból, Jack Bruce a Cream-ből, Jon Lord és hasonló nagyságok.

Honnan jött az ötlet?

Valamelyik este az előkészületek alatt, amikor próbáltunk, akkor megtalált a Jon Lord, a híres Hammond-orgonista, korábban a Deep Purple-ből és Greg Lake az Emerson, Lake and Palmerből, és azt kérdezte, nem lenne-e kedvem megcsinálni ezt a Bartók-darabot, „Te mégiscsak pesti srác vagy” – mondták. Korábban nem tudtak hozzányúlni ehhez a darabhoz, mert nem kapták meg a jogokat, de mostanra lejártak a jogok. Ez az új projekt. Harmincöt világsztárral dolgozunk együtt a világ minden részéről.

Bartók munkájához való kötődése mellett, van kifejezett oka, hogy ezt a darabot szemelte ki?

Először is Bartók képes egyesíteni a zenészeket a világon. Emellett azt gondolom, hogy megint nagy szükség van műveinek megismertetésére, hogy azon keresztül szólaljunk fel a fajgyűlölet ellen. Fogtam tehát a darabot, hozzáírtam egy-két rock dalt a kislányommal, és ezeken a szupersztárokon keresztül sikerült összekötnöm a világot.

A zene, mint univerzális kapocs?

A fajgyűlölet, a világjárvány, a krízisek globális választ kívánnak. Úgy érzem, mindig is úgy éreztem, hogy a zenészeknek komoly felelősségük van a társadalomban, hogy felemeljük szavunkat a kapzsiság ellen, a családért, a toleranciáért, az emberségért és a munka alapú társadalomért és az antiszemitizmus ellen.

Bartókot nagy tisztelet övezi Amerikában, ott is hatalmas ereje van Bartók nevének és zenéjének. Így tehát ebben a műben dolgozom kínai, japán, indiai és más zenészekkel. A világ különböző pontjain játszunk, majd itt, München mellett, a Starnbergi-tónál, az én stúdiómban áll össze a mű.

Mindenki kottából játssza a saját részét tehát, ha jól értem.

Pontosan. Mindenkinek megvan a maga része, ezt kötöm itt össze. Én mindig szorgalmas zenész voltam, mert úgy éreztem, hogy tisztelettel tartozom a közönségemnek. Mindezt igyekszem alázattal csinálni.

Van ideje kikapcsolni?

A Starnbergi-tó mellett lakom, a házamtól másfél kilométerre van a stúdió. A vízparton lakunk, és van egy csónakházam a telek végén, gyakran kimegyek a tóra. A hely adottságai miatt magasabban fekszik, mintha a Kékestetőn lenne, látom néha, hogy a felhő leül a vízre és gyakran látom a napsütésben ezeket a környező hegycsúcsokat. Nyáron lehet úszni itt a tóban, de a hegycsúcsok még mind havasak. Mikor 25 éve visszajöttem Los Angelesből, megtaláltam ezt a helyet. Úgy döntöttem, hogy a gyerekeim itt fognak felnőni ebben a kis paradicsomban. Egyébként a gyerekeim úgy beszélnek magyarul, mintha Budapesten születtek volna.

A felesége is magyar?

Ő már itt született. Münchenben, édesanyja és édesapja ötvenhatosok. Tökéletesen beszél magyarul ő is.

Zárógondolatként még egyszer hadd mondjam el, mi a véleményem a magyarországi kormányról és a helyzetről, mármint az antiszemitizmus kérdésében: a magyar miniszterelnök egy olyan országot vezet, ahol a zsinagóga előtt nem kell rendőr. Angela Merkel vagy a belga miniszterelnök vagy a francia elnök pedig olyan országokat vezetnek, ahol a zsinagóga előtt nemcsak rendőr kell, hanem páncélos autó.

Ez pedig kicsit több, mint hetven évvel a Soa után óriási szégyen.

Az antiszemitizmus elleni harc Németországban nem szabad, hogy rendőrségi feladat legyen, hanem az 82 millió német szent feladata.

Holokauszt-videójátékot fejleszt egy magyar művész

Lehet-e interaktív módon, szórakoztató műfajban a holokauszt traumájának örökletes kérdéseivel foglalkozni?