A marxi csapda: a szocializmus lehetetlensége és a baloldal történelmi úttévesztése

A baloldal legnagyobb baja, hogy a Marx által létrehozott csapdában van.

Marx mérhetetlenül okos és olvasott ember volt, akit azonban a fennálló társadalom elleni gyűlölete és álmai teljesen vakvágányra vittek. Botcsinálta közgazdászként belekapaszkodott Smith és Ricardo ellentmondásoktól szenvedő munkaérték-elméletébe. Felnagyította a hibáikat ahelyett, hogy feloldotta volna Smith és Ricardo által is észlelt ellentmondásokat. Rossz alapzatra épített homokvárat.

A rabszolgák és a jobbágyok kizsákmányolását, ami valóságos és keserű tapasztalata volt az emberiségnek, rávetítette a szabadpiacon munkavállalóként kenyeret keresőkre, elhallgatva, hogy éppen a szabad piacgazdaság előretörése tette lehetővé, hogy a korábban szolgasorsban és kötöttségben tartott dolgozók felszabadultak és végre saját maguk kezébe vehették sorsuk irányítását.

Hogy kizsákmányolás-elméletét alátámassza, elhallgatta mindenki elől, hogy tudományos fő művében, a Tőke I. kötetben kidolgozott kizsákmányolás elmélet hazugság, amiről maga is tudta, hogy nem egyeztethető össze a valósággal.

Tudta, hiszen a kizsákmányolás elméletét megcáfoló Tőke III. kötetének kéziratát már pár évvel korábban félbehagyta, s eldugta íróasztala mélyébe, hogy nyoma se maradjon kudarcának. Ahelyett, hogy beismerte volna kudarcát, megvezette olvasóit és legjobb barátját és finanszírozóját, Engelst is, azzal az ígérettel, hogy az egyszer megírásra kerülő folytatásban majd zseniális módon megoldja a megoldhatatlant… S elkezdett inkább kémiával, matematikával foglalkozni, megtanult pár nyelvet, de a Tőke folytatásának kézirata befejezetlen maradt. Halála után a Tőke folytatásának kéziratait sajtó alá rendező Engels öreg napjaiban volt kénytelen beismerni, hogy a marxi kizsákmányolás elmélet az ipari kapitalizmus előtti korszakra igaz.

Igaz, ezt ő is csak egy magánlevélben tette meg, folytatva a marxi hagyományt…

Marxhoz fűződik annak kitalálása is, hogy majd a munkásság lesz a nagy megváltó erő. Szép szlogenek böfögtetése után azon dühöngött Marx az Engelsnek írt magánleveleiben, hogy a megváltó erőnek eszébe sincs forradalmárkodni, hanem csak „kicsinyes” jólétükre gondolnak és beilleszkednek a táguló polgári társadalomba.

Fiatalkorában, amikor a Kommunista Kiáltványt írta, még tudta, hogy a tőkések, ahogy ő nevezte, a burzsoák az okozói a 19. század dinamikus fejlődésnek és hatalmas gazdasági növekedésének. De a Tőkében már csak a semmittevő pénzeszsákként láttatta a tőkéseket. Egy jó szót se szólt a kapitalizmus dinamikus fejlődésének igazi mozgatórugójáról, a tőkés vállalkozóról, a tőkét felhasználó vállalkozóról. S arról sem írt, hogy mennyi, de mennyi „tőkés” kezdte „garázsban”, műhelyben, munkásként. Hogy az angol ipari forradalom első tőkései valójában olyan munkások, mesterek voltak, akik kihasználták a polgári kor szabadságát és ötletességük, ügyességük és energiáik révén felküzdötték magukat az előkelők és a gazdagok közé.

Kilúgozott és hamis világában a személytelen és oktalan „termelőerők” fejlődése vette át az emberi energia és ötletesség szerepét. Ennek révén elvonatkoztathatott attól: a polgári szabadság teremtette meg annak lehetőségét, hogy akár egy egyszerű kisembernek is lehet ötlete és meg is valósíthatja azt, s ennek révén akár „tőkéssé” is válhat és felemelkedhet a leggazdagabbak és legelőkelőbbek közé.

Nem véletlen, hogy megvalósult álma, a „létező” szocializmus olyan lett, amilyen. Szörnyű diktatúra, lélektelen és kegyetlen bürokratikus gépezet, amibe csak a legfelső vezető mániai leheltek életet.

De jaj volt az alattvalóknak, ha a legfelső vezető éppen úgy gondolta, hogy milliókat ölet meg egyik napról a másikra, ítél éhen halásra vagy tízmilliókat zár munkatáborokba. Ezekhez az elképesztő bűnökhöz képest a falurombolás, a történelmi városmagok szétverése, a magyar narancs termelésére fordított erőforrás-pocséklás vagy a harminc évig változatlanul gyártott Trabant csak szomorú emlékei a rombolásnak és a vágy-vezérelt egyközpontú politikának.

Államkapitalizmus volt – mondják baloldaliak, mint Tamás Gáspár Miklós is –, akik nem mernek szembenézni azzal, hogy a marxi álom igazi rémálom volt.

A marxi gyűlölet tárgyával azonosítják a megvalósult marxi álmot, annak érdekében, hogy megmentsék maguknak a szocializmus reményét és tovább gyűlölhessek a kapitalizmust.

De mit értenek „államkapitalizmus” alatt? Az államosított ipari társadalmat. Igen, ebből a szempontból a szocializmus hasonlított az „igazi” kapitalista nyugatra: ipari és városi társadalom volt. Csak Pol Pot volt annyira bátor, hogy bevállalja az az ipari társadalom és a nagyvárosok felszámolását az ökoszociális szocializmus megvalósítása érdekében, ami a lakosság felének azonnali kiirtását követeli meg, a feleslegesek és a falusi munkára hasznavehetetlen tanultak megölését, akiket életük a nagyvárosi léthez kötődik haszontalan szemüveges értelmiségiekként és a diplomásokként.

Sztálin, Mao, Rákosi, Kádár és többiek ellenben hűek maradtak a marxi modernizációs-ipari szocializmus képéhez: iparosítottak, nehézipart fejlesztették, hatalmas gyárakat húztak fel, s melléjük új ipari városokat teremtettek a semmiből. Sőt a falut is igyekeztek ipari településsé változtatni, felszámolva a gyűlölt egyéni parasztgazdaságokat.

Látszólag hasonlatos lett a szocializmus a kapitalizmushoz, hiszen ez is, az is ipari civilizáció: személytelen nagyvárosok, hatalmas gyárak tele munkavállalókkal, akikkel a munkáltató (legyen az „tőkés” vagy a „nép hatalmának” megbízottja) úgy bánik, mintha bio-robotok, a termelés szükséges, de kicserélhető csavarjai lennének. S persze szükség volt a felhalmozásra is, a tőke képzésre is: a szocialista társadalmak a nagyüzemi ipari termelés hatalmas tőkeigényét a lakosságtól elvett vagyonból és a munkajövedelem alacsony tartásából fedezték.

A szó legszorosabb értelmében kizsákmányolták a vidéket, és mindenkit, akitől még volt mit elvenni és szegénységre ítélték az állampolgárokat.

Emiatt miatt sokaknak úgy tűnt, hogy a kizsákmányolás foka még az igazi kapitalizmusénál is nagyobb volt. S ez még nem volt elég. Piac helyett az állam kínozta ezer vasfogóval a dolgozókat, jobb híján korbáccsal hajtották az embereket munkára, mintha igazi rabszolgák lennének – ezúttal az állam rabszolgái. Sokan, nagyon sokan annak örülhettek, hogy megúszták börtön, munkatábor vagy éppen halálos ítélet nélkül a szocialista tőke-felhalmozás korszakát.

Nyugaton és különösen Magyarországon gyakori, hogy baloldali elemzők csak a Kádár-korszak 1963 és ’85 közötti viszonylag sikeres két évtizedére emlékeznek vissza, s rózsaszín szemüvegük látóköréből kiesik a Rákosi-korszak, a sztálini és maoi borzalmak, a Caucescu-féle román szocializmus szörnyedelmei, a szocialista NDK és Csehszlovákia lesüllyedése, a lengyel rendszer folyamatos válsága. S arról is ritkán írnak, hogy még ez az egy gulyás-szocialista tündérkertecske is fenntarthatatlannak bizonyult, mert a szocialista rész-világgazdaság szíve és tüdeje, a birodalmi központ már járni alig tudó élőhalott volt. A Szovjetunió összeomlása maga alá temette a kádári gulyás-szocializmust, az Ikarussal, a kövidinkával, ami Hofi szerint kövön terem és dinka aki issza, és a felbonthatatlan nagykőrösi konzervvel együtt.

De a kapitalizmus nem az ipari társadalommal azonos, bár a kapitalizmus tette lehetővé, hogy az újabb és újabb találmányok gyorsan egymást követő sora, az ipari forradalmak igazi ipari társadalommá formálják át a korábbi rurális és nyomorgó feudális világot.

A szabad piacgazdaságot többé-kevésbé megvalósító országok lakossága végre kiszabadulhatott az általános nyomorból, s ma már a dolgozó embernek nem kell félnie a rendszeresen visszatérő éhínségtől és fagytól, hanem még azt is megengedheti magának, hogy saját túlfogyasztásán sopánkodjon.

A „kapitalizmus” lényege a szabadság és nem a tőke vagy a gyár. Az egyén szabadsága, hogy önmaga felett rendelkezhessen, s tudását és készségeit növelje, s felhasználja vágyai és egyéni hajlamai szerint. Ez a csodálatos emberi képesség a gondolkodásra, a vágy képessége a dolgok jobbá tételére és a képesség vágyaink megvalósítására az, ami elválasztja az embert az állatvilágtól. A kapitalizmus előtti korszakok civilizációi megvetették a dolgozó, alkotó embert. Szolgasorba hajtották a munkát végzők többséget és nem, vagy alig adtak teret az újító vállalkozó szelleműeknek.

Az ipari kapitalizmus megszületését az tette lehetővé, hogy a 17-18. századi Anglia szabadabb légkörében végre a kisember, a furfangos szakember, a lehetőséget meglátó vállalkozó szellemű ügyeskedő tehessen valamit saját sorsa jobbra fordulása érdekében. A nagyobb szabadság végre lehetővé tette a munkát végző mesterembereknek, ügyes kezű és gyorsan forgó agyú munkásoknak, hogy eltérhessenek a megszokott ezeréves jó tapasztalattól és újíthassanak. Akár úgy, hogy technikai újításokkal könnyebben és hatékonyabban dolgozzanak, akár úgy, hogy új termékkel léphessenek a piacra. S ennek révén haszonra, profitra tegyenek szert és jobban élhessenek.

Carl Menger fejtette meg azt a rejtvényt, amit Adam Smith feladott, de nem tudott megokolni: hogyan lesz az egyéni profit hajszolása közjót eredményező tett, ami úgy működik, mint a Gondviselő láthatatlan keze. Menger elmélete szerint a piacra vitt javak értékét a vásárlók értékítélete határozza meg, s nem a belefektetett munka, ahogy Marx gondolta. Emiatt a vállalkozó valójában, átvitt értelemben, a vásárló szolgája: profitja attól függ, hogy mennyire találja ki a jövőbeni vásárló igényeit és vágyait. Ha olyan terméket visz a piacra, amelyre nincs kereslet, hiába tett bele akármennyi munkát és tőkét, az adott termék értéke nulla. S ha nem tudja legalább a befektetett tőkét és saját munkája értékét visszakapni, akkor kénytelen lesz feladni az adott termék gyártását és új megélhetés után nézni.

De ha olyan terméket visz a piacra, amely után van igény, vagy jól bejáratott ismert terméket olcsóbban nagy tömegben szállít a piacra, akkor mindenki jól jár: a vásárló boldogan megy haza, mert valami olyat tudott venni, amire nagy szüksége volt, s a termelő meg nemcsak a befektetett tőkét és munkája ellenértékét kapja meg, hanem még hasznot is érvényesíthet az árban. Az így megszerzett profitot befektetve növelni tudja az adott termék termelését azért, hogy minden további lehetséges vásárlói igényt ki tudjon elégíteni és egyben saját maga is minél több haszonhoz jusson. Így mintha a Gondviselés keze rendezné el a dolgokat a földön: a magas profit és a fogyasztók sokasága egyaránt jól jár, s mindenki megtalálja a számítását.

Vagyis a kapitalizmus lényege a gondolkodó, alkotó, dolgozó ember szabadsága, nem a tőke, nem a gyár, nem a nagyvárosi lét.

Dáriusnak, a legendás perzsa uralkodónak valószínűleg több pénze volt, mint a legtöbb „tőkésnek”. Mégse lett jobb a sorsa alattvalóinak ettől. Gyárszerű manufaktúrák már az ókorban is működtek, mégse vált robbanásszerűen jobbá a dolgozó tömegek élete. Róma városának milliós nagysága sokáig csak csodálat tárgya volt a kapitalista nyugaton.

Ezért karikatúra-szerű hazugság állam-kapitalizmusnak nevezni a létező szocializmust. Hiszen a létező szocializmus, a marxi álom lényege pont az, hogy megfosztotta az alkotó embert a szabadságától, kihúzta a lába alól a piacot, hogy találkozhasson a vásárolni akaró fogyasztókkal, megfosztotta a haszon termelésbe való visszaforgatásának, a tőke képzés lehetőségétől. Ehelyett mindenkit bekényszerített ipari falanszterekbe, centralizált óriás vállalatokba és termelőszövetkezetekbe. Egy ember lett szabad: a pártállam élén álló központi tervező. Akinek vágyai és elképzelései irányították az állam rabszolgájának szerepébe visszasüllyedt emberek életét.

A szocializmus nem „kapitalizmus” volt, habár ipari és urbánus társadalom volt, hanem furcsa keveréke egy centralizált, iparosodott feudális és rabszolgatartó társadalomnak, amit a titkosrendőrség terrorja tartott fenn.

Sajnos a baloldalon nagyon, nagyon sokan ma sem mernek szembenézni a marxizmus csődjével. Még ma is hangoztatják a nyilvánvalóan hamis marxi címkéket, mint a „kizsákmányolás”, a „munkásosztály”, a „tőkések”. Fő témájuk a „kapitalizmus” rendszabályozása, a „kizsákmányolás” fokának enyhítése, a „gazdagok” és a vállalatok megadóztatása, amivel céljuk a „tőkések” tönkretétele. Ezekkel a lépésekkel pont annak a lehetőségét korlátozzák, hogy újabb és újabb vállalkozók tűnjenek fel a semmiből és „tőkésekké” váljanak azáltal, hogy jobban ki tudják szolgálni a fogyasztók igényeit, mint a meglevő vállalatok. Azt akadályozzák, hogy a munkavállalók, akik egyben vásárlók is, jobban járjanak azzal, hogy nagyobb legyen a kereslet munkájukra és nagyobb legyen az olcsóbban megvásárolható és jobb áruk kínálata.

A vállalkozói szabadság növelése helyett a baloldali progresszív liberalizmus az életforma-szabadságot támogatja. Marxhoz hasonlóan megvetik és gyűlölik a tradicionális polgári társadalmat, a vallást, a családot, konzervatív életfelfogást, a nemzeti gondolatot, mert azt gondolják, csak úgy, mint Marx, hogy ezek a múltból itt ragadt ósdi tradicionális formák és szokások akadályozzák minden tagadását, ami polgári és útjában áll az életforma szabadságnak. De az igazi ok az, hogy a hagyományos polgári kultúra tiszteli és védi a magántulajdont, az értékteremtőt, a szorgos munkát és elítéli a potyautasságot.

S ez az a kultúra, ami fenntartja a kapitalizmust, az államtól független morális közösségeket és útjában áll a racionális tervező állam mindenható uralmának.

A szerző a Carl Menger Intézet igazgatója

TGM és az „államkapitalista” sztálinizmus

Bármit is vizionáljon TGM a szocializmussal kapcsolatban, az eszméhez a modern történelem sötét időszakai köthetők. Gyenge Dániel írása.