A hazánkban egyre szélesebb teret hódító radikalizálódó baloldalnak van egy igencsak megmosolyogtató önellentmondása, mely legerősebben az eszmei múlthoz való viszonyulásban nyilvánul meg.
Persze, a múlttal való szembenézés olyan ideológiák fanatikusainak esetében igencsak nagy megterhelést jelenthet, melyeknek zászlóvivőihez finoman szólva sem köthetők virágkorszakok, viszont annál több elvett emberélet, barbarizmus, kegyetlenség és emberöltőnyi nyomorúság, de ettől a nyomasztó tehertől könnyedén megszabadulnak, az eszme kiművelt teoretikusai kiutat találnak fondorlatos magyarázatokkal és okfejtésekkel.
A hazai radikális baloldal legtekintélyesebb gondolkodója, a posztmarxista filozófus Tamás Gáspár Miklós is ezt a funkciót tölti be, aki a kommunizmus áldozatainak emléknapja előtt a Szeretlekmagyarorszag.hu-nak adott
interjújában jelentette ki, hogy a szocializmus a történelem során még soha sehol nem valósult meg, vagyis a múlt század történéseit meghatározó kommunista pártállami diktatúráknak lényegében semmi köze sincs az antikapitalista, kollektivista, egalitárius eszmékhez.
Ezen megállapítását pedig azzal a magyarázattal igyekezte elfogadhatóvá tenni, hogy ezek a diktatórikus rendszerek valójában államkapitalizmust tartottak fenn, hiszen a tőkés árutermelésen, a pénz által dominált kereskedelmen és a bérmunkán alapuló kapitalizmus struktúrái továbbra is sértetlenül megmaradtak.
TGM ezen okfejtéséből is levonhatjuk azt a következtetést, hogy a radikális baloldal egy súlyos önellentmondásban szenved, hiszen jogosan vetődhet fel a kérdés: miért is akarnak visszanyúlni napjaink marxistái, leninistái, és utópista szocialistái egy több mint kétszáz évvel ezelőtt élt jogász-filozófus szellemi tákolmányához, úgy hogy közben elvonatkoztatják magukat azoktól a rezsimektől melyeknek vezetői is hasonlóképp gondolkodtak? Hiszen ha végigfutunk például a huszadik századi magyar kommunista mozgalom emblematikus pártfunkcionáriusain, ideológusain Lukács Györgytől, Révai Józsefen át Kádár Jánosig akkor láthatjuk, hogy ezek a szellemi vezetők és politikusok mind-mind
hithű követői voltak az eszmének és feltett szándékuk volt hogy a marxizmus ideáit hogyha vérrel és kényszerítéssel, a gátlástalan terror eszközével is de meg fogják valósítani.
Arról nem is beszélve hogy egyébként néhányuk jelentős munkásmozgalmi múltat is tudhatott maga mögött, így személyükben megtestesült a szocialista embertípus annak minden archetípusával együtt, mint például a szövőipari szakszervezeti vezetőből népegészségügyi miniszterré lett Ratkó Anna, a műszerész-technikusból pártfőtitkárrá lett Kádár János, vagy a szerszámlakatosként iparkodó, majd belügyminiszterségig jutott Biszku Béla. TGM, a múlt kellemetlen örökségével kétségbeesetten hadakozó megnyilatkozása pedig véleményem szerint több sebből is vérzik.
Persze abban igaza is van a filozófus úrnak, hogy a politikailag konszolidáltabb állapotokat teremtő, a magántőkének is korlátozottan, de helyt adó kádári gulyáskommunizmus, a szabadpiaci reformok által fejlett piacgazdaságot működtető Kína, vagy a NEP-et bevezető lenini Szovjetunió sem tekinthetők vegytiszta kommunista rendszereknek, de ettől még valóban volt olyan korszaka a történelemnek, melyben az emberek nem is állhattak volna közelebb a szocialista ideákhoz, mint akkor. Ez pedig a sztálinizmus, magyar vonatkozásban a rákosizmus volt. S hogy miért? A marxizmus legfőbb célkitűzését, miszerint a kapitalista, tőkés gazdaság legfőbb elemeit – az árucserét, a kereskedelmet, a tőke felhalmozását és áramlását – el kell törölni, és a polgári, individualista társadalom helyett „szocialista embertípusokat” kinevelő proletárkollektívák társadalmát kell létrehozni, a sztálinizmus valósította meg.
Sztálin már hatalomra jutásától kezdve, az 1930-as évektől valóban kísérletet tett egy szocialista gazdaság és társadalom kialakítására. A kommunizmus legfőbb célja az volt, hogy a termelőerőt képező munkásosztály kisajátítsa magának a termelőeszközöket, a gyárakat közösségi tulajdonba véve elűzze a „rajtuk élősködő” tőkéseket, és hogy a pénzemberek alkotta burzsoáziától nagyban függő és ahhoz lojális politikai elit hatalmát megdöntse egy „proletárdiktatúrának” nevezett átmeneti időszakban, melyet a forradalmi terror határozna meg. A sztálini Szovjetunió pedig ezeket a pontokat alapul véve hozta meg legfőbb gazdasági és politikai intézkedéseit, melynek jegyében teljesen államosították a gyárakat, üzemeket, kiskereskedelmi üzleteket, a kolhozosítás során kisajátították a magánbirtokban levő földterületeket, üldöztetésnak kitéve a „kulákokat” akik bérmunkát végző alkalmazottakkal bíró gazdák voltak, majd a kereskedelmet is totális állami kontroll alá vonták. Az erőszakos sztálini kollektivizálások tehát minden szektorból száműzték a szabad versenyt, mely a tőkés piacgazdaság egyik fontos mozgatórugója.
S hogyan omlott össze kártyavárként a kapitalizmus a sztálini önkényuralom következtében? Azzal, hogy minden magánvállalkozást megszüntettek az iparban és a kereskedelemben egy csapásra megszűnt a szabad tőkeáramlás. A mezőgazdaságban a kolhozok kizárólag állami közvetítéssel a városokat látták el – vagyis a szabad kereskedéshez való jogukat is eltörölték -, és mivelhogy „kulákok” címén likvidálták a vagyonosabb földbirtokosokat, felszámolták és beolvasztották a piacra termelő agrárvállalkozásokat, bérmunkásaikat a kolhozba kényszerítve vagy szélnek eresztve. Az államosított gazdaságokban terrorisztikus módszerekkel felállított kollektívák dolgoztak akiknek kárára a belső útlevelek rendszerét is bevezették hogy ne költözhessenek a városokba ezzel a szabad munkaerő áramlást – mely szintén a kapitalista gazdaság jellemzője – is lehetetlenné téve. Arról nem is beszélve szocializmusban a proletárdiktatúra „sikeres” fenntartásához és az államosított területek ellenőrzéséhez melyek mentesek voltak az ellenségnek kikiáltott tőkétől és versenyzéstől még kiterjedtebb bürokráciát hoztak létre, mely szigorúan hierarchizáltan működött táptalajt adva a nepotizmusnak. A közszféra eluralta a magánszektort és ennek folytán a munka „értékét” sokkal inkább a pártállami szabályrendszerhez való hű és merev ragaszkodás határozta meg a szuverén fogyasztók értékítéletével szemben. Ez pedig minden ösztönzőt kitörölt a gazdaság és a társadalom felépítményéből, gátolva a fejlődést.
A mezőgazdaságot tehát elzárva hagyományos piacaitól szisztematikusan kizsigerelte az állam a dinamikusan növekedő és fejlődő nehézipar előnyére, a termékekért pedig a gazdálkodókat még nem is fizették ki, így elérhetetlenné téve a vidéki lakosság számára is hogy pénzbeli tőkét halmozzon fel. A sztálinista gazdaságban tehát nem beszélhetünk magántulajdonról, s mivel tulajdonról nem beszélünk így árucseréről sem. Mivel az önkéntes árucsere sem volt lehetővé téve, így a piaci szereplők között közvetítő kereskedelem sem működött. Mivel árucsere és kereskedelem sem működött, a szabad tőkeáramlás is megszűnt mely automatikusan a tőke felhalmozása számára is akadályt jelentett. Szóval nem volt sem tőke, sem kereskedelem, sem tulajdon, sem piac.
Az egyedüli és abszolútum gazdasági hatalommal felruházott szervezet az Állam lett.
S természetesen a szocialisták mindig is remélték, hogy az általuk hirdetett paradoxon – tömeges államosítások, majd a szocialista társadalom kialakulásával az állam elhalása – megvalósul, ennek inkább az ellentéte valósult meg. Ahogy a történelem is bizonyította eddig, a kapitalista gazdaság evolúciójának, tökéletesedésének és zavartalan – laissez faire – működésének csupán a minél erősebb és nagyobb Állam szabhat akadályt, mely funkcióit kibővítve egy olyan hatalmas gépezetet tart fenn mely fegyveres hatóságainak és monopóliumainak útján képes kezében tartani és ellenőrizni a piacot, a kereskedelmet, a tulajdont és a javak felhasználását illetve felhalmozását. Vagyis az a marxista tézis, miszerint az Állam elhal és megszűnik a szocialista társadalom kiépülésével párhuzamosan kétség kívül bekövetkezetlen hiszen a szocializmus ideáit alapvetően csak úgy lehet megvalósítani ha – a sztálini esettel élve – agresszív eszközökkel, kényszerítéssel, eltulajdonlással, korlátozásokkal szabunk akadályt a tőke, a munkaerő és az áru zökkenőmentes áramlásának.
S természetesen lehet azt mondani – ezt Marx minden követője, így TGM is zengi – hogy az nem volt igazi szocializmus, az igazság azonban az a történelem tanúsága szerint, hogy a proletárdiktatúrát (vagyis az átmeneti állapotot, mely a társadalmat átviszi a kapitalizmusból a szocialista tervgazdálkodás rendszerébe) nem lehetett máshogy megvalósítani, mint erőszakos állami kontrollal, politikai elnyomással, üldöztetésekkel és a gazdasági életben tevékeny szerepet játszó tőkések, módos parasztok, kisvállalkozók, kiskereskedők, üzlettulajdonosok szisztematikus kizsákmányolásával. A marxi forgatókönyv szerint szerveződő proletárdiktatúra pedig elkerülhetetlenül megerősíti és megszilárdítja az Állam pozícióit, jöjjenek bármilyen baloldali anarchista toposszal. A szocializmus kollektivista elveiből fakadóan ugyanis olyan közösségekben gondolkodik melyek felszámolják az egyént, és mivel minden közös – beleértve a tulajdont, és a javakat is – nincs arra mód hogy az egyén felhalmozza érdemei szerint szerzett vagyonát ezáltal magasabb szintre dolgozva magát. S mivel a szocializmus közösségi társadalomban gondolkodik nem az egyének önkéntes szerveződéséből keletkezett közösségek, hanem a kívülálló hatalom kényszerből szervezett kollektívái dominálnak.
TGM bármit is vizionáljon a szocializmus létezésével kapcsolatban, ez az eszme már megvalósult, méghozzá az emberiség modern kori történelmének legsötétebb fejezetei köthetők hozzá.
A történelemmel pedig nem lehet csak úgy szembeszállni az önmosdatás érdekében, és aki felvállalja hogy egy utópikus, a társadalmi és gazdasági viszonyokat gyökerestől megváltoztatni akaró, társadalom-mérnökösködő eszme híve melynek radikalizmusából fakadóan rövid úton táptalaja lehet egy diktatórikus-terrorisztikus rezsimnek, ne meneküljön el a múlttal való őszinte szembenézéstől.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.