A lefejezett tanár és a „haszontalan kockázat”

Egy francia kisváros, a Var megyei Ouilles polgármestere, Robert Beneventi javasolta a helyi középiskola igazgatójának és tanári karának, hogy nevezzék el az intézményt Samuel Patyról, arról a történelemtanárról, akit 2010 október 16-án szurkált halálra, majd fejezett le egy 18 éves, Abdoullah Anzorov nevű csecsen terrorista.

„Bűne” az volt, hogy a sajtószabadság fogalmának magyarázata során a Charlie Hebdo című francia szatirikus lapban megjelent Mohamed-karikatúrát megmutatta osztálya tanulóinak, miután felszólította őket, hogy akit sért a látvány, ne nézze meg. Az ouilles-i középiskola tanárai azonban teljes egyetértésben elutasították a névváltoztatást, és a szülők 89 százalékának, a tanulók 69 százalékának ugyanez volt a véleménye. Sandra Olivier matematika tanár nyilvánosan tette fel a kérdést: „Miért vállalnánk haszontalan kockázatot?”

Úgy tűnik, a radikális iszlamistáknak a tavaly őszi brutális merénylettel sikerült megfélemlíteniük a francia tanárokat, ami mindenképpen aggasztó fejlemény.

A francia állam és a társadalom képtelen feldolgozni, megfelelően kezelni az iszlamista merényleteket, s olyan intézkedéseket hozni, melyekkel megakadályozhatja ismétlődésüket. Inkább a meghunyászkodást, a beletörődést, a „behódolást” választja, legalábbis az ouilles-i tanárok, szülők és diákok „beszari” reakciója ezt mutatja.

De érdemes hosszabb időszakot figyelembe véve áttekinteni az eseményeket. 1980 óta 36 iszlamista terrorakciót hajtottak végre Franciaországban, a halálos áldozatok száma összesen 302 volt. Kiemelkedik a 2015-ös év, amikor Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merénylet után tíz hónappal gyilkoltak Párizsban, a Bataclan színházban és környékén. Itt összesen 137 halottat hagytak maguk után a terroristák, ebből 89 lányt és fiút a színházban öltek meg.

„Iszlamista horror” — Franciaország a brutálisan meggyilkolt tanárt gyászolja

A belügyminiszter szerint megvizsgálják, feloszlassák-e a muzulmán közösség egyes, erőszakot és gyűlöletet hirdető csoportjait.

1980-ban, amikor a Kopernikusz utcai zsinagógánál robbantottak „palesztin nacionalisták”, a francia társadalom kifejezte a szolidaritását: közel 200 ezer ember vonult fel a Champs-Elysée-n, az élén Mitterand elnökkel és Raymond Barre miniszterelnökkel. Ugyanígy reagáltak a franciák tavaly októberben is: megszólalt Emmanuel Macron köztársasági elnök, szolidaritási tüntetéseket, felvonulásokat tartottak. És minden maradt a régiben, az élet ment tovább.

A hivatása gyakorlása miatt áldozatául esett tanár emlékének megőrzésétől fél az ouilles-i középiskola tanári kara, nem mer szimbolikusan kiállni a dzsihadista terror ellen.

A hivatalos megemlékezések során rendre azt hangsúlyozták, hogy „egyéni eltévelyedés”, őrült elmék ámokfutása vezetett a tragikus következményekhez, vagyis az iszlám, még a legszélsőségesebb formájában sem hozható összefüggésbe a terrorral. Az „iszlámofóbia” elleni, különböző társadalmi szervezetek által támogatott, és a média által népszerűsített kampány eredményeképpen csak rendkívül visszafogottan lehet a nevükön nevezni az elkövetőket, utalni iszlamista hátterükre. Az áldozatokról megemlékezve rendre azt hangsúlyozták, hogy a merényletek nem érik el a céljukat, a francia társadalom elutasítja a provokációt, továbbra is megőrzi a higgadtságát. Elég, ha idézem azokat a szavakat, melyeket Francois Hollande elnök Jacques Hamel atya meggyilkolása után, 2016 július végén mondott. (Ekkor két dzsihadista Saint-Etienne de Rouvray templomában, az oltár előtt vágta el a 87 éves pap torkát, a hívők szeme láttára.)

„Amikor Hamel atyát az oltár előtt két terrorista meggyilkolta, kétségtelenül azt hitték, hogy a francia katolikusok bosszút álnak. De tévedtek. Megköszönöm a francia egyháznak, hogy megtalálták hitükben és imáikban a megbocsátás erejét. Köszönöm, hogy példát adtak Franciaországnak, elfojtották a bosszú és a megtorlás vágyát. Ezekben a zavaros időkben, amikor testvéreink a terrorizmustól szenvednek és egyeseket üldöznek is, Önök a béke hívei maradtak. Ez a két gyilkos fel akarta kelteni a félelmet a franciákban. De hála Önöknek, ez nem sikerült nekik.”

Ezek után nem lephet meg senkit, hogy az ouilles-i tantestület Samuel Paty emlékének megőrzése ellen szavazott.

A béketűrés és az önuralom, ami a francia társadalmat az iszlamista merényletekkel szemben évtizedek óta jellemezte, a jelenlegi formájában nem tartható fenn. Az „szeparatizmus elleni fellépésről” szóló törvényjavaslat, amit éppen most tárgyal a Nemzetgyűlés, már bizonyos szigorításokat tartalmaz, tiltja a radikális iszlám propagálását, a dzsihadista uszítást az internet közösségi oldalain, korlátozza az otthoni oktatást és állami ellenőrzést szorgalmaz a franciaországi iszlám papság ellenőrzésére. Szó van arról is, hogy a hatóságok hatékonyabban lépjenek fel az illegális bevándorlás ellen, korlátozzák a „családegyesítést”. Más rendeletek szankcionálni tervezik a többnejűségben élő iszlám hívőket, igyekeznek megakadályozni a fiatal, munka nélküli, és kisebb bűncselekmények miatt elítélt fiatalok „radikalizálódását” a börtönökben, ahonnan a terroristák az „utánpótlást” toborozzák.

Franciaországban meg kell találni a középutat két véglet között. Az egyik az emberi jogok és a vallásszabadság korlátlan kiterjesztése az iszlám követői számára, mely láthatólag újabb és újabb kiváltságok követeléséhez vezet, az oktatásban, az iskolai étkezésben, a ruházkodásban, a szabadidő eltöltése során, mindenütt, ahol a „hitetlenek” és a muzulmánok érintkeznek, és az utóbbiak úgy érzik, hogy „méltóságukban megsértették őket”. (Például azzal, hogy nők nadrágot viselnek előttük, és nem takarják el a hajukat.) Ugyanakkor az is világos, hogy erőszakkal, tiltással nem lehet célt érni, ellen kell állni „a bosszú és a megtorlás” kísértésének. Tudjuk, hogy Mohamed követőinek csak elenyészően kis része dzsihadista, a túlnyomó többség beilleszkedett, tisztességes állampolgár, akivel szemben nincs helye semmiféle kollektív diszkriminációnak. Elsősorban a francia értelmiségnek, a politikai véleményformálóknak kell konszenzusra jutni abban, hogy mi a teendő az iszlám térhódításával szemben. Sajnos, ettől távol állunk. Pedig a kihívás évről-évre növekszik, küszöbön áll a radikális iszlám és a baloldal összefogása, melyet egyesek az „islamo-gauchisme” fogalmával írnak le.

Alain Finkielkraut, ismert párizsi filozófus és közíró Samuel Paty meggyilkolása után a Nouvel Observateur című baloldali hetilapban „Tanárok, ne adjuk meg magunkat!” címmel írt cikket. Leleplezte benne a köztársasági iskola „müncheni egyezményét”, összehasonlította Daladier és Chamberlain gyáva és haszontalan hátrálását azzal, hogy a laikus közoktatás kapitulál a radikális iszlám előtt. Nyilvánvaló, hogy a köztársaság nem hátrálhat vég nélkül, eljön a pillanat, amikor nem marad más hátra, mint hogy megvesse a lábát, és ellenálljon a nyomásnak. Az ellenállás ideje München után közel két évvel Londonban jött el, De Gaulle beszédével, amikor Franciaországot már elözönlötte Hitler hadserege. Mindenképpen el kell kerülni, hogy egy ilyen katasztrofális helyzet megismétlődjön.

Fél nyilvánosan mutatkozni Párizs utcáin a világhírű zsidó filozófus

Alain Finkielkraut az ellene tüntetőket fasisztának és antiszemitának nevezte, akik az 1930-as éveket idézik.