Egy francia kisváros, a Var megyei Ouilles polgármestere, Robert Beneventi javasolta a helyi középiskola igazgatójának és tanári karának, hogy nevezzék el az intézményt Samuel Patyról, arról a történelemtanárról, akit 2010 október 16-án szurkált halálra, majd fejezett le egy 18 éves, Abdoullah Anzorov nevű csecsen terrorista.
„Bűne” az volt, hogy a sajtószabadság fogalmának magyarázata során a Charlie Hebdo című francia szatirikus lapban megjelent Mohamed-karikatúrát megmutatta osztálya tanulóinak, miután felszólította őket, hogy akit sért a látvány, ne nézze meg. Az ouilles-i középiskola tanárai azonban teljes egyetértésben elutasították a névváltoztatást, és a szülők 89 százalékának, a tanulók 69 százalékának ugyanez volt a véleménye. Sandra Olivier matematika tanár nyilvánosan tette fel a kérdést: „Miért vállalnánk haszontalan kockázatot?”
Úgy tűnik, a radikális iszlamistáknak a tavaly őszi brutális merénylettel sikerült megfélemlíteniük a francia tanárokat, ami mindenképpen aggasztó fejlemény.
A francia állam és a társadalom képtelen feldolgozni, megfelelően kezelni az iszlamista merényleteket, s olyan intézkedéseket hozni, melyekkel megakadályozhatja ismétlődésüket. Inkább a meghunyászkodást, a beletörődést, a „behódolást” választja, legalábbis az ouilles-i tanárok, szülők és diákok „beszari” reakciója ezt mutatja.
De érdemes hosszabb időszakot figyelembe véve áttekinteni az eseményeket. 1980 óta 36 iszlamista terrorakciót hajtottak végre Franciaországban, a halálos áldozatok száma összesen 302 volt. Kiemelkedik a 2015-ös év, amikor Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merénylet után tíz hónappal gyilkoltak Párizsban, a Bataclan színházban és környékén. Itt összesen 137 halottat hagytak maguk után a terroristák, ebből 89 lányt és fiút a színházban öltek meg.
1980-ban, amikor a Kopernikusz utcai zsinagógánál robbantottak „palesztin nacionalisták”, a francia társadalom kifejezte a szolidaritását: közel 200 ezer ember vonult fel a Champs-Elysée-n, az élén Mitterand elnökkel és Raymond Barre miniszterelnökkel. Ugyanígy reagáltak a franciák tavaly októberben is: megszólalt Emmanuel Macron köztársasági elnök, szolidaritási tüntetéseket, felvonulásokat tartottak. És minden maradt a régiben, az élet ment tovább.
A hivatása gyakorlása miatt áldozatául esett tanár emlékének megőrzésétől fél az ouilles-i középiskola tanári kara, nem mer szimbolikusan kiállni a dzsihadista terror ellen.
A hivatalos megemlékezések során rendre azt hangsúlyozták, hogy „egyéni eltévelyedés”, őrült elmék ámokfutása vezetett a tragikus következményekhez, vagyis az iszlám, még a legszélsőségesebb formájában sem hozható összefüggésbe a terrorral. Az „iszlámofóbia” elleni, különböző társadalmi szervezetek által támogatott, és a média által népszerűsített kampány eredményeképpen csak rendkívül visszafogottan lehet a nevükön nevezni az elkövetőket, utalni iszlamista hátterükre. Az áldozatokról megemlékezve rendre azt hangsúlyozták, hogy a merényletek nem érik el a céljukat, a francia társadalom elutasítja a provokációt, továbbra is megőrzi a higgadtságát. Elég, ha idézem azokat a szavakat, melyeket Francois Hollande elnök Jacques Hamel atya meggyilkolása után, 2016 július végén mondott. (Ekkor két dzsihadista Saint-Etienne de Rouvray templomában, az oltár előtt vágta el a 87 éves pap torkát, a hívők szeme láttára.)
„Amikor Hamel atyát az oltár előtt két terrorista meggyilkolta, kétségtelenül azt hitték, hogy a francia katolikusok bosszút álnak. De tévedtek. Megköszönöm a francia egyháznak, hogy megtalálták hitükben és imáikban a megbocsátás erejét. Köszönöm, hogy példát adtak Franciaországnak, elfojtották a bosszú és a megtorlás vágyát. Ezekben a zavaros időkben, amikor testvéreink a terrorizmustól szenvednek és egyeseket üldöznek is, Önök a béke hívei maradtak. Ez a két gyilkos fel akarta kelteni a félelmet a franciákban. De hála Önöknek, ez nem sikerült nekik.”
Ezek után nem lephet meg senkit, hogy az ouilles-i tantestület Samuel Paty emlékének megőrzése ellen szavazott.
A béketűrés és az önuralom, ami a francia társadalmat az iszlamista merényletekkel szemben évtizedek óta jellemezte, a jelenlegi formájában nem tartható fenn. Az „szeparatizmus elleni fellépésről” szóló törvényjavaslat, amit éppen most tárgyal a Nemzetgyűlés, már bizonyos szigorításokat tartalmaz, tiltja a radikális iszlám propagálását, a dzsihadista uszítást az internet közösségi oldalain, korlátozza az otthoni oktatást és állami ellenőrzést szorgalmaz a franciaországi iszlám papság ellenőrzésére. Szó van arról is, hogy a hatóságok hatékonyabban lépjenek fel az illegális bevándorlás ellen, korlátozzák a „családegyesítést”. Más rendeletek szankcionálni tervezik a többnejűségben élő iszlám hívőket, igyekeznek megakadályozni a fiatal, munka nélküli, és kisebb bűncselekmények miatt elítélt fiatalok „radikalizálódását” a börtönökben, ahonnan a terroristák az „utánpótlást” toborozzák.
Franciaországban meg kell találni a középutat két véglet között. Az egyik az emberi jogok és a vallásszabadság korlátlan kiterjesztése az iszlám követői számára, mely láthatólag újabb és újabb kiváltságok követeléséhez vezet, az oktatásban, az iskolai étkezésben, a ruházkodásban, a szabadidő eltöltése során, mindenütt, ahol a „hitetlenek” és a muzulmánok érintkeznek, és az utóbbiak úgy érzik, hogy „méltóságukban megsértették őket”. (Például azzal, hogy nők nadrágot viselnek előttük, és nem takarják el a hajukat.) Ugyanakkor az is világos, hogy erőszakkal, tiltással nem lehet célt érni, ellen kell állni „a bosszú és a megtorlás” kísértésének. Tudjuk, hogy Mohamed követőinek csak elenyészően kis része dzsihadista, a túlnyomó többség beilleszkedett, tisztességes állampolgár, akivel szemben nincs helye semmiféle kollektív diszkriminációnak. Elsősorban a francia értelmiségnek, a politikai véleményformálóknak kell konszenzusra jutni abban, hogy mi a teendő az iszlám térhódításával szemben. Sajnos, ettől távol állunk. Pedig a kihívás évről-évre növekszik, küszöbön áll a radikális iszlám és a baloldal összefogása, melyet egyesek az „islamo-gauchisme” fogalmával írnak le.
Alain Finkielkraut, ismert párizsi filozófus és közíró Samuel Paty meggyilkolása után a Nouvel Observateur című baloldali hetilapban „Tanárok, ne adjuk meg magunkat!” címmel írt cikket. Leleplezte benne a köztársasági iskola „müncheni egyezményét”, összehasonlította Daladier és Chamberlain gyáva és haszontalan hátrálását azzal, hogy a laikus közoktatás kapitulál a radikális iszlám előtt. Nyilvánvaló, hogy a köztársaság nem hátrálhat vég nélkül, eljön a pillanat, amikor nem marad más hátra, mint hogy megvesse a lábát, és ellenálljon a nyomásnak. Az ellenállás ideje München után közel két évvel Londonban jött el, De Gaulle beszédével, amikor Franciaországot már elözönlötte Hitler hadserege. Mindenképpen el kell kerülni, hogy egy ilyen katasztrofális helyzet megismétlődjön.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.