Irán regionális hatalomra törne, ám Izrael ezt megakadályozná. Nyílt összeütközést egyik ország sem akar, de kérdés: meddig lehet elkerülni?
Mikor november végén Mohszan Farizade iráni atomtudóst likvidálták Teherán közelében, minden szakértő sejtette, hogy Izrael állhat a háttérben. Az iráni kommunikáció az esettel kapcsolatban folyamatosan változtatott a történeten, a merénylet körülményein és a gyilkos fegyveren. Izrael végül közvetett forrásokon keresztül február 10-én erősítette meg, hogy valóban a Moszad hajtotta végre a likvidálást. A Spectator magazin egy nappal a leleplezés után egy részletes cikket jelentetett meg moszados forrásokra hivatkozva, ahol szintén megerősítették az izraeli szerepet. A cikk leírja, hogy nyolc hónapig tartott az akció megszervezése,
s korábban megfogalmazott feltételezésekkel szemben Izrael nem kapott sem engedélyt, sem pedig támogatást az Egyesült Államoktól.
A Spectator egyik legfontosabb adaléka a történethez az volt, hogy Farizade azután vált az izraeli titkosszolgálatok egyik fő célpontjává, hogy a Moszad adatok ezreit hozta el Irán nukleáris archívumából. 2018-ban izraeli ügynökök 50 ezer dokumentumot csempésztek ki egy teheráni raktárból, majd szállítottak át a zsidó államba. Az iratokon mindenütt az atomtudós keze nyomát fedezték fel. A dokumentumok megerősítették Izrael sejtését azzal kapcsolatban, hogy az irániak, miközben Barack Obamával tárgyaltak az atomalkuról, valójában végig a bomba építésén munkálkodtak.
Izrael kiszivárogtatása talán az Egyesült Államok jelenlegi vezetésének volt üzenet. Az új demokrata adminisztráció ugyanis már jelezte, hogy kész visszatérni az atomalkuba, annak ellenére, hogy Izrael minden érvet megpróbált felhozni ez ellen, és Irán is többször jelezte, hogy nem akarja újratárgyalni a megegyezést.
A demokrata párton belül is vannak kétségek a tárgyalások jövőjével kapcsolatban, amit jelez az, hogy több feltételt szeretnének beletenni az új alkuba.
Egyes szakértői vélemények szerint Irán azért se reagált Farizade likvidálására, mert gazdaságilag rászorul arra, hogy Amerika enyhítsen a nyomáson.
Vissza az alkuhoz?
Mielőtt az Obama adminisztráció megszüntette az Iránnal szembeni szankciókat, a síita állam már közel állt ahhoz, hogy gazdaságilag teljesen térdre rogyjon. Ebben a helyzetben az iráni államérdek felülkerekedhetett volna az Ajatollah által irányított rezsim érdekein, és talán lett volna esély arra, hogy valódi nyomást lehessen gyakorolni Iránra az atomprogramjával kapcsolatban. Ehelyett született a 2015-ös alku, amely gazdaságilag nagyon kedvező volt Iránnak és közben csak késleltette, de nem akadályozta meg az ország nukleáris hatalommá válását.
Az elmúlt évtizedek eseményei a Közel-Keleten megerősítették Irán pozícióját. Az iraki háború, az Arab Tavasz, majd pedig az Iszlám Állam felemelkedése kiütötték a nyeregből a potenciális ellenfeleket.
A nem arab, síita Iránnak mindig harcolnia kellett a népszerűségért, hiszen sokkal kevesebb természetes szövetségese van a régióban, mint a szunnita többségű országoknak. Az Egyesült Államok közel-keleti lavírozásának ő lett a győztese, és ezt nem titkolt szándéka kihasználni. Irán az Iszlám Állam okozta káoszban megtelepedett mind Szíriába, mind pedig Irakban. A szíriai polgárháborúban az oroszok és a kormányerők az iráni milíciák segítsége nélkül nem tudták volna visszaszorítani a lázadókat. A meggyengült Irakban pedig a többségben levő síiták rászorulnak az erősebb Irán segítségére.
Az Egyesült Államok Donald Trump alatt kilépett az alkuból és politikát változtatott. Amerika az elmúlt négy évben a feltartóztatás taktikáját alkalmazta, időnként keményen odaütött, mint például Kasszám Szulejmáni likvidálásakor, de alapvetően a szankciókkal próbálta kivéreztetni Iránt. A Hormuzi-szorosban az apró összecsapások potenciálisan háborúhoz is vezethettek volna, de ettől mindkét fél óvakodott. Az új demokrata vezetés is tudomásul veszi Irán „destabilizáló hatását” a régióra, de kérdés, hogy az Obama-féle „konferencia-diplomáciához” való visszatérés mennyire tudja orvosolni a helyzetet.
Az Európai Unió közben az amerikai erőfeszítésekkel párhuzamosan igyekszik az eredeti atomalkuhoz visszatérni. Brüsszel elsődleges szempontja Irán gazdasági integrálása, s az európai vezetés, ha nem is hagyja teljesen figyelmen kívül, de végül mindig félresöpri az Iránnal kapcsolatos aggodalmakat. Az is bizonyos, hogy bármilyen alku vagy megegyezés születik, Irán nem fog letenni a nukleáris hatalommá válásról. Ezt jelzi azt is, hogy Irán a napokban bejelentette: kitiltja az ENSZ megfigyelőit a nukleáris erőműveiből. Irán egyértelművé tette, hogy amíg életben vannak ellene a gazdasági szankciók, addig talpalatnyit sem fog engedni.
Izrael manőverezése
Az elmúlt években egyre gyakrabban fordult elő, hogy Izrael iraki és szíriai célpontokat bombázott, és bár sose ismerték el az akciókat, később mindig kiderült, hogy Iránhoz köthető milíciák vagy raktárak voltak a célpontok. Ezek az akciók tulajdonképpen a térségben levő nagyhatalmak beleegyezésével történtek, hiszen az oroszok nélkül nem jutottak volna át az izraeli gépek Szíria légterén. Másrészt Izraelnek folyamatos éberségre van szüksége a Hezbollah-val szemben, amely a libanoni határ mentén időnként provokálja az IDF-et.
Irán az elmúlt napokban is jelezte iraki jelenlétét, mikor Erbil nemzetközi repülőterét és a közeli amerikai bázist célozta rakétáival. A BESA Centeren megjelent elemzés szerint bár Irán egy kevéssé ismert milícia mögé rejtőzött, de egyértelmű, hogy ők állnak a támadások mögött. A cikk szerint Irán erőszakkal igyekszik nyomást gyakorolni a kompromisszum késznek tűnő Egyesült Államokra. Biden tanácsadói között az Iránnal megbízott Robert Malley sürgeti az iráni szankciók felszámolását, de valószínűleg Biden a Pentagon felől más tanácsokat kap. A napokban ugyanis bejelentette a NATO, hogy újra megemeli az Irakban állomásozó tanácsadó és kiképző csapatainak a számát. Ráadásul Biden már jelezte, hogy csak abban az esetben lépnek vissza az atomalkuba, ha Irán visszafordítja a nukleáris lépéseit. Az év elején ugyanis már kiderült, hogy
Irán visszaállt a 2015 előtti urándúsítási szintre.
Miközben megy a diplomáciai huza-vona, Izrael a maga módján igyekszik megakadályozni az iráni nukleáris tervek megvalósulását. Nem először fordul elő, hogy egy Izraellel ellenséges ország atomfegyvert szeretne fejleszteni. Szaddám Husszein is nukleáris terveket dédelgetett, azonban Izrael 1981-ben váratlanul lebombázta az épülő nukleáris erőművét, s ezzel megakadályozta, hogy a diktátor atomfegyvert fejlesszen ki. Irán esetében bevetettek számítógépes vírusokat, atomtudósokat likvidáltak és a nukleáris tervek elrablásával igyekeztek nemzetközi támogatást nyerni. Ez a támogatás azonban nem Izrael természetes szövetségeseitől, hanem Irán természetes ellenségeitől érkezett. Az izraeli-arab békekötésekben hatalmas szerepet játszott az iráni fenyegetés. Az „olajországok” ugyanis tisztába vannak vele, micsoda veszélyt jelentene a régió számára egy nukleáris fegyverekkel rendelkező Irán.
Aviv Kochavi, az Izraeli Védelmi Erők vezérkari főnöke az elmúlt hónapokban többször elmondta, hogy ha kell: készek odacsapni Iránnak. Izrael katonai vezetése tisztába van azzal, hogy aprócska területe miatt nagyon nehéz védekeznie, ezért is igyekezett a múltban támadó háborúkat folyatni. Bár Irán 1979 óta hirdeti Izrael elpusztítását, eddig egyszer se bonyolódott közvetlen konfliktusba a zsidó állammal. A szakértők gyakran ismétlik, hogy egyik fél sem akar háborút, de
kérdés, hogy ha a diplomáciai megoldások nem érnek el valódi eredményeket, akkor Izrael meddig lesz hajlandó elmenni, hogy megakadályozza Irán nukleáris programját?
Fotó: EPA/ABEDIN TAHERKENAREH
