A belpolitikai válság először került az Izrael biztonságát veszélyeztető három legnagyobb fenyegetés közé. Nagy Gabriella elemzése.
A zsidó állam fennállása óta és a nehézségek ellenére számos tudományos területen és alkalommal bizonyította elsőbbségét a világban. Legutóbb a COVID-19 járvány elleni küzdelem során egyedülálló összefogással és nem kis lelkesedés közepette rövid idő alatt sikerült közel kétmillió, többnyire veszélyeztetett korú izraeli oltását zökkenőmentesen megszervezni és lebonyolítani.
Egészen más összefüggésben, de a közelmúltban az izraeli médiában terítékre került egy nemzetközi viszonylatban is kiugró eredménynek számító adat, ami különösebb tudományos statisztikák nélkül is előre sejthető volt.
Néhány hónap kihagyást követően a két éven belül immár negyedik alkalommal kiírt választások már önmagukban is meglehetősen egyedülállónak számítanak, de Izrael enélkül is világelső a demokratikus országok között az elmúlt 25 év során megtartott választások sűrűségének tekintetében.
Az Izraeli Demokrácia Intézet számításai szerint az idei márciusi fordulót is beleszámítva, az elmúlt 25 évben az izraeliek, mondhatni igen sűrűn, átlagosan 2,3 évente járultak az urnákhoz, vagyis a Benjamin Netanjahu első miniszterelnöki mandátuma (1996) óta eltelt időszakban az idei lesz szám szerint a 11. parlamenti választás.
Az IDI kutatóintézet felmérései arra következtetnek, hogy egyetlen liberális parlamenti demokráciában sem írnak ki hasonló gyakorisággal választásokat. Az úgynevezett választási térképen szereplő 20 másik ország közül Izraelhez Görögország (2,5) áll a legközelebb, de a spanyolok és a japánok is relatív sokszor járultak az urnákhoz, átlagosan 3 évente, míg a sort Írország (4,5), végül Olaszország (4,4) zárja. Magyarország azok közé az országok közé sorolható, ahol nincsenek előrehozott választások, így a rendszerváltás óta eltelt időszakban a magyarok szabályosan, 4 évente járultak az urnákhoz.
A gyakori választások oka általában az instabil kormány, vagyis a koalíció tagjai közötti elvi-ideológiai ellentmondások is lehetnek, de Izraelben mindezt a törvény, illetve a választói szokások is lehetővé teszik.
A Knesszet tagjait nem közvetlenül, hanem listás szavazás során választják. A parlamenti képviselethez a választásokon részt vevő párt, illetve szövetség listájának teljesítenie kell a választási küszöböt, amely jelenleg 3,25%.
Izraelben eddig háromszor emelték a választási küszöböt, egyre nagyobb kihívások elé állítva a kis pártokat. Míg a 12. Knesszet (1988) megválasztása idején mindössze 1% volt a bejutáshoz elegendő arány, 1992 és 2003 között már 1,5%, majd az ezt követő három választás során 2%. Végül 2014-ben, a jelenleg is érvényes 3,25%-ra emelték.
A választási küszöb emelését támogató képviselők azzal érveltek, hogy ezáltal a kis pártok a kiesés kockázatát elkerülve inkább a nagyobb politikai tömbökhöz fognak csatlakozni, és ennek következtében stabilabb koalíció és minőségi kormányzás jöhet létre. A szigorítás ellenzői viszont azt állították, hogy a magas választási küszöb nem egyeztethető össze az egyenlőség és a képviseleti kormányzat demokratikus elvével, torzítja a választók akaratát, és hajlamos gyengíteni az arab kisebbség képviseletét.
Az izraeli parlamentet elvileg négyéves kormányzati ciklusra választják. Azonban a Knesszet feloszlatásról szóló törvényjavaslat elfogadásával – a következő választások időpontját is meghatározva – a képviselők előrehozott szavazásokat kezdeményezhetnek.
Ezenkívül a miniszterelnök, az államelnök, illetve az ellenzéki többség (bizalmatlansági szavazás) jóváhagyásával is feloszlatható a parlament, amennyiben a többség ellenzi a kormány működését.
A Knesszet akkor is működésképtelenné válhat, ha a költségvetési év kezdetétől számított három hónapon belül nem hagyják jóvá az állami költségvetést.
Az izraeli parlament az előbb említett okok miatt többször is – beleértve a bizalmatlansági szavazást – idő előtt feloszlott, ugyanakkor a költségvetés jóváhagyása miatt ez idáig még sohasem. A három sikertelen választás után idén májusban létrejött Netanjahu-Ganz egységkormányt a Knesszet történetében először a költségvetés – ugyanakkor különös módon nem a számok, hanem a klasszikus lenni, vagy nem lenni dilemma – buktatta meg.
A választási küszöb felemelésével kapcsolatban annak idején a politikai elemzők azt jósolták, hogy a kis pártok kényszer-egyesülése végül ideológiai ellentmondásokkal fűszerezett, közepes méretű pártokat fog eredményezni, ami valójában aláássa a kormány működését.
A választásokon résztvevő pártokat a közvélemény-kutatások összesítése során leegyszerűsítve jobb és baloldali blokkra szokták sorolni, holott például a vallásos ortodox pártok saját bevallásuk szerint sem tartoznak egyik oldalhoz sem. Ugyanakkor a tavaly márciusi választás-sorozattal kezdődően, az egyszerűség kedvéért jobboldalinak mondható blokkban a miniszterelnök pártja és koalíciós szövetségesei, míg a másik oldalon a baloldali pártokon kívül a centrista Jáir Lapid vezette Jes Atid és az arab közös lista álltak egymással szemben az első fordulóban. Három választás után, jelenleg az ellenzéki oldalon többnyire a jobboldali blokk volt szövetségesei helyezkednek el, szemben a Netanjahu kormányt jelenleg egyedül támogató két haredi párttal.
Az egymással szemben álló oldalakat, és különösképpen a miniszterelnök kormányzó jobboldali blokkját, a két évvel ezelőtt a politikába belépő Beni Ganz Jáir Lapiddal kötött szövetsége, majd a kormányalakítást véglegesen megakasztó Avigdor Liberman (Jiszrael Bejtenu), billentette meg.
Az úgynevezett politikai technikai blokk találmánya a miniszterelnök nevéhez fűződik, aki a jobboldal Ganz ellenében történő mandátumnövelése céljából egy fedél alá terelte a tavalyi márciusi választások előtt még létező Zsidó Otthont, a nem kifejezetten szalonképes Otzma Jehudit, illetve Bezalel Szmotrics pártját. Ezt követően az újabb fordulók során Naftali Bennett és Ajelet Saked (Új Jobb) szemezgetett ez utóbbi pártokból és különböző életképtelen technikai alakulatok formájában, és különösebb ideológiai célkitűzések nélkül kampányoltak – elsősorban az életben maradásért.
A következő, idei évi márciusi fordulóra az előző patthelyzet okozója, a Kék-Fehér szétesése következtében a sorok átrendeződtek, a helyzet azonban nem sokat változott. Továbbra is a legnagyobb, de az előző választásokhoz képest lényegesen gyengébb a miniszterelnök pártja. A Likudból kivált Gideon Szá’ár Új Remény pártja a második legnagyobb, majd a Jamina és a Jes Atid holtversenyben egymással szemben is küzdenek a jobb pozíciókért. A középmezőnyben a haredi pártok (Sász és Jahadut Hatora) és Liberman pártja (Jiszrael Bejtenu), valamint a tel-avivi polgármester, Ron Huldai vezette új formáció, az Izraeliek következik. A sor végén a Meretz és Beni Ganz Kék-fehér pártja reménykedik az életben maradásért.
Az egységkormány harcaiban felőrlődött Ganz előtt két lehetőség maradt: vagy közös listán indul valamely ideológiailag nem passzoló párttal, amely jelen esetben a Jamina, illetve a színtiszta baloldali Ron Huldai pártja, vagy megkockáztatja a kiesést.
A sikertelen kormányalakítások sorozatát folytatva úgy tűnik, hogy a miniszterelnök és pártja, a Likud a két haredi párttal és az ellenzék közül az egyetlen kompromisszumra hajlandó Naftali Bennettel sem tudna életképes koalíciót tudna összehozni. Másrészről az ellenzéki blokk élén Gideon Szá’ár egy technikai szövetség árán matematikailag rendelkezne a kormányalakításhoz szükséges legalább 61 mandátummal, de a lehetséges koalíciós szövetségesek között meglévő ideológiai ellentétek miatt erre sincs túl sok esély.
A választási küszöb felemelése miatt különböző életképtelen technikai álszövetségekre kényszerülő pártok az előző két év tapasztalatai alapján olyan politikailag kiéleződött patthelyzetbe sodorták az országot – ráadásul a koronavírus válság közepette –, hogy a Nemzetbiztonsági Tanulmányok Intézete napokban közzétett jelentése szerint a belpolitikai válság először került az Izrael biztonságát veszélyeztető három legnagyobb fenyegetés közé.