A Mérce és Izrael

A baloldali hírportálon megjelenő cikkek visszatérést jelentenek Jasszer Arafat ideológiájához.

Legszívesebben azt írtam volna: „kettős mérce”. Csakhogy a címben nem fért meg a 2017-ben alapított, magyar nyelvű, baloldali internetes portál címe, a Mérce, és a double standard, amit munkatársai következetesen alkalmaznak a zsidó állammal kapcsolatban. Mivel a Mérce az 2008-ban alapított Kettős Mérce című blogból „nőtte ki magát”, szerkesztői természetesen tisztában vannak azzal, amit a szemükre vetnek. De hogy mi is pontosan tudjuk, miről van szó, nem árt idézni a szabatos definíciót is. Eszerint „két, egymással megegyező dolgot más szabvány alapján mérünk, s ebből kiindulva másként ítélünk meg”. A igazságtalan kettős mércét időtlen-idők óta alkalmazták az elfogult bírák, akik figyelmen kívül hagyták a törvény előtti egyenlőséget. De érvényesült pl. erkölcsi téren is, férfiak és nők szexuális életének megítélése során. A szakirodalom ugyanakkor a kettős mérce politikai használatára is említ példát: „Egy ember valaki szemében lehet terrorista, míg egy másik ember szemében szabadságharcos.”

A marxista értelmiség, előbb Nyugat-Európában, majd Amerikában már a hatvanas évektől kezdve élt a kettős mércével, elsősorban Izrael megítélése során. Ennek lényege, hogy olyan egyedülálló, fennkölt ideálokat és eszményeket kért számon a zsidó államon, melyek soha, sehol nem valósultak meg. Mivel a valóságos Izrael ezeknek az elvárásoknak érthető módon nem felelt meg, baloldali kritikusai súlyosan elmarasztalták egész rendszerét és vezető politikusait David Ben Guriontól Benjamin Netanjahuig.

„Megoldásként” a „cionista entitás” felszámolását javasolják, és felváltását egy új, a zsidó és palesztin nép ideális együttélését biztosító rendszerrel, a Jordántól a Földközi-tengerig.

Ezen utópikus anticionizmus hirdetői közé sorolhatjuk Balázs Gábort, aki 2020 februárjában A cionizmus vége című, terjedelmes eszmefuttatását a Mércén közölte. Ebben az akkor nyilvánosságra hozott „Trump-terv” kapcsán kijelentette: a „magunkfajta (internacionalista) baloldaliaknak nem céljuk a palesztin-ügyben a »két állam megoldás«. Azaz a terület egy »zsidó« és egy »palesztin« államra való felosztása, akár a lehető legészszerűbb határok és megoldások mellett sem.”

Ez a kijelentés figyelemre méltó, szakítást jelent a baloldali értelmiség által hosszabb ideig képviselt, és az ENSZ által is kívánatosnak tartott „kétállami” koncepcióval.

Ugyanakkor visszatérés az egységes, zsidóknak és araboknak egyaránt otthont adó demokratikus Palesztina teóriájához, melyet Jasszer Arafat, a Palesztin Felszabadítási Szervezet 1964-ben hirdetett meg.

A szerző már csak azért is kívánatosnak tartja, hogy Izrael helyén „tabula rasa” legyen, mert a zsidó államot az ismert baloldali, antikolonialista toposzokkal „apartheid rendszerként” írja le, és a Júdeában és Szamariában létesült zsidó települések által körbezárt arab településtömböket „bantusztánoknak” minősíti. Elutasítja továbbá, hogy a Palesztin Autonóm Hatóság székelye Jeruzsálem „obskurus külvárosában” legyen (ahol egyébként befejezés előtt áll a palesztin parlament félbehagyott épülete), követeli továbbá az összes palesztin menekült visszafogadását, Gáza, Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem jogellenes megszállásának befejezését, vagyis a „cionizmus végét”. Ahogy a latin mondja: Fiat justitia, pereat mundus! (Legyen igazság, még ha belepusztul is a világ!)

Látható, hogy baloldali értelmiség (melynek jelentős része zsidókból áll) nem képes elfogadni, hogy az immár 73 éve létező Izrael, és a példátlanul sikeres, immár több, mint 120 éves cionista nemzetépítés új minőséget képvisel a világtörténelemben, melynek tapasztalatai az egész emberiség számára meghatározó jelentőségűek.

Ezzel nem állítom, hogy a tömérdek súlyos kül- és belpolitikai válságot átélt zsidó állam, a jelenlegi formájában tökéletes képződmény, csak azt, hogy alapítói létrehozták az első gazdaságilag és technológiailag fejlett, demokratikus államot, melyben zsidók, keresztények és muzulmánok képesek együtt élni és közös jövőt építeni.

Ennek rendkívüli, kisugárzó jelentősége van a világ többi része számára is, nemcsak szociológiai és államszervezési, de vallási, teológiai szempontból is.

Gondoljuk csak meg: Mohamed követői sehol sem fértek meg a keresztényekkel és a zsidókkal (pontosabban alávetett helyzetben, különadókkal sújtva tűrték csak meg a „könyv népeit”), és sehol nem hoztak létre népképviseletre alapozott demokratikus nemzetállamot, melynek egyenjogú polgárok voltak a tagjai, tekintet nélkül a vallásukra. Az „iszlám szeparatizmus” napjainkban is létező veszély, például a szekuláris Franciaországban, melynek sorsa Balázs Gábort is foglalkoztatja. Az arab kisebbség sikeres integrációjára, a vallásgyakorláshoz fűződő jogainak tiszteletben tartásával együtt Izrael akkor is sikeres példa, ha az 1967 júniusában ellenőrzése alá vont területek lakói egyelőre nem kaptak izraeli állampolgárságot, és az ismétlődő intifádákra és a terrorizmus veszélyére tekintettel fenn kell tartani a hatékonyan működő elválasztó falat és kerítésrendszert.

Van továbbá egy még ennél is fontosabb, és a baloldali értelmiség által figyelmen kívül hagyott vonatkozása a sikeres cionista nemzetépítésnek, annak, hogy Izrael a történelemben páratlan módon kétezer év után feltámadt.

Itt alakult ki Ábrahám vallása, a legrégebbi egyistenhit, mely napjaink általánossá vált spirituális válságában hozzájárulhat a két másik, jóval később született monoteizmus, a kereszténység és az iszlám megújulásához. Ismeretes, hogy az utóbbi követői a keresztényeket, különösen Nyugat-Európában, „hitetlenek gyülekezetének” tartják, és arra hivatkoznak, hogy olyan, komoly katolikus múlttal rendelkező országokban, mint Franciaország, Spanyolország vagy Olaszország, főként turisták látogatják a pompás katedrálisokat, és egyre kevesebben vallják magukat hívőnek.

Izrael, és fővárosa, Jeruzsálem, Dávid király városa fontos üzenetet hordoz nemcsak a zsidók, de a keresztények és a muszlimok számára is egy példátlanul súlyos válsághelyzetben, amikor a demográfiai robbanástól a klímakatasztrófáig tömérdek kihívással nézünk szembe. Számomra nem kétséges, hogy ezekkel a veszélyekkel csak egy megújult szellemű emberiség birkózhat meg, és ehhez az inspiráció Izraelből indul majd ki.

Kvízjáték: A Mérce vagy az Intifáda-blog írta?

Progresszív vagy regresszív antiszemitizmus? Dzsihád vagy a kávéházi munkásbrigád? Játsszon velünk!