Amíg Benjamin Netanjahu leglelkesebb támogatói nem kezdenek aggódni, csak az idejüket vesztegetik azok, akik a miniszterelnök politikai halálára készülnek. Ha egy dolog van, amit az elmúlt két évben megtanultunk, akkor az az, hogy Netanjahu politikai zsenialitása akkor tud igazán kibontakozni, ha sarokba szorítják. Már csak az a kérdés, hogy a pozícióharc vajon elhomályosítja-e mindazt, amit eddig letett az asztalra. Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztőjének véleménycikke.
Netanjahu széke a koalíció szétesése, 2018 ősze óta inog – azóta viszont átvészelt három választási kampányt, sőt, a nyolc hónapon keresztül fő politikai ellenfelével alkotott koalíciót is. A
miniszterelnök minden ellenzéki összefogást legyőzött, és a legmostohább körülmények között is képes volt helytállni, legyen szó akár egy világjárványról, eközben pedig végig a korrupciós vádak terhe nyomta a vállát.
A politikai túlélés nem lett könnyebb számára.
Izraelben harmadszor is országos kijárási tilalmat vezetnek be, tehát nem csak a fertőzésszám és a halálesetek száma emelkedik, hanem a gazdasági és társadalmi feszültségek is fokozódnak.
Ugyan Netanjahu járványkezelésével elégedettek voltak a választók a járvány korai szakaszában, de – a világ többi vezetőjéhez hasonlóan – neki is szembe kell néznie azzal, hogy a probléma még korántsem ért véget.
Eközben pedig a politikai kihívásai is egyre bonyolódnak.
Netanjahu koalícióra lépése a Kék-Fehér Párttal és szerencsétlen vezetőjével, Benny Ganzzal a politikai tehetség tankönyvi példája volt – annak ellenére is, hogy a korábbi hadvezér politikai naivitása határtalan. A játék következő szintje viszont egy tovább nehezített pálya lesz: a március 23-ai választáson korábbi jobboldali szövetségesei ellen kell helytállnia, őket pedig nem fogja tudni gyengének, vagy hiszékenynek beállítani a választók előtt.
Úgy tűnik, a következő Kneszetben legalább 80 olyan képviselő lesz, aki a biztonságpolitikát tekintve jobboldali beállítottságú, ahogy a Likudot támogató két ultraortodox párt is az. Közülük is legtöbben, gyakorlatilag a hárédi pártokon kívül, Netanjahu megbuktatását tűzte ki célul. A miniszterelnök többé már nem próbálkozhat azzal, hogy a Kneszet mentességet ad neki, még akkor sem, ha megérdemelné a felmentést.
Két éve taposunk a politikai mocsárban, azóta, hogy a jobboldali, de nyíltan szekuláris Jiszráel Béjténu párt elszakadt a Likudtól, és megfogadta, hogy nem működik együtt a miniszterelnökkel. Nemrég Gideon Szaár is elhagyta a Likudot, és megalapította a biztonságpolitikailag szintén keményen jobboldali Új Remény pártot a miniszterelnökkel szemben. Naftali Bennett Jáminá pártja is a jobboldaliak szavazataiért kampányol, ők ellenzékből eddig is szurkálhatták Netanjahut a járványkezelés sikertelensége miatt.
A Kék-Fehér párt összeomlott, a balközép Jes Átid nem jelent komoly fenyegetést, ahogy a baloldal többi pártja sem.
Viszont hiába lesz jobboldali többségű a Kneszet, aligha feltételezhetjük, hogy Netanjahut a kormány élén hagyják.
Nem csak azért, mert februárban kezdődik a korrupciós ügyének tárgyalása. Még ha sikeresen le is vezényeli az oltókampányt, véget vet a koronavírus-rémálomnak és ezzel visszanyer némi hitelességet, a járvány sújtotta ország már belefáradt Netanjahuba.
Tavasszal lesz 12 éve, hogy Netanjahu hatalmon van. 1993 óta vezeti a Likudot, és 1996 és 1999 között már egyszer volt kormányfő is – nem meglepő, hogy sok ember már belefáradt a végtelennek tűnő hatalmi harcaiba. A róla alkotott kép a korrupciós vádak miatt tovább fakult, és úgy gondolom, ezek a vádak nem igazságosak. Netanjahu nem lesz bűnöző attól, mert drága ajándékokat fogad el, az amerikai és az izraeli törvények sem tiltják, hogy rábeszélje a médiavállalatokat, hogy jobb színben tüntessék fel őt.
Netanjahu soha nem gondolkodott azon, ki lesz az utódja, és el sem tudja képzelni, hogy elveszítheti kormányfői pozícióját. Az „utánam a vízözön”-hozzáállás pedig nem csak egy jó indok a miniszterelnöki tisztség időkorlátjára, de bármelyik demokratikus vezetőt bajba sodorhatja, még akkor is, ha diplomáciai, biztonságpolitikai és gazdasági téren nincs ellenfele, ahogy ez Netanjahu esetében is így van. És ami igazán szomorú, hogy ez egyben be is árnyékolja Netanjahu történelmi jelentőségű eredményeit. Valójában a miniszterelnök saját sikereinek áldozata.
Az elmúlt 12 év gazdasági sikerei mellett Netanjahu rávilágított egy balga illúzióira a palesztinokkal kapcsolatban. Netanjahu Trump segítségével ugyanis bebizonyította, hogy Izrael és az arab országok viszonya nem a palesztinoknak tett engedményektől függ. Az ország nem csak biztonságosabbá és erősebbé vált, de szövetségeseket is gyűjtött maga köré – ez vezetett igazán a baloldali pártok teljes bukásához.
Az sem jelent már veszélyt, hogy esetleg az anticionista arab pártok engednek a Biden-adminisztráció nyomásának. Izraelnek egységesen kell képviselnie magát a Biden-adminisztrációval szemben, de a Netanjahu képességeibe vetett hitet alááshatják közelmúltbeli megállapodásai az amerikai kormánnyal.
Bár ellenfelei sosem fogják elismerni, Netanjahu megérdemli, hogy az ország legnagyobb vezetői között tartsák számon. Részben a média, részben az olcsó politikai játék – amiben mindenki tudja, hogy a miniszterelnök szavai nem jelentenek semmit – viszont elhomályosíthatja elért eredményeit. A történészek következő generációja, akiket már nem befolyásolnak az ország baloldali elitjének előítéletei, már a legnagyobb államférfiak között tarthatja számon.
Ez nem azt jelenti, hogy Netanjahu útja végéhez érkezett. Sőt, az is előfordulhat, hogy idén egy ötödik választást is tartanak majd. De azzal a háttérrel, ami a miniszterelnök hosszú kormányzása során kialakult, nyilvánvalóvá vált, hogy nem vezetheti a végtelenségig az országot.
