Lehet-e jobboldali igazgatója a Jad Vasemnek?

A legnagyobb és leghíresebb holokauszt-múzeum, a jeruzsálemi Jad Vasem elnöke, Avner Shalev, aki 1993 óta vezette az intézményt, az év végével nyugdíjba megy.

Zeev Elkin, a Likud párt politikusa, Benjámin Netanjahu miniszterelnök bizalmasa, felsőoktatási miniszter Efi Eitamot jelölte ki utódjául, amit a belső kormánybizottság október végén jóváhagyott.

A döntést azonban hevesen támadják, Izraelben és külföldön is. Az egyre élesedő vitában a szakmai érvek mellett nagy szerephez jutott a politika is.

A baloldali nézeteket valló történészek mellett holokauszt-túlélők is megszólaltak, és azt követelték a miniszterelnöktől, illetve miniszterétől, hogy ne nevezzék ki Eitamot, a volt tábornokot és jobboldali cionista politikust a múzeum elnökének. Nem kevesebb, mint 160 különböző országban élő professzor, akadémikus, történész és kutató, valamint a holokauszt-túlélő írt alá petíciót Eitam kinevezése ellen.

Az 1952-ben született Efi Eitam szemére vetik, hogy „nyugdíjas tábornok és szélsőjobboldali politikus”, vagyis eddigi pályafutása során nem sok köze volt a holokauszt-kutatáshoz. Igen ám, de Avner Shalev is a Cahal, az izraeli védelmi erők (IDF) tábornoka volt, mielőtt a múzeum élére került. Látszik tehát, hogy Eitam bírálóinak nem a „szakmai előéletével”, hanem a politikai múltjával van baja. Közülük a legélesebben Deborah Lipstadt, a neves amerikai történész fogalmazott a The Jerusalem Post című hírportálnak. Ő egyszerűen „botrányosnak” nevezte Eitam kinevezését. „Szélsőségesen jobboldali és történelmileg írástudatlan” politikusnak nevezte őt, aki „a vallási és etnikai csoportokat és közösségeket fenyegető rasszizmust” képviseli, és nem való a Jad Vasembe.

A gyorsan nemzetközivé terebélyesedő konfliktus onnan fakad, hogy Efi Eitam, mielőtt 2009-ben a Likudhoz csatlakozott, a Nemzeti Vallásos Párt egyik vezetője volt, és részt vett a telepes-mozgalomban, mely 1975-ben a Gush Emunim (a Hívők blokkja) nevet vette fel.

Lehet-e a neves jeruzsálemi múzeum és kutatóintézet elnöke olyasvalaki, aki társaival együtt az 1967 júniusában az IDF által elfoglalt területeken új településeket hozott létre, azzal a céllal, hogy elősegítse a zsidó nép „fizikai és szellemi újjászületését”, és ennek érdekében képes volt még a hatóságokkal is szembeszállni?

Ez az életrajzi tény jóval fontosabb Eitam egyes múltbeli, megosztó kijelentéseinél, melyeket most bírálói a fejére olvasnak (támogatta a palesztinok lakosságcseréjét és az 1948 óta Izraelben élő arabok kizárását az ország politikai életéből).

Izraelben azóta, hogy a „kétállami megoldást” támogató baloldali és centrista politikai pártok kiszorultak a hatalomból, majd fokozatosan elvesztették népszerűségüket, és a Likud kezdett el kormányozni, sokan érzik úgy, hogy a jobboldali cionista „telepesek” törekvéseit a történelem igazolta. Judea és Szamária földjén, tehát a bibliai Izraelben életképes zsidó települések jöttek létre. Közülük egyesek, mint például a Jeruzsálemtől alig négy mérföldnyire létesült Ma’ale Adumim jelentős ipari központtá vált, közel harmincezer lakossal. Nagy-Jeruzsálem körül vagy húsz jelentős település létesült, Nyugat-Szamáriában további tizennyolc. A „telepesek”, vagyis az egykori „zöld vonalon” túl élők létszáma eléri a 300 ezer főt, akiknek többsége a Likudot támogatja a választásokon.

A „palesztin államról” nincs kivel megállapodni, hiszen a Palesztin Hatóság Mahmúd Abbász vezetésével mélységesen megosztott és erőtlen, semmiféle legitimitással nem rendelkezik. Bár külső támogatói, így az Európai Unió külügyi képviselője és egyes tagországainak kormányai továbbra is elítélik a Izrael „területi expanzióját”, és neves amerikai és nyugat-európai értelmiségiek emelik fel hangjukat a „cionista apartheid” ellen, senkinek sincs elképzelése arról, hogyan festene a „közel-keleti kérdés békés, tárgyalásos rendezése”. Eközben több arab is ország is rendezte viszonyát a zsidó állammal az „Ábrahám egyezmény” keretében, azaz elfogadta, hogy a jelenleg fennálló helyzet, melynek előidézésében a „telepesek” komoly érdemeket szereztek, nem változik a belátható jövőben. Zsidók és arabok továbbra is együtt élnek majd Izraelben, ahogy eddig, és a biztonságot az IDF szavatolja. Ahogy Netanjahu miniszterelnök nemrég Hebronban megfogalmazta: „Sehova sem megyünk, ugyanúgy, ahogy az arabok sem.”

Mindebből egyenesen következik, hogy a világ zsidóságát képviselő Izrael állam kormánya teljes joggal nevezte ki egy politikai alku keretében a Jad Vasem elnökét, aki jelen esetben Efi Eitam, a Likud politikusa. Az ő „telepes” múltjára és megosztó kijelentéseire hivatkozva nem lehet kétségbe vonni a kompetenciáját. Nehezen hihető, hogy az újonnan kinevezett elnök alatt a jeruzsálemi múzeum „rasszista irányba” fordul. Ez teljesen elképzelhetetlen, tekintettel többek között arra is, hogy a hitleri Németországban a rasszizmus az állami ideológia rangjára emelkedett, azért, hogy a nácik ezzel igazolják az európai zsidóság kiirtását.

Azt sem fogadhatjuk el, hogy a holokausztot, melynek tényeiről már meglehetősen sokat, okairól viszont keveset tudunk, politikai célokra használják fel, s például a rasszista antiszemitizmust párhuzamba állítsák az iszlamofóbiával, vagy akár az Európai Unió „nemzetek fölötti törekvéseinek” bírálatával.

És ha Izraelben, ahol a Soa túlélőinek és leszármazottaiknak többsége él, ilyen acsarkodó politikai viták övezik a Jad Vasem elnökének kinevezését, mire számítsunk Magyarországon, ha majd elkészül a Sorsok Háza, és az illetékesek nyilvánosságra hozzák, hogy kit állítanak az élére?

Progresszív össztűz a Jad Vasem leendő jobboldali cionista igazgatójára

„A nacionalizmus és a populizmus globális térnyerése” és a palesztinokkal szembeni „gyűlöletes retorika” ellen tiltakoznak.