Reaganhez hasonló módon Trump is kora legnagyobb geopolitikai kihívására keresett választ azzal, hogy versenyképesebbé tegye az amerikai gazdaságot belső piacosító reformokkal, Amerika geopolitikai helyzetének erősítésével. Reaganhez képest azonban Trump sokkal nehezebb helyzetben volt.
Trump az az amerikai elnök, akiről minden rosszat tudunk. Mennyit fizetett Stormy Danielsnek, milyenek a „képességei”, mennyi ideig tud koncentrálni, hány powerpoint pontot tud felfogni, mennyi időt töltött golfozással, mit vetett oda belső körben egy hideg esős novemberi napon, mennyi adót fizetett, s mennyiért alkalmazta lányát. Elnökké választása óta a mérvadó „progresszív” média gyűlöletének középpontja. Minimum autoriter fordulatot készít elő, ha nem egyenesen Hitlerhez hasonlítható negatív figura.
A vele szembeni gyűlöletet mi sem mutatja jobban ezt, mint hogy tweetjeit a Twitter rendszeresen korrekciókkal látja el, vagy éppen törli, miközben az iráni ajatollahok antiszemita őrjöngései simán átmennek az éles szemű cenzorok hálóján. Talán Reagan volt az utolsó amerikai elnök, akit annyira gyűlöltek a baloldalon, mint Trumpot. De lehet, hogy Trumpot jobban gyűlölik. Hiszen Reagan gazdaságpolitikáját már részben megelőlegezte Carter, s folytatta Clinton.
A gyűlölet egyik oka, hogy a populista szólamokkal váratlanul győző Trump szakítást jelentett az Obama-korszakban elkezdett progresszív baloldali átalakulás befejezését váró demokrata párti politikával.
Trump saját vállalkozói tapasztalataiból kiindulva a hagyományos republikánus politikához nyúlt, amely adócsökkentéssel és a vállalatokat sújtó szabályozási teher csökkentésével támogatja a gazdaság fellendülését. A hagyományos jobboldali politika összekapcsolása jól működött: az USA gazdasága gyorsan növekedett és a munkanélküliség szinte felszámolódott.
Különösen, ha összevetjük az USA teljesítményét 2016 és 2019 között Japánéval vagy Európáéval, az olló jelentősen kinyílt az USA javára: Amerika gyorsabban növekedett és szinte teljesen felszámolta a munkanélküliséget. Nem véletlenül válaszolt Trump az őt ért rasszista vádakra azzal, hogy gazdaságpolitikája révén sokat tett a munkanélküliség által legjobban sújtott rétegek társadalmi integrációjának előmozdításáért.
Ehhez a sikerhez kétségkívül hozzájárult, hogy ugyanakkor Trump ott folytatta az államadósság növelését, ahol Obama abbahagyta. Emellett alapvetően nem nyúlt hozzá a jóléti juttatásokhoz, habár nem is növelte őket látványosan.
A „jobboldali”, reálgazdaságot támogató adópolitika és dereguláció összekötve a „baloldali” kiadásnövekedéssel sikeres kombinációnak bizonyult. Ha a koronavírus válság nem jött volna közbe elnöksége utolsó évében, akkor valószínűleg biztos lehetne győzelmében sikeres gazdaságpolitikája miatt. Hiszen elmondhatta volna, hogy ő folytatja azt a „reális” gazdaságpolitikát, amely a szegényeknek, a munkanélkülieknek, a munkavállalóknak kedvez azáltal, hogy munkahelyeket teremt, miközben fenntartja a jóléti államot.
A trumpi gazdaságpolitika megítélésének fontos háttere, hogy egyre növekvő gondot jelenthet az USA számára eladósodottságának növekedése. Ennek legfontosabb oka a jóléti kiadások várható trendje a Kongresszus Költségvetési Hivatala szerint.
Eszerint már egy generáción belül is hatalmas terhet fog jelenteni a törvénybe foglalt jóléti intézmények automatizmusokból fakadó kiadás-növekedése. Ugyanakkor reálisan nincs politikai lehetőség eme jóléti kiadások radikális megvágására, anélkül, hogy az ezt meglépő elnököt ne sodorja el a népharag. Trump annyit tett, hogy nem növelte a következő nemzedékek terhét látványos jóléti vívmányokkal.
Ebből a szemszögből nézve még fontosabb lépés Trump részéről mind az adócsökkentés, mind a szabályozó teher csökkentése. Ugyanis ez a két könnyítés hosszútávon pozitívan befolyásolja a vállalatok viselkedését, növelve az otthoni beruházást és a foglalkoztatás növekedését. A nagyobb vállalatok közötti verseny a munkavállalókért pedig a legbiztosabb módja a foglalkoztatottság és a bérek növekedésének, ezzel áttételesen kikényszerítve a hatékonyság növelést is.
Ebbe a munkahelyteremtési politikába tartozik bele Trump legnagyobb geopolitikai és gazdaságpolitikai fordulata: a Kínával való szembefordulás. Ennek hátterében természetesen nemcsak az amerikai munkavállalókért való aggodalom áll, hanem annak felismerése is, hogy alapvetően megváltozott Kína szerepe a világban: első számú nagyhatalmi kihívója lett Amerikának.
Ennek a fordulatnak voltak előjelei az Obama-évek alatt is, hiszen egyre nagyobb hangsúlyt kapott a szabad verseny feltételeit sértő kínai gazdaságpolitika bírálata és a kínai stratégiai térnyerés ellensúlyozása. De Trump vette fel a kesztyűt nyíltan, és tette elnöksége legfontosabb geopolitikai és gazdaságpolitikai céljává Amerika újra megerősítését.
Ezzel Reaganhez hasonló módon Trump is kora legnagyobb geopolitikai kihívására keresett választ azzal, hogy versenyképesebbé tegye az amerikai gazdaságot belső piacosító reformokkal, és Amerika geopolitikai helyzetének erősítésével.
Reaganhez képest azonban Trump sokkal nehezebb helyzetben volt. Reagan ellenfele az önmagát világbirodalmába bezáró, elaggott Szovjetunió volt, amely ugyan hatalmas atomrakéta készlettel rendelkezett, de világgazdasági jelentősége kicsi volt. Kína ezzel szemben, a Teng Hsziao-ping által kezdeményezett piacosító reformoknak köszönhetően szédületes fejlődésen ment át, s a világ műhelye lett, szorosan összefonódva az amerikai gazdasággal.
Trump elsősorban vámpolitikával igyekezett elérni, hogy lassítsa a kínai növekedést, kikényszerítse az állami támogatások csökkentését és a szabadalmi jogok tiszteletben tartását Kínában, és elérje, hogy valamennyi amerikai befektetés visszatérjen az USA területére annak révén, hogy növeli a kínai export költségeit.
Ugyanakkor ez az a terület, ahol a legkevésbé sikeres az elnöksége.
A kivetett vámok visszaütöttek az amerikai gazdaságra is a két gazdaság mély összefonódása és a határokon átnyúló termelési láncok miatt. A vámokkal való fenyegetőzés nem volt elég erős furkósbot annak kikényszerítésére, hogy Kína jobban tiszteletben tartsa a WTO szabályait, hiszen jelentős és átfogó büntetővámok nemcsak Kínára, hanem az amerikai gazdaságra nézve is jelentős kárral jártak volna, éppen a két gazdaság összefonódása miatt.
Ugyanakkor, Trump politikájának hatására megindult egy folyamat, aminek révén amerikai vállalatok megkezdték termelésük részleges áthelyezését Kínából más államokba, elsősorban Indiába, Vietnámba, Mexikóba és kisebb mértékben Amerikába. Ez is olyan folyamat, ami akkor érhet el változást, ha Amerika hosszabb távon, kitartóan követi.
Ide kapcsolódik Trump elnökségének legnagyobb stratégiai hibája. Az Obama-korszakkal való szakítás légkörében felmondta az Obama-kormányzat által részben vagy szinte teljesen előkészített, szabadabb kereskedelmet lehetővé tevő többoldalú megállapodások aláírását ázsiai szövetségeseivel, s nem folytatta Európával sem a tárgyalások befejezését.
Ehelyett ötletszerűen kivetett büntetővámokkal próbálkozott Európa megfegyelmezésével. Ez az egyoldalú, csak Amerikára koncentráló politika különösen nagy visszatetszést keltett Európában, amely jóval távolabb van Kínától, s egyelőre jórészt az előnyeit élvezi a kínai kereskedelmi kapcsolatoknak.
Gazdaságpolitikai szempontból az amerikai elnökválasztás tétje, hogy folytatódhat-e Trump által megkezdett gazdaságpolitikai irányvonal, vagy újabb 180 fokos fordulat következik be.
Kína kapcsán mintha politikai konszenzus lenne a két jelölt között. A nagy különbség az otthoni gazdaságpolitikai célokban van.
Biden választási programjában egyértelművé tette, hogy vissza kívánja vonni a Trump-féle adókedvezményeket és adóemelést tervez. Ő is a jóléti állam szolgáltatásainak növelését ígérte meg választási programjában. Hozzá képest a populistának címkézett Trump kifejezetten konzervatív, visszafogott ígéreteket tett, amelyek további adócsökkentésre vonatkoznak, s amelyek az amerikai társadalomban egyre kisebb szerepet betöltő versenyszférában aktívak számára lehetnek egyedül vonzóak.
Figyelemre méltó, miként próbálta a reális államférfi hangját megütni a második elnökjelölti vitában a populistából konzervatív republikánussá változott Trump.
Biden több mézet ígér a madzagra, mint Trump. Nagyobb stimulus csomagot, még nagyobb jóléti államot, még több állami szolgáltatást, ráadásul a gonosz dúsgazdagokat és a nagyvállalatokat is alaposan megadóztatja, ha megválasztják. A valamikori populista Trump ellenben adókedvezményekkel, s a hosszútávú versenyképesség gazdagságot és munkahelyeket teremtő hatására apellál.
Elvileg nem kérdéses, ki nyeri meg a választást. Trump egyetlen reménye a „hallgatag” vállalkozói-kisemberi, konzervatív jeffersoni Amerika, amely a sajátos amerikai választási rendszer miatt sikerre viheti jelöltjét, habár a szavazatok többségét minden valószínűség szerint Biden kapja meg.
Amerika különleges helyzetben van. A dollár a világ pénzügyi rendszerének alapja és hadserege, a világ legerősebb fegyveres ereje, ezért szinte bármit megtehet, ha nagyon akarja. De a fák nem szoktak az égig nőni. S Argentína példája rémisztő minta arra, hogyan teheti tönkre egy ország gazdaságát hosszútávon a jóléti populizmus és az a hit, hogy pénznyomtatással minden megoldható.
Az igazi veszély, hogy a Trumpot autoriter hatalomra törekvéssel vádoló Demokrata Párt maga készül alkotmányos puccsra annak érdekében, hogy az általa konzervatívnak, ósdinak és bunkónak tartott Amerika, amit Trump karikatúra-szerűen megjelenít, soha ne tudjon visszakerülni a hatalomra.
Ha nemcsak az elnöki pozíciót nyeri meg a Demokrata Párt, hanem a szenátusban is többséget ér el, akkor semmi nem áll az útjában, hogy a Legfelsőbb Bíróságot új tagokkal bővítse, s reményei szerint örökre biztosítsa többségüket a szenátusban Puerto Rico és District of Columbia szövetségi állammá emelésével.
Nem kizárt a baloldalon sokak által kritizált elektori rendszer felszámolása sem. Ebben az esetben az esetleges gazdaságpolitikai kudarc esetén is ellehetetlenül a gazdaságpolitikai irányváltást lehetővé tevő kormányváltás, s Amerika hosszú időre az utóbbi időben balra tolódott progresszív Demokrata párt foglyává válhat.
Ennek a veszélynek a lehetőségét erősíti, hogy a valamikori Csernyenko szovjet pártfőtitkárra emlékeztető egészségi állapotban levő Biden vélhető utódja az elnöki székben a Demokrata Párt legliberálisabb szárnyat támogató Kamala Harris lehet, ha Biden egészségi állapotának romlása miatt nem lesz képes kitölteni a következő négy évet.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.