A tudományos szakemberek egy része teljes szereptévesztésbe került egy ideje. A naponta változó eredmények alapján próbálnak életvezetési tanácsokat adni, de ezt egyfajta társadalmi mérnökösködés keretében, messze túlterjeszkedve a saját területükön.
A járvány okozta gazdasági válság miatt munkanélkülivé vált amerikaiak fele még mindig állás nélkül van a felmérések szerint. Ahogy mindenhol a világon, ott is fokozottan sújtja a krízis az alacsonyabb jövedelműeket. A társadalmi feszültségek így is forrásponton vannak, kiszámíthatatlan, hogy az esetleges újabb korlátozó intézkedések milyen következményekkel járnának.
Ha holnap varázsütésre eltűnne a kór, akkor is évekre lenne szükség, hogy elérjük a gazdaság korábbi szintjét, rengeteg álláshely így is örökre eltűnik. 5-10 éves távlatban az infláció felzabálhatja azoknak a megtakarításait is, akiknek volt egy kis tartalékuk, esélyük a lassú felemelkedésre.
Nyáron is már óvatosnak kellett lenni, ha arról írtam, hogy a világjárványnak vannak a biológiai, orvosi szempontokon túli aspektusai is. Nem kell feltétlenül elfogadni, ha egy virológus azt mondja, igazából az lenne a legjobb, ha mindenkire rázárnánk az ajtót 2-3 hónapra. Igaza van, ha a laborjából nézzük a világot, ez működhet.
A vírus önmagában nem létezik, kellünk neki, ha mi lakat alatt vagyunk, nem mozgunk, nem találkozunk senkivel, nem taperoljuk össze a kapaszkodót a buszon, szépen eltűnik. Aztán előbújhatunk és szétnézhetünk világunk üszkös romjain, mint egy világháborús szőnyegbombázás túlélői.
Mindezek felvetésével mostanra bárki a „vírustagadó” kategóriába kerülhet, kétes, hírhedt figurák társaságába. Akkor is, ha ezt a véleményét maszkban, 2 méterről, alapos kézmosás után fejti ki az ember. Hitbéli kérdésekben nincs pardon, valahol a távolban fellobban a máglya tüze, halvány fénye sárgás árnyalatot ad a feszült arcoknak, kezek ökölben.
Hogy lehet ilyen körülmények között politizálni? Ennek most remek „laborja” az Egyesült Államok. Ha ez egy film lenne, még kicsit fanyalognék is, hogy ennyire erőltetett a forgatókönyv: kitör egy járvány Kínában, ami aztán gyorsan elterjed a világban, de főleg az idősebb korosztályra jelent veszélyt, fiatal vagy középkorú emberek akár tünetek nélkül is átvészelhetik.
Ezt persze kezdetben senki nem tudja, jönnek az apokaliptikus képek zsúfolt kórházi folyosókról, pánik a tőzsdén, kamera megállapodik egy nyúzott bróker arcán, meglazítja nyakkendőjét. Üres utcák, az ablakokban emberek, arcukon félelem és bizonytalanság drámai keveréke. A következő jelenetben kiderül, hogy az események az elnökválasztás évében zajlanak és a két jelölt 70 felett van, sőt az egyik közelebb a 80-hoz. Na, persze, hát ilyen együttállások csak a filmekben vannak – mormognám magamban.
A film folytatása most itt zajlik a szemünk láttára, élőben, egyenesben. Az első elnökjelölti vita már nem is egy film, hanem egy trash reality színvonalát hozta. Nem sokkal később kiderült, hogy Donald Trump fertőzött lett.
Tegyünk egy kis kitérőt ezen a ponton, és emlékezzünk meg egy olyan jelenségről, ami a középkori babonák világába enged némi betekintést.
Ha valaki a közvélemény radikálisabb részének elvárásaihoz képest másképpen viszonyul a járvány bármilyen szegmenséhez, majd megbetegszik és akár meg is hal, akkor diadalittasan felhörög a tömeg, megjelennek mértékadó portálokon a címek: „Nem hitt benne, belehalt”.
Az én értékrendem szerint ez a barbár triumfálás még olyanokkal szemen sincs rendben, akik szerint lapos a Föld és az 5G aktiválta a vírust, az oltással pedig mikrorobotokat fecskendeznek belénk, amiket Bill Gates irányít.
Ahogy az elnök kórházba került, beindult a mechanizmus. Nem igazán tudok azonosulni ezzel az emberrel, soha nem szavaznék hasonló figurákra, de amikor kivonulnak a kórház elé tüntetni, hogy dögöljön meg, hát az se találkozik az ízlésemmel. Amikor ezt írom, éppen úgy néz ki, elhagyhatja majd a kórházat Trump.
Ami a magyarországi helyzetet illeti, egyre inkább úgy érzem, hogy a járványkezelés adminisztratív módjának megítélése anyagi helyzet kérdése lett. Ahogy Amerikában, úgy itthon is azok szenvednek leginkább, akik alacsonyabb státuszban vannak, azzal súlyosbítva, hogy nálunk nem vezettek be széleskörű, egyszerűen elérhető ideiglenes állami juttatást. (Abból is látszik, mennyire abszurd helyzetben vagyunk, hogy kvázi alapjövedelmet vezettek be a heti 600 dollárral és pont az USA-ban, ha ezt tavaly mondja valaki, kiröhögöm…)
Nem véletlen, hogy ők nem akarnak újabb szigorításokat, nagyobb veszélyben érzik – joggal – az egzisztenciájukat, mint az életüket. Ők nem unatkozhatnak hónapokig home office-ban, élesztőt nevelgetve, két online jógaóra között. Ők nem kerülhetik meg a félig blokkolt, kínlódó állami egészségügyet egy 20 ezer forintos magánvizittel.
Nem egészen értik, hogy milyen világ az, ahol az orvos azért nem vizsgálja meg őket, mert talán betegek.
Hónapokig hallgatták a „görbelaposítás” elméletét, nézték a komolykodó mentős szóvivő-celebet. Próbálták otthon tanítani a gyerekeket egy haldokló laptopon. Most azt látják, hogy ezrével találnak fertőzötteket, még talán az ismeretségi körükben is van olyan, aki elkapta, de igazából egyelőre nincs dráma. Elolvassa a portálok egymástól átvett és közben folyamatosan torzuló cikkeit, hogy matematikai modellek szerint „berobban”, de ilyet már látott, aztán persze nem láthatta a mókás update megjegyzést, ami ennyivel tudja le utólag, hogy nem találták el:
„A járványhelyzet Magyarországon és a világon is percről percre változik. Kérjük, ha az aktuális helyzetről szeretne tájékozódni, kövesse friss cikkeinket”.
Ja, ha csak úgy nem.
A tudományos szakemberek egy része teljes szereptévesztésbe került egy ideje. A már említett, naponta változó eredmények alapján próbálnak életvezetési tanácsokat adni, de ezt egyfajta társadalmi mérnökösködés keretében, messze túlterjeszkedve a saját területükön (virológia, orvostudomány). Minden kritikát elutasítanak, személyes sértésnek vesznek, és már utalnak is a „járványtagadók” közé, összemosnak a Gődény-féle csapattal. Kimondatott, hogy nincs helye a vitának.
Az egyik érvet a minap Kemenesi Gábor biológus fogalmazta meg nyilvános Facebook-oldalán: „kutatok, oktatok, tudományt kommunikálok”. Sajnos ez az álláspont most túl kényelmes fedezéket ad. Békeidőben lehetne így nevezni felpezsdült közéleti aktivitását, de talán maga sem veszi észre, hogy ilyen szituációban minden megszólalása egészen más értelmezési térbe kerül.
Politikaiba például, hiszen minden előzetes híreszteléssel ellentétben ez is politikai kérdés, a döntéseket nem ők hozzák meg, sehol a világon, hanem a politikusok.
Természetesen, amikor Kemenesi és társai tiltakoznak, elhatárolódnak attól, hogy őket bármilyen szinten összemossák a politikával, rosszul értelmezik a politika fogalmát. Mindenkinek kötelessége politizálni, a politika ugyanis alapvetően a közös ügyeink intézését jelenti, márpedig ők most ennek a középpontjában vannak. Ha mondanak valamit, annak nemhogy politikai, de konkrét államigazgatási következménye lehet. Vagy nem.
De akkor ott van az a kérdés, hogy a nap végén ki állja a számlát? A tudományos szakemberek szerint ők csak informálják a döntéshozókat, a politikusok meg a tudósokra hivatkoznak. 400 millió munkahely pedig már most elveszett.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.