A pragmatizmus dilemmája

A zárlatokba és az anyagi gondokba belefáradt szavazók megszólítására a maitól eltérő, békésebb belpolitikai diskurzus kialakítására lenne szükség – a miniszterelnök részéről is. 

A mindenkori amerikai választások megszokott és elvárt politikai izgalmai mellett a zsidó állam és az izraeliek számára némi pátosszal behelyettesítve, az eredmény most is életbevágóan sorsdöntő. Barack Obama „hűvös” nyolc éves elnökségét váltó Donald Trump beiktatása után Washington és Jeruzsálem között minőségi diplomáciai korszak vette kezdetét, amelynek tétje a régió biztonságán kívül, nem utolsó sorban az aktuális választások megnyerése.

Elkötelezett amerikai szövetségesként Trump elsőként ismerte el és költöztette az amerikai nagykövetséget Jeruzsálembe, valamint választási ígéretéhez híven Izrael és a régió arab országai között ténylegesen kezdetét vette egy ígéretes normalizációs folyamat.

Washingtonban januárban az izraeli szuverenitást (is) deklaráló évszázad béketervének ismertetését követő üresjáratot megtörve a novemberi választások előtt váratlanul a Fehér Ház bejelentette Izrael és az Egyesült Arab Emírségek, valamint Bahrein közötti diplomáciai kapcsolatok felvételét. A történelmi fordulat washingtoni ünnepélyes aláírása egyben azt is jelenti, hogy Abu Dzabi és Manama elismeri a zsidó államot, cserében Izrael – állítólag legalább 2024-ig – felfüggeszti a „vitatott” izraeli területek feletti szuverenitás kiterjesztését valamint a telepes közösségek építését Júdea és Szamáriában.

Ezenkívül az Emirátusok a régiót fenyegető iráni agresszió visszaszorítására hivatkozva, Trump beleegyezésével F-35-ös vadászgépeket és más amerikai hadifelszereléseket fog venni, ha minden igaz, és még az idén szerződést kötnek az ügyben Washingtonban, azzal a feltétellel, hogy az Egyesült Államok garantálja Izrael regionális katonai fölényét.

Ábráhám-egyezmény: A háború nélkül béke

Ábrahámnak a végtelennek tűnő koronavírus járványba, és a belpolitikai válságba belefáradt izraeli fiai és leányai úgy vélik, hogy a puding próbája az evés, a többit a történelem fogja eldönteni.

Az izraeli-arab normalizációnak a novemberi választásokat megelőző időzítése Trump részéről jó lépésnek bizonyult. A csalódott izraeli telepes közösségek vezetői megpróbáltak ugyan a republikánus szavazókra és közvetlenül az elnökre nyomást gyakorolni, de egy szeptemberi közvélemény-kutatás szerint a megkérdezett amerikai evangélikus szavazók csupán 11%-a ellenzi az Emírségekkel kötött békeszerződést és mindössze 7%-uk ragaszkodik ahhoz, hogy Washington ismerje el az izraeli területek szuverenitását.

A telepes közösségek csalódottsága, valamint az izraeli védelmi szakma részről vitatott F-35-ös akvizíció ellenére, az újraválasztására készülő Donald Trump minden bizonnyal számíthat az izraeliek és az egész izraeli politikai platform támogatására, ami nagyjából az egyetlen közös pont, amelyben a másfél éve folyamatos választási kampány-üzemmódban egymásnak feszülő Knesszet képviselők manapság meg tudnak egyezni.

A Trump-korszak diplomácia sikereinek első számú kedvezményezettje, az újraválasztását előkészítő Benjamin Netanjahu miniszterelnök számára az amerikai elnök személyes barátsága és az akkoriban még reálisnak tűnő szuverenitás kiterjesztésének ígérete sem biztosította a kormányalakításhoz elegendő mennyiségű szavazatokat. Végül három sikertelennek nyilvánított választás után a koronaválságra való tekintettel, a rivális Kék-Fehér párt elnöke, Beni Ganz ex-vezérkari főnök önként vállalt politikai árulásának köszönhetően az utolsó órában létrejött az ideiglenes vészhelyzeti egységkormány.

A rekordszámú miniszterrel és helyettessel működő koalíció első számú megbízatása, a koronaválság megoldása, valamint száz napon belül az ország költségvetésének elfogadása kudarccal végződött, és amennyiben nem sikerül egy elfogadható pénzügyi tervet az év végéig a parlamentben ratifikálni, automatikusan új választások kiírására kerül sor.

Az új kormány működése alatt létrejött, Netanjahu nevéhez fűződő arab-izraeli normalizáció diplomáciai sikere újabb választás kiírása esetén a politikából és a politikusokból kiábrándult izraeliek voksaira nem valószínű, hogy döntő hatással lenne.

Benjamin Netanjahu évtizedes kormányzása alatt saját pártja, a Likud körüli stabil pályán forogtak az ellenzék pártjai és potenciális koalíciós partnerei.

A márciusi választások előtt Netanjahu főleg diplomáciai sikereinek köszönhetően eddig jegyzett legnagyobb sikerét, azaz 36 mandátumot szerzett a Likudnak, de még ez sem volt elég egy színtiszta Netanjahu-koalíció megalakításához.

A miniszterelnök hosszútávon működő politikai pragmatizmusának alapja az ultraortodox pártokkal – az askenázi Jahadut Hatora, valamint a szefárd Sasz – kötött szövetség és az elmúlt évek során egyre nagyobb terhet jelentő kötelezettségei. Az ultraortodox prioritásokon kívül a miniszterelnök központosító stratégiája következtében azonban lassan megtört a Likud körül kialakult és könnyen irányítható politikai körforgás. Jelenleg a nehezen mozdítható ultraortodox pártokon, a baloldali Meretzen és az arab pártokat tömörítő szövetségen kívül, többek közt az újraértelmezésre váró ideológiai folyamatok miatt, az izraeli politikai platformok kialakuló félben vannak. A Netanjahu-kormány volt koalíciós partnerei – Avigdor Liberman (Jiszrael Bejtenu), Jair Lapid és Mose Bogi Jáálon (Jesh Atid & Telem), valamint Naftali Bennett (Jamina) – jelenleg az ellenzék soraiban ülnek, a Munkapárt és szövetségesei vagy megszűntek vagy beolvadtak az elsősorban centrista szavazatokat begyűjtő újonc, Beni Ganz pártjába.

Az elmúlt néhány hónap alatt az izraeli szavazók prioritása az ideológiai káoszon kívül a kialakult vírusválság miatt is jelentősen megváltozott. A közvélemény-kutatások felméréseinek adatai azonban nem tükrözik a valóságot, mivel jelenleg még működik a Netanjahu-Ganz kormány, és kampány sincs, ezért a következő választáson induló politikai erővonalak még nem tisztázódtak.

Függetlenül a következő választások kiírásának időpontjától, és függetlenül attól, hogy kinek sikerül kormányalakításra elegendő mandátumot összegyűjteni, a zárlatokba és az anyagi gondokba belefáradt szavazók megszólítására egészen más, békésebb belpolitikai diskurzus kialakítására lenne szükség – a miniszterelnök részéről is.

A belpolitikai problémák megoldásán kívül a mérleg nyelve lehet a Netanjahu javára billenő arab-izraeli normalizáció és a szuverenitás felfüggesztése, valamint Abu Dzabi fegyvervásárlási törekvései. A béke-Nobel díjas nagy dilemma – miszerint kinek sikerül a palesztinokat, vagyis Mahmoud Abbászt tárgyalóasztalhoz ültetni, az amerikaiaknak vagy a szaúdi királynak – kérdése mellett, az sem lenne mellékes, amennyiben Trump újraválasztási ígéreteinek megfelelően, beiktatása után Washington rövid időn belül normalizálná kapcsolatait Teheránnal.

Jelenleg Izraelben, az izgalmas külpolitikai folyamatok ellenére a politikai pragmatizmus dilemmája és a vészhelyzeti billegő kormány legnagyobb nem ideológiai kudarcát annak a relatív egyszerű problémának a megoldása jelenti, amit a 13-as csatorna riportere, Avishai Ben Háim, az Israel Hayom újságban közölt cikkében, nevet nem említve ugyan, így fogalmazott meg: „Az ország vezetőinek a zsidóság egészéért, beleértve a hagyomány tisztelő és világi izraelieket, kell felelősséget vállalnia”.

Izraeli protest a szigor ellen: börtön várhat az ellenszegülőkre?

Szigorúan korlátoznák az engedélyezett vállalkozások számát, és a magánszektor működési kapacitását a felére csökkentenék.