A növekvő antiszemitizmus miatt helyénvaló, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete újból elkötelezi magát e gonosz eszme ellen, amikor megemlékezik Auschwitz felszabadításának 75. évfordulójáról és a holokauszt végéről. Antonio Guterres főtitkár globális stratégiája a gyűlöletbeszéddel kapcsolatban azonban téves – írja véleménycikkében Emilie Kao és Joel Griffith, amelyet a Newsweek közölt.
A stratégia arra sarkallja az államokat, hogy homályos és szubjektív normák szerint szűrjék a „gyűlöletbeszédet”. Ez veszélyezteti a szólásszabadságot és annak jogát, hogy mindenki a lelkiismerete szerint nyilvánítson véleményt, beleértve a zsidókat is. A vallási és faji kisebbségek számára ugyanis a legbiztonságosabb hely a szabad társadalom.
Az ENSZ a kezdetektől fogva vitatta a „gyűlöletbeszéd” kivételét a szólásszabadság keretrendszere alól. Az Egyesült Államok következetesen ellenezte ezeket az erőfeszítéseket. Eleanor Roosevelt például arra figyelmeztetett, hogy a szovjet blokk követelései az „antifasiszta” beszéd visszaszorítására „rendkívül veszélyesek” voltak, és „arra ösztönzik a kormányokat, hogy büntessenek minden kritikát a vallási vagy nemzeti ellenségeskedés álcáját öltve” – emlékeztetnek a szerzők.
1948-ban az Egyesült Nemzetek Közgyűlése elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, védelmet teremtve mindenki számára, hogy „beavatkozás nélkül véleményt nyilvánítson, és információt és ötleteket keressen, fogadjon és közvetítsen bármilyen médián keresztül és a határoktól függetlenül”.
De azóta a nemzetközi testület már aláásta a szólásszabadságot. Először jött a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 20. cikke, amely kötelezte az államokat az olyan beszéd betiltására, „mely diszkriminációra, ellenségeskedésre vagy erőszakra való felbujtást jelent”. Majd a 2012-es rabati cselekvési tervben az Egyesült Államok büntetőjogi szankciókat hagyott jóvá az olyan beszédekért, amelyek „gyűlölethez vagy diszkriminációhoz” vezetnek.
Az összes korábbi cselekvési terv ellenére sincs nemzetközileg elfogadott meghatározása annak, mi is minősül a „gyűlöletbeszédnek”.
Az Egyesült Államok arra ösztönözi a tagállamokat és a közösségi médiavállalatokat, hogy működjenek együtt a civil társadalommal a jogsértések beazonosítása érdekében. Ám egyértelmű, objektív normák nélkül egyikük sem büntetheti a „gyűlöletbeszédet” anélkül, hogy ne veszélyeztetné a szólásszabadságot.
A tekintélyelvű államok visszaélnek a szólás korlátozásaival politikai agendájuk érvényesítése és az ellenőrzés fenntartása érdekében. Például Pakisztán gyorsan elfogadta a stratégiát, mint az „iszlamofóbia” elleni küzdelmet. De Pakisztánnak a „vallások védelmében tett erőfeszítései” azért sem kell hogy meghassanak bárkit, mert maga fordult erőszakosan szembe saját kisebbségeivel.
A béke és a biztonság előmozdítása helyett Pakisztán, az iszlámellenesnek tartott beszéd büntetése iránti erőfeszítései csak ismételt intoleranciához vezetett. Zsidók például a 19. század óta éltek Pakisztánban. Ma már csak körülbelül 200 zsidó maradt, és rendkívüli ellenségeskedéssel szembesülnek, hiszen Pakisztán Izraelt „az iszlám ellenségének” titulálja.
A közelmúltban a pakisztáni sajtó a zsidókat vádolta a koronavírus terjedésével kapcsolatban, és a mecsetek bezárásának szándékát vélte a járvány terjesztése mögött. Amire sokkal nagyobb szükség volna az olyan társadalmakban, mint Pakisztán, az a zsidók, keresztények és más kisebbségi álláspontok képviselőinek felszólalása.
Az Egyesült Királyság javaslata arra törekedett ugyan, hogy megkülönböztesse az istenkáromlásról szóló törvényeket és a „gyűlöletbeszéd” törvényeit. De amikor az autoriter államok felhatalmazást kapnak arra, hogy kriminalizálják azok beszédét, akik nem értenek egyet a politikai vagy vallási ortodoxiával, ez elkerülhetetlenül újabb üldöztetést fog eredményezni – vélik a szerzők.
A mögött, hogy vajon ki dönt arról, mi számít gyűlöletbeszédnek, az a probléma áll: miként döntenek arról, mi eshet a gyűlöletbeszéd kategóriájába. A „pejoratív” és „diszkriminatív” kifejezések nem nyújtanak kellő egyértelműséget vagy objektivitást annak biztosítására, hogy a legjóindulatúbb döntéshozó is csak ténylegesen gyűlöletet keltő nyelvhasználatot cenzúrázzon.
A Facebook nemrégiben „bűnösnek” talált például egy ohiói rabbit egy olyan bejegyzés miatt, amelyen Adolf Hitler kezet fogott Paul von Hindenburggal, annak ellenére, hogy a kép Hitlert „a közelmúlt legkegyetlenebb diktátoraként” aposztrofálta.
Az, hogy egy kifinomult mesterséges intelligenciával és egy csomó emberi „fact checkerrel” rendelkező közösségi médiaóriás pont a poszt lényegét tévesztette szem elől, azt mutatja, hogy távol kell tartani az emberi jogokért való küzdelmet a közösségi médiaóriásoktól és még inkább a kormányoktól.
Pesach Lerner rabbi, a Zsidó Értékek Koalíciójának elnöke szerint még a civil társadalomnak a gyűlölet címkézésébe történő bevonására irányuló jó szándékú erőfeszítések is „antiszemita hatást fejthetnek ki”. Nemrég ő és másik 100 ortodox zsidó rabbi írt Jeff Bezosnak, az Amazon vezérigazgatójának, hogy ne a Southern Poverty Law Center ún. gyűlölettérképét tekintsék irányadónak.
A rabbik célja az volt, hogy ezzel ne zárják ki a konzervatív nonprofit szervezeteket az Amazon Smile nevű jótékonysági ajándékprogramjából, pusztán azért, mert hagyományos értékeket oktatnak például a házasságról és a családról. Ez „káros, sőt veszélyes volt a zsidó közösségre” – írták az ortodox rabbik.
Végül érdemes megjegyezni, hogy az európai holokauszttagadó törvények nem kezelik a gyűlölet gyökerét, és nem akadályozták meg például az antiszemita pártok növekedését sem Ausztriában, Franciaországban vagy akár Németországban. Sőt, kontraproduktívak is lehetnek. A büntetőeljárások további ismertséget és „áldozati” narratívát adnak antiszemitáknak.
A Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség (IHRA) antiszemitizmus definíciójának elfogadására tett kezdeti erőfeszítések jó irányba mutatnak. Az IHRA meghatározása azt rögzíti, hogy a modern antiszemitizmus miként érhető tetten Izrael-ellenes retorikában. Ennek megfelelően antiszemitizmusnak minősül, ha valaki:
- a zsidókat népként, vagy Izraelt mint államot vádolja a holokauszt kitalálásával vagy eltúlzásával;
- megtagadja a zsidó nép önrendelkezési jogát, például azt állítva, hogy Izrael állam létezése rasszista törekvés;
- kettős mércét alkalmaz azáltal, hogy Izraeltől olyan viselkedést követel meg, amelyet más demokratikus nemzettől nem vár el vagy követel meg.
Mind az Egyesült Királyságnak, mind az ENSZ 193 tagállamának el kell fogadnia az IHRA meghatározást és következetesen a szerint kell cselekednie. Az Egyesült Nemzetek Emberi Jogi Tanácsának le kell állítania elfogult viselkedését Izraellel szemben, az Egyesült Nemzetek Emberi Jogi Főbiztosának Hivatala pedig visszavonhatná a „BDS mozgalom” feketelistáját.
| Mint arról a Neokohn is rendszeresen beszámol, az ENSZ neve szinte egybeforrt az Izrael-ellenes határozatokkal. Ezért sem meglepő, hogy az izraeliek bíznak legkevésbé a szervezetben. A Pew Research adatai szerint az izraeliek 65%-a negatívan tekint a világszervezetre és mindössze 31% nyilatkozott róla pozitívan. A szervezet jó okot szolgáltatott arra, hogy kivívja az izraeliek ellenérzését, csak 2019-ben 18 Izrael ellenes határozatot hoztak, szemben a világ más országaival, amelyek ellen mindössze 7 határozat született, 2018-ban 27 elítélő határozatból 21 Izrael ellen került elfogadásra. |
A cenzúra nem állítja meg a gyűlöletet. Csak a zsidókkal való kapcsolattartás, a holokauszt és a náci ideológia mélyebb megismerése, valamint Izrael ősi és újkori történetének ismerete változtathatja meg az emberek meggyőződését és viselkedését. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, a zsidókat hagyni kell szabadságban és biztonságban élni, ahol meggyőződésük szerint gondolkodhatnak és beszélnek.
Mikor az ENSZ a következő 75 éve elé tekint, minden eddiginél fontosabb volna, hogy Amerika mutassa meg a béke, biztonság és szabadság felé vezető valódi utat — írják a szerzők.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.