Róth Miklós azon kevesek egyike volt, akik nem „sodródó áldozatként”, hanem „aktív megfigyelőként” élték át Auschwitzot.
A nekrológ címét Viktor E. Frankl-tól, a világhírű bécsi pszichiátertől kölcsönöztem, aki „megélte a koncentrációs tábort”, és hosszú rabsága alatt eredeti módszert fejlesztett ki, hogy „tartsa a lelket” a társaiban. Ez volt a logoterápia, amelynek középpontjában az élet alapvető értékei álltak.
Az 1944. júniusában Debrecenből Auschwitzba deportált tizenhat éves Róth Miklós fantasztikus emlékiratának tanúsága szerint ösztönösen követte Frankl módszerét a túlélésre, és olyan példát mutatott, melynek jelentőségét még nem ismertük el.
Nagyon sokkal tartozunk ennek a most eltávozott nagyszerű embernek, mindenekelőtt mi, magyarok.
2011-ben franciául, és négy évvel később magyarul is megjelent könyve messze a legjobb, mélyen a hazai tapasztalatokban gyökerező visszaemlékezés Auschwitzról, melyet a fiatalok kezébe adhatunk, méltó párja a Nobel-díjas Kertész Imre Sorstalanság című zseniális, de a történelmi háttérismeretek nélkül nem könnyen megérthető regényének.
Mint a párizsi székhelyű, a soá emlékezetét őrző alapítvány közleménye bejelentette, 2020. szeptember 16-án meghalt Nicolas Roth, Auschwitz túlélője, a 17140 számú fogoly. Több mint fél évet töltött a koncentrációs táborban, ahonnan 1945. január 18-án gyalogmenetben hajtották a társaival együtt a Gross-Rosen-i táborba, majd onnan nyitott vagonokban szállították Dachauba.
Itt szabadult fel 1945. április 29-én, s először Palesztinába akart menni, Olaszországon keresztül az ott élő bátyjához. Majd miután az angolok miatt nem tudott hajóra szállni, több hónapi várakozás után úgy döntött, Párizsban élő testvéreihez csatlakozik. 1946-től élt Franciaországban, előbb bőrdiszművesként dolgozott, majd megnősült és szabómester apja foglalkozását követve női ballonkabát-szalont nyitott.
Ezzel a nyolcvanas évek közepén hagyott fel, és ahogy a párizsi alapítvány vezetője, Serge Karsfeld kiemelte, minden évben részt vett Franciaország képviseletében az auschwitzi megemlékezéseken, és előadásokat tartott a fiataloknak a soáról.
Róth Miklós csodálatos, életvidám ember volt, büszke voltam rá, hogy a fordítójaként megismerkedtem vele és a barátjának mondhattam magam. De személyes emlékeimnél most már fontosabb az emlékirata, mely 2015-ben jelent meg a Holokauszt Civil Alap támogatásával Tizenhat évesen Auschwitzban – Egy debreceni zsidó visszaemlékezései címmel. A továbbiakban ezt a könyvet méltatom, abban a meggyőződésben, hogy el kell olvastatni minden történelem- és irodalomtanárral, aki a magyar középiskolásokat a holokausztról tanítja.
A tizenhat-tizenhét éves Róth Miklós kiváló megfigyelő volt. Ennek az volt az oka, hogy a családja művelt és tájékozott, ő maga pedig eredendően kíváncsi volt, nyitott a világra. Mindennek következtében viszonylag hamar kiismerte magát a láger addig elképzelhetetlen viszonyai között.
Kiváló alkalmazkodó-képességéhez és fizikai adottságaihoz társult az erős vágy, hogy viszont akarta látni a testvéreit. Bár Auschwitzba való érkezésük után, a szelekció során tisztes szabómester apját, anyját és fogyatékos nővérét nyomban a gázkamrába küldték, maradtak közeli családtagjai, akiket viszont akart látni.
Tisztában volt vele, hogy a deportálását követően, de már azt megelőzően is, példátlan események részese, melyeket meg kell örökítenie. Ezért készített jegyzeteket már közvetlenül a felszabadulás előtt, Dachauban, amikor először alkalma nyílt rá.
Azon kevesek egyike volt, akik nem „sodródó áldozatként”, hanem „aktív megfigyelőként” élték át Auschwitzot, és már akkor úgy érezték, hiteles képet kell adniuk róla.
Róth Miklós évtizedeken át őrizgette feljegyzéseit, gyűjtögette az információkat Auschwitzról, volt fogolytársairól és a debreceni zsidókról, és csak a nyolcvanas évek második felében kezdett hozzá könyve megírásához.
Auschwitzról a magyar társadalom 1945 óta túlságosan sokat hallott és hall ma is, anélkül, hogy ténylegesen el tudná képzelni. Ez nem meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy az intézményes antiszemitizmus, a holokauszt és a koncentrációs táborok bonyolult és ellentmondásos világát csak a hatvanas évektől kezdve kezdte feltárni a szakirodalom.
A nyugati világban és Izraelben végzett tudományos kutatómunka eredményei politikai okokból több évtizedes késéssel jutottak el Magyarországra, addig csak erősen átpolitizált, népszerűsítő kiadványok közvetítették az ismereteket Auschwitzról.
A rendszerváltást megelőzően, illetve utána fokozatosan „átpolitizálódott” a téma, és kizárólagos szemponttá vált a korabeli magyar társadalom közreműködésének megítélése, felelősségének méricskélése. Eközben megjelentek a holokausztot tagadó és relativizáló vélemények is, melyek szélsőjobboldali politikai mozgalmak és pártok (előbb Csurka István pártja, majd a Jobbik Magyarországért Mozgalom) „értelmiségi holdudvarából” hangzottak el, és nevetséges, de sajnos, nem hatástalan érvekkel támadták a „holokamut”.
Ilyen előzmények után, már a harmadik évezred második évtizedében, hetven évvel a náci koncentrációs táborok felszabadulása után ma is aktuális a kérdés, hogyan lehetne megszervezni a holokauszt oktatását, miként lehetne a felnövekvő nemzedékeknek, legalább a középiskolában viszonylag hiteles képet nyújtani Auschwitzról?
Jellemző tény, hogy Magyarországon csak 2001-ben, a holokauszt áldozatainak emléknapja előtt jutott el az első, az antiszemitizmust és a holokausztot ismertető füzet a középiskolák igazgatóihoz.
Auschwitz és a holokauszt oktatásának azóta sincs kijelölt helye a hazai tantervekben. A történelem- és irodalomtanárokra van bízva, szánnak-e időt, és ha igen, mennyit, hogy beszéljenek diákjaiknak a témáról. Jelenleg számos intézmény igyekszik segítséget nyújtani nekik, ilyen például a Centropa, a Haver informális Zsidó Oktatási Közhasznú Alapítvány, a Zachor Alapítvány a Társadalmi Emlékezetért, a SOA alapítvány, stb. Ezek tömérdek oktatási anyagot használnak fel programjaikban, de egyik sem olyan objektív és mélyen a huszadik századi magyar kultúrában és történelemben gyökerező munka, mint Róth Miklósé.
Ennek előnye, hogy egyetlen, jól megírt és hiteles könyvben jeleníti meg, teszi érzékelhetővé a vallásos, de a világra nyitott vidéki zsidóság sorsát a harmincas évek végétől kezdve, kiszorítását a magyar társadalomból, a jogfosztás és munkaszolgálat következményeit is.
A magyar identitású szerzővel, annak ellenére, hogy könyvét francia nyelven írta, azonosulhatunk, küzdelme az életben maradásért megrendíti az olvasót. Ez a jó stílusú memoár nem az egyes felkavaró részletekre koncentrál, hanem a teljes, tragédiába forduló magyar-zsidó történetet elmeséli. Mélyen be van ágyazva a hazai közegbe, hiszen első fejezetei a magyar kultúra és história számára kiemelten fontos városban, Debrecenben játszódnak.
Ugyanakkor az Auschwitz belső viszonyaival, egész szervezetével foglalkozó leírásai érthetővé teszi azt a valóságos borzalmat, amiből a tragikus eseményekre telepedett, önmaga megértését is gátló legendák kisarjadtak.
Címlapfotó: entretiens.ina.fr
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.