Nem hiszem, hogy a mai magyar fiatalok különösebben érdeklődnének a száz évvel ezelőtti, mindmáig sokkoló trianoni béke „zsidó vonatkozásai” iránt, mint ahogy az sem foglalkoztatja őket, hogy a Nyugat „kis zsidó lap” volt-e vagy sem. A Raffay Ernő vagy Takaró Mihály kitüntetése körül kitört felháborodás mindenekelőtt arra jó, hogy az ilyen témák iránt érdeklődő nyugdíjasokban tudatosítsa, „hol a helyük”.
Figyelemre méltó esszét közölt a Magyar Hang című hetilap szeptember 10-i száma, Kovács Tibor tollából. Címe: „Járókeretes nacionalizmus: így lett politikai termék a reformkor eszméje”. Azok számára, akik nem olvasták, ismertetem az írás gondolatmenetét, és igyekszem kiterjeszteni az antiszemitizmusra is.
Eljárásomat megalapozottnak gondolom, ugyanis a nacionalizmus, különösképpen szélsőséges megnyilvánulásaiban, a huszadik században vitathatatlanul összefüggött a zsidóság elleni politikai uszítással, és súlyosan kompromittálódott a holokauszttal. Elég, ha megemlítem, hogy a Harmadik Birodalom az 1935-ben elfogadott nürnbergi törvényekkel a német zsidókat megfosztotta az állampolgárságuktól, s például a Hitler védnöksége alatt megalakult szélsőségesen nacionalista, új nemzetállamokban, mint Tiso Szlovákiájában, vagy az usztasa Horvátországban a zsidók már meg sem kapták azt.
Magyarországon a radikális nacionalisták, mindenekelőtt az Ébredő Magyarok Egyesülete, melyet jelentős tömegek támogattak, már 1919 őszétől kezdve napirenden tartotta a „zsidókérdést”. Aminek „megoldása” folyamatosan napirenden volt a két világháború között, és 1944-ben a gettókhoz és a deportálásokhoz vezetett.
Kovács Tibor viszont azt állítja, hogy „napjaink hangos nacionalizmusa immár nem más, mint politikai termék”, mely alapjában különbözik attól a nacionalizmustól, mely előidézte a második világháború kirobbantását és a holokausztot.
Vagyis alapjában tévednek azok, mint például az Európai Unió egyes politikusai, akik napjainkban a múlt századi nacionalizmus újjáéledését vizionálják Magyarországon. Közöttük van Jean-Claude Juncker, aki ellen nálunk komoly plakátkampány folyt. Ő tavaly azt mondta Olaszországban, hogy a magyar miniszterelnök a túlzott nacionalizmus lejtőjén halad, s ez a fajta nacionalizmus és mások elutasítása háborúhoz vezet. Az Európai Parlamentben van még jó néhány hozzá hasonló „politikai Kasszandra”.
Csakhogy tényleg elképzelhető, hogy az új fajta nacionalizmus valójában politikai termék, mely többé-kevésbé hidegen hagyja a fiatalokat, akiknek semmi kedvük bevonulni és „meghalni a hazáért”. Ezért aztán nincs esélye annak, hogy a háború újra kitör a kontinensünkön. Elsődleges célja nem más, mint az idősebb nemzedékhez tartozó szavazók megnyerése és mozgósítása a választásokon.
Orbán Viktor „politikája statisztikailag az öregekre, nyugdíjasokra, vidékiekre és képzetlenekre épül, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem támogatják fiatalok és képzettek is – ha a korosztályokat vesszük alapul, a kormánypárt mindegyikben vezeti a népszerűségi versenyt. Legkevésbé azonban a fiatalok között népszerű. (A két évvel ezelőtti országgyűlési választáson szavazó 18-29 évesek 37 százaléka voksolt rájuk a Medián adatai szerint, míg 50 fölött ez az arány már 46 százalék volt.) A fiatalok és képzettek nagyobb számban zárkóznak el mind a nacionalista politikától, mind a Fidesztől”, írja esszéjében Kovács Tibor.
Érdemes lenne megvizsgálni, hogy antiszemita előítéletek miképp oszlanak meg a magyar lakosságban korosztályok szerint.
Sajnos, erre vonatkozóan nincsenek adatok a rendszeresen elvégzett hazai közvélemény kutatásokban, amelyek eredményeit az 1990-es rendszerváltás óta rendszeresen közzéteszik, s alkalmat adnak a többi európai országgal való összehasonlításra.
A téma szakértője, Kovács András, a Közép-Európai Egyetem professzora reprezentatív mintákon végzett felméréseiben mindenekelőtt az antiszemita vélemények támogatottságát vizsgálta. A megkérdezettek kifejezték teljes, vagy részleges egyetértésüket, illetve egyet nem értésüket egyes, a kérdőíven szereplő kijelentésekkel.
Mint például: „A zsidó értelmiség irányítja a médiát és a kulturális életet”, „Létezik egy titkos zsidó hálózat, ami a politikát és a gazdaságot irányítja”,
„A legjobb az lenne, ha a zsidók elhagynák az országot”, „Bizonyos területen korlátozni kéne az ott dolgozó zsidók számát”, „Jézus keresztre feszítése a zsidók megbocsáthatatlan bűne”, vagy „A zsidó nép szenvedése Isten büntetése”.
A megismételt felmérések során a válaszok változnak, és összehasonlíthatók a más országokban feltett hasonló kérdésekre adott válaszokkal. Domináns tendenciák azonban nem rajzolódtak ki, azon kívül, hogy a megkérdezettnek mintegy 12-14 %-a nevezhető „radikális antiszemitáknak”.
Ugyanakkor nem tudjuk, hogy az egyes korosztályok képviselői miként vélekednek ezekről a szándékosan provokatívan megfogalmazott kijelentésekről. Az a benyomásom, az idősebbek, különösen a nyugdíjasok körében erősebbek az antiszemita előítéletek, mint az ötven év alatti aktív honfitársaink körében.
Kovács Tibor gondolatmenetét követve elképzelhető, hogy a kormánypárt mindenekelőtt azért idézi fel a történelmi antiszemitizmus bizonyos megnyilvánulásait, hogy a politikailag aktív idősebb korosztályokat elvigye a szavazóhelyiségekbe, és a választáson maga mellé állítsa.
Nem hiszem ugyanis, hogy a mai magyar fiatalok különösebben érdeklődnének a száz évvel ezelőtti, mindmáig sokkoló trianoni béke „zsidó vonatkozásai” iránt, mint ahogy az sem foglalkoztatja őket, hogy a Nyugat „kis zsidó lap” volt-e vagy sem. A Raffay Ernő vagy Takaró Mihály kitüntetése körül kitört felháborodás mindenekelőtt arra jó, hogy az ilyen témák iránt érdeklődő nyugdíjasokban tudatosítsa, „hol a helyük”.
Hogy a történelmi emlékek felidézése mennyire politikai célokat szolgál, jól példázza, hogy a Rongyos Gárda parancsnokáról, Héjjas Ivánról szóló apologetikus könyvet mintegy két éve Lezsák Sándor, az országgyűlés alelnöke méltatta,
most pedig a zsidókat gyilkoló különítményes-vezér portréja egy kecskeméti szabadtéri kiállításon tűnt fel, amit egy helyi fideszes képviselő nyitott meg.
Lehet, hogy a nacionalizmus mellett az antiszemita múlt egy epizódjainak felidézése csak a baloldali pártok, és az értelmiség egy részének provokálását szolgáló „politikai termék”, melynek a szavatossága előbb-utóbb lejár?
Talán így van, de nekem mégis felfordul tőle a gyomrom. Igaz, hogy amikor azt látom, hogy az ellenzéknek sincsenek gátlásai, és Bíró László személyében egy „tőről metszett” antiszemitát indít a szerencsi időközi választáson, kivánszorgok az erkélyre a járókeretemmel, mély levegőt veszek és valahogy úrrá leszek a hányingeremen.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.