Járókeretes antiszemitizmus

Nem hiszem, hogy a mai magyar fiatalok különösebben érdeklődnének a száz évvel ezelőtti, mindmáig sokkoló trianoni béke „zsidó vonatkozásai” iránt, mint ahogy az sem foglalkoztatja őket, hogy a Nyugat „kis zsidó lap” volt-e vagy sem. A Raffay Ernő vagy Takaró Mihály kitüntetése körül kitört felháborodás mindenekelőtt arra jó, hogy az ilyen témák iránt érdeklődő nyugdíjasokban tudatosítsa, „hol a helyük”.

Figyelemre méltó esszét közölt a Magyar Hang című hetilap szeptember 10-i száma, Kovács Tibor tollából. Címe: „Járókeretes nacionalizmus: így lett politikai termék a reformkor eszméje”. Azok számára, akik nem olvasták, ismertetem az írás gondolatmenetét, és igyekszem kiterjeszteni az antiszemitizmusra is.

Eljárásomat megalapozottnak gondolom, ugyanis a nacionalizmus, különösképpen szélsőséges megnyilvánulásaiban, a huszadik században vitathatatlanul összefüggött a zsidóság elleni politikai uszítással, és súlyosan kompromittálódott a holokauszttal. Elég, ha megemlítem, hogy a Harmadik Birodalom az 1935-ben elfogadott nürnbergi törvényekkel a német zsidókat megfosztotta az állampolgárságuktól, s például a Hitler védnöksége alatt megalakult szélsőségesen nacionalista, új nemzetállamokban, mint Tiso Szlovákiájában, vagy az usztasa Horvátországban a zsidók már meg sem kapták azt.

Magyarországon a radikális nacionalisták, mindenekelőtt az Ébredő Magyarok Egyesülete, melyet jelentős tömegek támogattak, már 1919 őszétől kezdve napirenden tartotta a „zsidókérdést”. Aminek „megoldása” folyamatosan napirenden volt a két világháború között, és 1944-ben a gettókhoz és a deportálásokhoz vezetett.

Kovács Tibor viszont azt állítja, hogy „napjaink hangos nacionalizmusa immár nem más, mint politikai termék”, mely alapjában különbözik attól a nacionalizmustól, mely előidézte a második világháború kirobbantását és a holokausztot.

Vagyis alapjában tévednek azok, mint például az Európai Unió egyes politikusai, akik napjainkban a múlt századi nacionalizmus újjáéledését vizionálják Magyarországon. Közöttük van Jean-Claude Juncker, aki ellen nálunk komoly plakátkampány folyt. Ő tavaly azt mondta Olaszországban, hogy a magyar miniszterelnök a túlzott nacionalizmus lejtőjén halad, s ez a fajta nacionalizmus és mások elutasítása háborúhoz vezet. Az Európai Parlamentben van még jó néhány hozzá hasonló „politikai Kasszandra”.

A tömeggyilkos Héjjas Ivánt védő író kapott busás megbízást Káslertől

Az orgoványi erdőben zsidókat is gyilkoló Héjjas Ivánt védő Domonkos László a magyar irodalom ’56 utáni történetéről szóló könyv megírására kapott 6 millió forintot.

Csakhogy tényleg elképzelhető, hogy az új fajta nacionalizmus valójában politikai termék, mely többé-kevésbé hidegen hagyja a fiatalokat, akiknek semmi kedvük bevonulni és „meghalni a hazáért”. Ezért aztán nincs esélye annak, hogy a háború újra kitör a kontinensünkön. Elsődleges célja nem más, mint az idősebb nemzedékhez tartozó szavazók megnyerése és mozgósítása a választásokon.

Orbán Viktor „politikája statisztikailag az öregekre, nyugdíjasokra, vidékiekre és képzetlenekre épül, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem támogatják fiatalok és képzettek is – ha a korosztályokat vesszük alapul, a kormánypárt mindegyikben vezeti a népszerűségi versenyt. Legkevésbé azonban a fiatalok között népszerű. (A két évvel ezelőtti országgyűlési választáson szavazó 18-29 évesek 37 százaléka voksolt rájuk a Medián adatai szerint, míg 50 fölött ez az arány már 46 százalék volt.) A fiatalok és képzettek nagyobb számban zárkóznak el mind a nacionalista politikától, mind a Fidesztől”, írja esszéjében Kovács Tibor.

Érdemes lenne megvizsgálni, hogy antiszemita előítéletek miképp oszlanak meg a magyar lakosságban korosztályok szerint.

Sajnos, erre vonatkozóan nincsenek adatok a rendszeresen elvégzett hazai közvélemény kutatásokban, amelyek eredményeit az 1990-es rendszerváltás óta rendszeresen közzéteszik, s alkalmat adnak a többi európai országgal való összehasonlításra.

A téma szakértője, Kovács András, a Közép-Európai Egyetem professzora reprezentatív mintákon végzett felméréseiben mindenekelőtt az antiszemita vélemények támogatottságát vizsgálta. A megkérdezettek kifejezték teljes, vagy részleges egyetértésüket, illetve egyet nem értésüket egyes, a kérdőíven szereplő kijelentésekkel.

Mint például: „A zsidó értelmiség irányítja a médiát és a kulturális életet”, „Létezik egy titkos zsidó hálózat, ami a politikát és a gazdaságot irányítja”,

„A legjobb az lenne, ha a zsidók elhagynák az országot”, „Bizonyos területen korlátozni kéne az ott dolgozó zsidók számát”, „Jézus keresztre feszítése a zsidók megbocsáthatatlan bűne”, vagy „A zsidó nép szenvedése Isten büntetése”.

A megismételt felmérések során a válaszok változnak, és összehasonlíthatók a más országokban feltett hasonló kérdésekre adott válaszokkal. Domináns tendenciák azonban nem rajzolódtak ki, azon kívül, hogy a megkérdezettnek mintegy 12-14 %-a nevezhető „radikális antiszemitáknak”.

Provokáció: Raffay Ernő történész átveszi a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetést Kásler Miklóstól, az emberi erőforrások miniszterétől. Fotó: MTI/Balogh Zoltán

Ugyanakkor nem tudjuk, hogy az egyes korosztályok képviselői miként vélekednek ezekről a szándékosan provokatívan megfogalmazott kijelentésekről. Az a benyomásom, az idősebbek, különösen a nyugdíjasok körében erősebbek az antiszemita előítéletek, mint az ötven év alatti aktív honfitársaink körében.

Kovács Tibor gondolatmenetét követve elképzelhető, hogy a kormánypárt mindenekelőtt azért idézi fel a történelmi antiszemitizmus bizonyos megnyilvánulásait, hogy a politikailag aktív idősebb korosztályokat elvigye a szavazóhelyiségekbe, és a választáson maga mellé állítsa.

Nem hiszem ugyanis, hogy a mai magyar fiatalok különösebben érdeklődnének a száz évvel ezelőtti, mindmáig sokkoló trianoni béke „zsidó vonatkozásai” iránt, mint ahogy az sem foglalkoztatja őket, hogy a Nyugat „kis zsidó lap” volt-e vagy sem. A Raffay Ernő vagy Takaró Mihály kitüntetése körül kitört felháborodás mindenekelőtt arra jó, hogy az ilyen témák iránt érdeklődő nyugdíjasokban tudatosítsa, „hol a helyük”.

Hogy a történelmi emlékek felidézése mennyire politikai célokat szolgál, jól példázza, hogy a Rongyos Gárda parancsnokáról, Héjjas Ivánról szóló apologetikus könyvet mintegy két éve Lezsák Sándor, az országgyűlés alelnöke méltatta,

most pedig a zsidókat gyilkoló különítményes-vezér portréja egy kecskeméti szabadtéri kiállításon tűnt fel, amit egy helyi fideszes képviselő nyitott meg.

Lehet, hogy a nacionalizmus mellett az antiszemita múlt egy epizódjainak felidézése csak a baloldali pártok, és az értelmiség egy részének provokálását szolgáló „politikai termék”, melynek a szavatossága előbb-utóbb lejár?

Talán így van, de nekem mégis felfordul tőle a gyomrom. Igaz, hogy amikor azt látom, hogy az ellenzéknek sincsenek gátlásai, és Bíró László személyében egy „tőről metszett” antiszemitát indít a szerencsi időközi választáson, kivánszorgok az erkélyre a járókeretemmel, mély levegőt veszek és valahogy úrrá leszek a hányingeremen.

A Rongyos Gárda rehabilitálása: igazi hungarikum!

Nyolc évvel ezelőtt ez a tök neutrális önszerveződő egylet még a Jobbik magánügye volt. Seres László publicisztikája.