2001. szeptember 11-én olyan támadás érte az Egyesült Államokat, ami súlyosabb vér- és anyagi áldozatot követelt, mint a Pearl Harbor elleni japán támadás hetven évvel korábban. George W. Bush elnök azonban gyökeresen más választ adott a merényletre, mint hivatali elődje, Franklin D. Roosevelt.
Pearl Harbor után az amerikaiak megdöbbentek, de másnap Roosevelt elmondta a Kongresszusban híressé vált rövid beszédét a gyalázat napjáról, és teljes katonai győzelmet ígért országa népének. 19 évvel ezelőtt, 9/11 után a közhangulat hasonlóan megrendült és ünnepélyes volt: gyászolták az áldozatokat, csodálták a hősöket, dühösek voltak az ellenségre, és vágytak a megtorlásra. Hollywood minden érzéketlen műsort törölt, a baloldal befogta a száját, a nemzet lélektanilag élet-halál harcra készült.
Bush is mondott beszédet a Kongresszusban. Ez azonban nem volt sem rövid, sem biztató. Szólt ugyan önvédelemről és megtorlásról, győzelmet is ígért, lelkesíteni is próbált, de megalkuvó is volt.
Az iszlám tiszteletét hangsúlyozta, amikor 9/11-et az iszlám világban nyilvános tereken tömegek ünnepelték.
Arabul hálálkodott egy kairói imám részvétéért, külön sajnálta az iráni és pakisztáni áldozatokat, és bár megnevezte az al-Kaidát, valójában inkább elmaszatolta a felelősség kérdését, mint aki nem tudja, kivel áll szemben.
Az ellenséget – az iszlám totalitarizmust – csupán az iszlám torz formájának, marginális jelenségnek nevezte, ami csupán elfedi annak békés alaptanait. A támadás mögött álló vezért bujtató Afganisztánt nagyrabecsüléséről biztosította, és további nagyarányú humanitárius segélyezését ígérte meg.
Ha Roosevelt így nyilatkozik 1941-ben, tömegtüntetéseken követelték volna felelősségre vonását és hivatalból való eltávolítását. Busht azonban mindenki dicsérte.
Az ünnepélyes közhangulatot ez három hét alatt eloszlatta, az élet visszatért a rendes kerékvágásba, a baloldal újra kinyitotta a száját, a színpadokra és a mozivásznakra visszatért minden, amit korábban érzéketlennek tartottak volna.
A fegyveres erők közben készültek a harcra. Felderítő műholdakat bocsátottak fel, mert Afganisztán addig nem volt katonailag feltérképezve. Repülőgép-hordozókat vezényeltek a világ minden tájáról az Arab-tengerre. Az amerikai diplomácia könyörgött az ENSZ-nél, a NATO-nál, az Arab Ligánál, közel- és közép-keleti országok kormányainál, segítsenek neki, hogy értsék meg céljait, hogy hagyják jóvá szándékait – mintha egy országnak nem lenne joga és kötelessége védeni polgárai életét, szabadságát és tulajdonát, megbüntetni a támadókat.
A válaszcsapásnak szánt hadműveletet eredetileg „Végtelen igazságosság” (Infinite Justice) fedőnéven akarták lebonyolítani, de hamar meggondolták magukat, nehogy megsértsék a muszlimok vallási érzékenységét, mondván végtelen igazságosságot csak Allah szolgáltathat. Így lett „Kitartó szabadság” (Enduring Freedom) az új fedőnév, ami – látva később az ellenségeskedés intenzitását, vagy inkább lanyhaságát – legalább kisebb hazugság lett.
A harci tevékenységet a haditengerészet hajófedélzeti vadászbombázói kezdték, amik kevésbé hatékonyak a szárazföldi légierő repülőgépeinél. Csak precíziós, lézer- és GPS-vezérlésű ejtőlőszereket használtak, és csak katonainak minősített célpontok ellen, hogy elkerüljék az ún. járulékos károkat. Mindezt olyan harcérintkezési szabályok alapján művelték, amelyek egy defetista háborús filozófiában fogantak.
A második világháborúban a fasizmus és a nácizmus, a hidegháborúban a kommunizmus volt a nyugati világ ellensége. A terror elleni háborúban az iszlám totalitarizmus az.
A fasizmus és a kommunizmus ellen azonban nem úgy küzdött, ahogy a terror ellen tusakodik. Régen még tudták, hogy az ellenséges eszmerendszereknek vannak emberi és intézményi hordozói, amelyek legyőzése az eszmei ellenség jelentette fenyegetés megszűnését is okozza. Ma is vannak nácik és kommunisták is, de nincs Harmadik Birodalom és nincs Szovjetunió, ami támogatná őket, így gyakorlatilag egészen a nevetségességig jelentéktelenek.
Az iszlám totalitarizmusnak, ami álláspontom szerint nem torzulása, hanem következetes alkalmazása a vallási hiedelmeknek, szintén megvannak a maga emberi és intézményi hordozói. Ha az ellenséget pontosan azonosítják, akkor ezeket is meg kellett volna nevezni: Iránt és Szaúd-Arábiát, mint az eszmét hordozó és szolgáló két hatalmat.
Ezek kormányai érzelmileg azonosulnak az iszlám totalitarizmussal, és hathatós támogatásban részesítenek minden Izrael-, Amerika- és egyáltalán Nyugat-ellenes szervezetet a Hezbollahtól és a Hamásztól kezdve az Iszlám Dzsihádon és az al-Kaidán át a Boko Haramig és az Iszlám Államig.
Ha a Nyugat ellentámadásba lendül, és megfenyíti, tökéletesen megalázza ezt a két országot, megszűnik a muzulmán totalitarizmus fenyegetése, és a nácizmushoz és a kommunizmushoz hasonlóan szemétdombra kerül, amihez csak néhány kitartó, de a nevetségességig jelentéktelen őrült fog csak ragaszkodni.
Az eszmével rokonszenvező tömegek azonban megtanulják, hogy az égből nem Allah néz le rájuk, hanem a Nyugat műholdjai, és ha mocorogni kezdenek, akkor előbb találja el őket egy megsemmisítő erejű nyugati szőnyegbombázás, mint hogy kimondanák az Allah akbárt.
Mindez azonban nem történik meg. Nyugati világunk kormányai azt mantrázzák, hogy a terrorizmussal meg kell tanulnunk együtt élni. Bele kell nyugodjunk, hogy a világ legerősebb katonai szövetségének részeiként színkódos figyelmeztetéseket kell követnünk arról, milyen valószínű, hogy lemészárolnak bennünket.
El kell tűrjük, hogy a közforgalmi légi járatokra nemhogy a saját fegyverünket nem vihetjük fel – azt eleve elvették tőlünk saját kormányaink! –, de még egy üveg kólát vagy egy tubus fogkrémet sem. A Nyugat tehetetlensége miatt tűrnünk kell, hogy a repülőtereken megalázó gyanakvó tekinteteknek, részletes átvizsgálásnak, néha motozásnak vagyunk kitéve, hogy járataink indulása előtt órákkal már a terminálon kell lennünk, mert mindnyájunkat potenciális gépeltérítőnek néznek saját kormányaink.
A helyzet pedig fokozódik. A légikikötőkben már megszokott őrület, az állam szinte totalitárius kontrollját éreztető gyanakvás és vizsgálódás már elérte a középületeket és a nyilvános tereket is, csak mert a legerősebb katonai szövetség nem hajlandó szembeszállni hangosan acsargó ellenséges hatalmakkal, hogy azok veszteg maradjanak, mi meg élhessünk szabadon a saját hazáinkban.
Nyugati világunk nagyon egészségtelenül szokott le az erőszakról.
Kormányaink a honi népességgel szemben egyre arcátlanabbul bánnak. A magánéletet megsemmisíti az általános megfigyelés, a magántulajdont viszonylagossá és bizonytalanná teszi a tömérdek egyre súlyosabb adó. A magánvállalkozást ellehetetleníti a bődületes mennyiségű, ostobábbnál is gonoszabb szabályzó. A magánkezdeményezést és öntevékenységet hátráltatja a jóléti dadusállam puha szocializmusa.
Ugyanezek a kormányok persze, amikor a nemzetközi viszonylatokban olyasmit kéne tenniük, ami fennállásuk erkölcsi mentségét adhatná, vagyis amikor meg kéne védeniük polgáraikat az őket külföldön érő atrocitásoktól, életük, szabadságuk és tulajdonuk elleni külföldi támadásoktól, már nem ilyen nagy legények. Akkor gyáva nyulak, fogatlan oroszlánok és papírtigrisek.
A baj gyökere a Nyugat nyámnyila politikai filozófiája, különösen is háborús filozófiája. Az igazságos háború elméletét Szent Ágoston dolgozta ki még a hegyi beszéd felszólításából: „fordítsd oda a másik orcádat is!” Ma Michael Walzer: Just and Unjust Wars (Igazságos és igazságtalan háborúk) című műve az elmélet legelterjedtebb tanúja, amit bízvást tekinthetünk a kortárs felsőfokú katonai tanintézetek filozófiai-etikai bibliájának.
Ágoston és követői szerint erőszakot alkalmazni csak mások védelmében szabad, önvédelemből és megtorlásképpen nem, mert az önző dolog, és az önzés erkölcstelen, hiszen csak az önzetlenség erkölcsös szerintük.
Akit megtámadnak – egyént vagy országot – viselje el azt, hirdetik Ágostontól Walzerig. Ez egy embergyűlölő és életellenes tan. Lehet, hogy humanista és humanitárius, de valójában morális kannibalizmus, politikai defetizmus, össznépi öngyilkosság, önpusztító és közveszélyes elmebetegség.
Pokolba az ellenséggel! Pokolba az altruista, kollektivista és etatista eszmékkel! Emelkedjenek fel végre józan és bátor bölcselők, értelmiségiek, államférfiak és katonai vezetők! Olyanok, akik mernek gondolkodni, dönteni, cselekedni, és főleg mernek békén hagyni minket, a Nyugat árulóinak áldozatait, azokéit, akik valójában csak a terroristák bűntársai és hasznos idiótái, akik miatt a semmirekellők célt tudnak érni, és uralkodhatnak rajtunk.
Az embernek joga van csak saját magáért léteznie, élnie és boldogulnia, minden ehhez szükségeset – másokat tiszteletben tartva – megszereznie és megtartania, és ha őt vagy ami az övé, megtámadják, azt megvédenie, a védekezéshez minden eszközzel rendelkeznie, és a támadón a támadást utána megtorolnia. A Nyugatnak minden morális joga megvan ahhoz, hogy megvédje szabadságát. Ezt kell megtanulnia újra – vagy talán most először? – a Nyugatnak.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.