Aligha lehet pontosabban megfogalmazni a kommunista diktatúra lényegét, mint ahogy ezt Arthur Koestler teszi a Sötétség délben című klasszikus remekművében. A magyar-zsidó származású szerző maga is hithű kommunista lévén, a harmincas években a Szovjetunióba emigrált. Itt volt alkalma személyesen is elmélyedni a sztálinizmus kozmetikázatlan valóságában. Az eszmei szárnyalás rövid úton beleállt a bolsevik hétköznapok vasbeton alapzatába. Az évtized végére kilépett a pártból, majd megírta az ördögi logika elrettentő mementóját, a Sötétség délben-t. Pajor Tamás írása.
Ki ne akarna egy igazságosabb világban élni? Kit ne zavarna a hipergazdagok és a mélyszegénységben élők tábora közötti növekvő szakadék? Ennek orvoslására többféle út kínálkozik. A legzseniálisabb a mózesi törvény szociális modellje, amely megengedte a tehetség és az Isten áldása alapján történő vagyonosodást, de a rossz döntések esetén nem feltétlenül óvott meg az elszegényedéstől sem.
Viszont a hétévenkénti szombat év, amely az ingóságokban lévő adósságok elengedését biztosította, és az ötvenévenként esedékes elengedés törvénye által előírt ingatlanvagyon visszaszolgáltatás és adósrabszolga-felszabadítás ellehetetlenítette a generációkon átívelő elszegényedést is.
A szociális érzékenységet az Újszövetség is tovább erősítette. Az, hogy a mai civilizáció nem sokkal igazságtalanabb, mint amilyen, annak köszönhető, hogy a Nyugat ezt valamelyest átvette.
A történelem tanúsága szerint az igazságosságra törekvő megoldások leginkább akkor működőképesek, ha igazodnak az adott kulturális-földrajzi környezethez és minél kevésbé erőszakosak.
Az is világos, hogy minél agresszívabb egy társadalmi törekvés, annál igazságtalanabb eredményt szül. Mára úgy tűnik, hogy a marxista alapú gondolkodásnak sikerült létrehoznia az eddigi leggonoszabb rendszereket.
Az ideológiai atyák Marx és Engels jövőbe tekintő arcéle mellé gyermekkorom demonstrációinak nyomasztó világa odaapplikálta a „jóságos, bölcs” Lenint is. Sztálint az én ifjúkoromra már kiretusálták a panteonból, pedig a legnagyobb tömeggyilkos csak következetesen végigvitte mestereinek elméletét.
Rettenetes mélységek
A sztálinizmus rettenetes mélységei leginkább talán Alekszandr Szolzsenyicin, Ivan Gyenyiszovics egy napja és A Gulag szigetvilág című műveiben tárultak a világ elé. De az Adolf Hitler mozgalmát megjelenítő NAZI mozaikszó is csak a nemzeti jelzőt teszi a szocializmus fogalma elé. Méltán.
Aki nem hiszi, hogy a világ nem véletlenszerűen jött létre, hanem teremtve lett, mégpedig értelmes és jó céllal, ennek folytán lesz végső történelmi igazságtétel, az szinte szükségképpen maga akar igazságot tenni.
Ez általában rosszabb eredményre vezet, mint a meghaladni kívánt állapot. A vagyoni egyenlőséget fegyveres úton megvalósítani kívánó eszme nemcsak az úgynevezett legegyenlőbbeket termelte ki, hanem a történelem legnagyobb léthazugságát is.
A protestánsok által is elfogadott zsarnokölés elve arra épül, hogy ha az államhatalom válik gyilkossá, akkor az ítélethozatal joga visszaszáll a népre.
Vagyis a bizonyíthatóan gyilkos hatalmat meg kell dönteni, vezetőit pedig felelősségre vonni a Noénak adott, egész emberiségre vonatkozó parancsolat alapján. Létezhet persze olyan hatalmi struktúra, amely indirekt módon olt ki életeket, pl. éhínség előidézésével. A zsarnokölés elve ebben az esetben is morális tett, de a bizonyítás itt már problematikusabb.
A kommunizmusnak azonban nem volt célja ilyen fajta bizonyítás.
A korábbi történelemben a szintén nagy számú áldozatok életért az érintettek törekedtek az igazságos bosszúra, mivel a legtöbben, még ha nem is biblikusan, de egy hagyományos erkölcsi kódex alapján gondolkodtak, amelynek több beleszólása volt a lelkiismeret működésébe.
Az „új morál” eleve nem az emberölés jogszerű megbüntetéséből indult ki. A rablógyilkosságokat törvényi szintre emelő elmélet célja a vagyoni különbségek felszámolása volt. A szélsőséges vagyoni különbségek csökkentése persze humánus elv, teljes felszámolása azonban elvileg is életszerűtlen, a gyakorlatban pedig embertelen. Aztán az elv a valóságban messze túlment a saját deklarált céljain is. Válogatás nélkül likvidált mindenkit, akit az épp aktuális irányvonal ellenségnek titulált.
A legegyenlőbbek felett álló legeslegegyenlőbb a cél érdekében minden eszközt bevetett. Ez aztán olyan állapotokat eredményezett, amelyben a dühöngő őrület, reakcióba lépve a legsötétebb gonoszsággal, korlátlan hatalommal ruháztatott fel. Ebben a világban bármelyik pillanatban a legabszurdabb állítás, majd annak ellenkezője is igazzá válhatott, mégpedig a legszigorúbb érvénnyel, a megtorlások láncolata pedig soha nem maradt el.
Így végezték a másként gondolkodók, vagy akiket az ugyanúgy gondolkodók annak mondtak, aztán az ugyanúgy gondolkodók is, és végül bárki és bármikor.
Egyetlenegy tényező volt biztos, a totális rettegés, a minden emberit felszámoló sátáni önkény átható rettegése.
A regény főhőse, Rubasov, maga is a gyilkos államgépezet egyik vezetője, meghatározó ideológusa. Aki saját koncepciós perében, a saját maga által is alkalmazott, vállaltan jogszerűtlen eljárás áldozatává válik.
Kihallgatótisztje, egykori bajtársa – ilyesmi a kommunizmusban gyakran előfordult -, akivel szinte egyetértésben konzultálják meg a vádpontokat. Még sincs szó összejátszásról, hanem inkább arról, hogy a párt vélt érdekét részesítve előnyben, Rubasov ideológiai muníciót képez saját elítéléséhez, ahogy ezt számos, nem csak regényhős kommunista vezető, köztük a Rákosi és Kádár által vérpadra küldött Rajk László is tette.
Tudatosan megtervezett gonoszság
Kettejük vérfagyasztó párbeszédei megvilágítják, hogy a pszichopata tömeggyilkosságok nem pusztán megbomlott elmék szeszélyének termékei, hanem tudatos tervezésé.
A proletárdiktatúra terrorja ugyanis nem csak „egy nemes cél érdekében való küzdelem átmeneti, velejárója”, hanem a lelkiismeret felszámolásának akaratlagos eszköze. A bibliai utalások végigkísérik a regényt, csakhogy épp ellenpontozva annak eredeti üzenetét, visszájára fordítva mindent, ami szent.
Az ördögi logika még az e folyamatban történő legkisebb megingást is árulásnak tartja, egyedül a kérlelhetetlen, haszonelvű megközelítést tartja követendőnek. Itt az egyén csak a kollektívum részeként fontos, az egyes ember „egymillió ember, osztva egymillióval”.
A főhős ideológiai stabilitása akkor kezd megreccsenni, amikor cellája kémlelő nyílásából figyelhette meg éppen elvonszolt, másik egykori bajtársa haláltusáját.
Ekkor kezdtek belehasítani az általa is vesztőhelyre küldöttek, köztük közeli szeretteinek, munkatársainak emlékképei, ekkor keletkeztek benne a kétely hajszálrepedései.
Ekkor próbált érvelni azzal, hogy „te nem hallottad őt vinnyogni”, de csak olyan típusú válaszokat kapott, mint hogy: „sajnálat, lelkiismeret, undor, kétségbeesés, vezeklés, a mi fajtánk számára undorító kisiklás…”. Ideológiai támaszként pedig ezt:
„… aki … lelkiismeretének vagy belső hangjának adja el magát, elárulja az emberiséget. A történelem a priori amorális, a történelemnek nincs lelkiismerete. Aki a vasárnapi prédikációk maximái szerint kívánja alakítani, úgy akar hagyni mindent, ahogy van és csak botot dugni a fejlődés kerekének küllői közé…
…Az emberi etikának csak két, sarkosan ellentétes koncepciója létezik. Az egyik keresztényi-humanista eredetű és az individuumot szentnek és sérthetetlennek nyilvánítja, így kijelenti, hogy a vérrel nem szabad matematikai műveleteket végezni. A másik azon az alaptételen nyugszik, hogy a kollektív cél szentesíti az eszközt, és nem egyszerűen megengedi, hanem meg is követeli, hogy az individuum minden elképzelhető módon, akár kísérleti nyúlként vagy áldozati bárányként is alávesse magát a köznek.”
Amikor a gyilkosság önfeláldozássá „nemesül”
Ezután azzal menti fel nézetét, hogy a történelemben minden hatalom okvetlenül a másodikat választotta, még ha kereszténynek mondta is magát. Szomorú, hogy hivatkozásának van történelmi alapja, de ebből mégsem következik, hogy állítása igaz lenne.
Ellenkezőleg, ahogyan Pál apostol mondja a Rómaiakhoz írt levélben:
„… Isten legyen igaz, minden ember pedig hazug…” (Róma3.4)
Vagyis ha az emberi történelem kizárólag csak aljasságok vég nélküli láncolata lenne – mint ahogy azért messze nem az -, ez akkor sem változtatná meg az igazságot. Magukat kereszténynek állító hatalmak ugyan elkövettek hasonló gazságokat, de épp ezekkel bizonyították, hogy önmeghatározásuk merőben névleges.
Marx szerint a „kibékíthetetlen” ellentéteket csak erőszakos úton lehet kiiktatni. Ezzel legitimálta, mi több szükségszerűvé tette a tömeggyilkosságokat és rablásokat. Mindig a gondolat van előbb és utána a tett, de bizonyos gondolatok képesek megigézni az embereket és elhallgattatni bennük az egyetemes törvényt, a lelkiismeret hangját.
Marx tanítványai a konkrét történelmi kihívásokkal szembesülve aktualizálták tanítójuk doktrínáit. Lukács György egy regényről és annak hőséről elmélkedve például ekként:
„…gyilkolni nem szabad, feltétlenül és megbocsáthatatlanul bűn, de elkerülhetetlenül szükséges; nem szabad megtenni, de meg kell tenni … abban látja a terrorista tettének nem igazolását (ez lehetetlen), hanem végső erkölcsi gyökerét, hogy ő nemcsak életét áldozza fel testvéreiért, hanem tisztaságát, erkölcsét, lelkét…” – írja Lukács György 1919-ben (Taktika és etika, kiemelés tőlem).
Vagyis Lukács sajátos etikájában a gyilkosság önfeláldozássá „nemesül”, amellyel az elkövető feláldozza saját ártatlanságát a jövő nemzedékekért.
A jó és rossz megkülönböztetésére adatott ősi képesség így kerül egy szatanikus ideológia elnyomása alá. Jó példa erre a következő idézet is, amelyben Lukács még elméletibb szintre emeli a szív hangjának felszámolását:
„A proletárállam forradalmi intézkedéseiben, különösen a hatalomátvételt közvetlenül követő időszakban, nemhogy a gyakorlatban, de még fogalmilag sem választható el a »pozitív« a »negatív«-tól… Ameddig csak tart az osztályharc – tehát elég hosszú ideig –, minden későbbi szervezeti forma meg fogja őrizni »negatív« harci jellegét és a rombolás tendenciáját.”
Lukács a Taktika és etikában úgy látja, hogy csak “transzcendens célokat” kitűző forradalomért érdemes harcba menni, csak a jelen világ szerkezetében „még nem immanensen adott” lehetőségek kivívása lehet „világtörténelmileg megváltó”.
A hamis messianizmus zsákutcája
Rendkívül érzékeny, higgadtságot és értő füleket követelő téma Marxnak és tanítványai többségének zsidó származása. Ez semmiképpen sem mellékes, elhanyagolható vagy megkerülendő tényező. A biblikus szóhasználatot ellentétes előjellel kisajátító ideológusok még tagadásukban sem tudtak elmenekülni az eredeti forrástól, amelynek létüket köszönhették (volna).
Mindezzel nem muníciót szeretnénk szolgáltatni az antiszemitáknak. Éppen ellenkezőleg: azt szeretném bizonyítani, hogy kommunizmus anti-zsidó találmány. Azonban az igazi zsidó gondolat tökéletes ellentétpárját csak identitásuk lényegétől elszakadt, de származásuk szerint mégis zsidó emberek tudják létrehozni.
A zsidóság az egyetlen nép, amely mint nép átélte az élő Isten látogatását a Szináj-hegyen, a törvényadáskor. Talán emiatt is hordozza génjeiben az abszolútum iránti fogékonyságot. Ez semmiképpen sem jelent felsőbbrendűséget, hiszen a kiválasztásért Izrael semmit nem tett, ez Isten szuverén döntése volt, de a népbe beégett.
Az emberi szívet leginkább az élő Isten, törvény letéteményese tudja lángra lobbantani, Aki maga a szeretet. A kinyilatkoztatás messze meghaladja a befogadó képességeit és a feldolgozás nem mindig optimális eredményt szül.
Talán ez magyarázza görög „dzélótész” szó héber-arámi megfelelőjének, a „kánnáj”-nak nemcsak, mint politikai mozgalomnak, hanem mint lelkületnek a meglétét a zsidó identitásban. A görög szó ugyanis azt jelenti, hogy valami lelkes hívének, rajongójának lenni, héber megfelelője féltékenyt, buzgót jelent, a „hitnabbé”, vagyis „prófétál” ige pedig azt, hogy valaki eksztatikus állapotban van,”fölforr”, „kifut”, „túlfolyik”.
Egy másik identitásformáló erő az asszimilációs kényszer, ami az előbb említett vitalitással is összefüggő, egyfajta mérhetetlen túlélési ösztön. Ez azonban – a szétszóratás ellenséges közege miatt – hihetetlen gyors alkalmazkodó képességben nyilvánul meg.
A beolvadás félelem vezérelt aktusai leleményes formákat öltenek és komoly praxist szereztek a száműzetés évezredei alatt, sőt, a negatív ítéletnek sokszor már elébe menő önbüntetési reakciók egészen a zsidó antiszemitizmusig tudnak fokozódni.
Ebben a helyzetben a marxizmus kínálta a legradikálisabb feloldódási lehetőséget, a gyökérzetet leginkább kiszaggató emancipációt. Hiszen ha nincs Isten, akkor kiválasztottság sincs, és a zsidó sors transzcendens rendeltetése sem létezik. Csakhogy létezik.
Ezért válik a hamis messianizmus a zsidó történelem zsákutcájává és ezért ilyen öntudatlanul is dogmatikus a zsidó baloldaliság. Miközben a jobboldal filoszemita része sajnos nem rendelkezik olyan erős és nagy múltú hagyománnyal, amely ellensúlyozná a nácizmusban végződő antiszemitizmust, addig a baloldali mozgalmak hatékonyan semlegesítették a zsidó identitás határait, menedéket adva ezzel, még ha hamisat is.
Hozzáteszem, a zsidóság minden politikai oldalon otthontalan, mint ahogy végső soron e jelen világkorszakban is.
A zsidó identitás meghatározásának bonyolult megközelítései közül én bátorkodnék egyet megtenni alapvetésnek. A magyar „zsidó” szó, ahogy az angol „jew” vagy a német „Jude”, mind a héber jehuda szóból ered, amely pedig a jádá igéből származtatható és azt jelenti: hálát ad, köszönetet mond, dicsér, vagyis Istent dicsőítő emberre utal. Ahogy a szó, úgy a nép keletkezése is elválaszthatatlan Istentől, hiszen az ősatyát, Ábrámot a Mindenható hívta ki Mezopotámiából és noha természetes úton nem lehetett gyermeke a Teremtő megajándékozta őt Izsákkal.
A másfél évezreden keresztül lejegyzett Szentírás az Istennel szövetségben álló nép történeti hitelességű dokumentuma. Következésképpen a zsidó identitás alapértelmezése az istenhittől elválaszthatatlan.
Természetesen szubjektíve bárki felruházhatja önkényes tartalmakkal ezt az identitást, és elutasíthatja a zsidó nép Bibliában kinyilatkoztatott eredettörténetét, de a tényt, hogy a zsidó önmeghatározás évezredeken át ezen alapult, ebben az esetben is el kell fogadnia.
Szakrális jelzőkkel ellátott vérengzés
Éppen ezért állítom hogy a világtörténelem első deklaráltan ateista rendszere, a kommunizmus nem zsidó, hanem anti-zsidó találmány. Éppen ezért operál a kiforgatott bibliai szókészlettel. Hála Istennek e csalás leleplezésének is nagy irodalma van.
A szekuláris történelemszemlélettel szemben kihívást intéző huszadik századi zsidó filozófus, Karl Löwith Világtörténelem és üdvtörténet című művében zseniálisan mutatja ki az előbb említett hamisítást:
„Sem a „burzsoázia” és „proletariátus” fogalma, sem a történelemnek a két tábor között egyre élesedő harcként való általános felfogása nem bizonyítható empirikus úton, e harc drámai csúcspontja pedig végképp nem tetten érhető. A történelem csak Marx ‘ideologikus tudatában’ osztályharcok története. E koncepció mögött az igazi hajtóerő a nyilvánvaló messianizmus, amely öntudatlanul Marx saját létében, etnikumában gyökerezik.
Még ha emancipált XlX. századi zsidó, elszántan vallásellenes és akár antiszemita volt is -mégiscsak ótestamentumi formátumú zsidó volt…
…A Kommunista Kiáltvány a tudományos jóslat fonák formájában a hit alapvonásához ragaszkodik: ‘a szilárd bizalomhoz abban, amit remélünk’.”
Hasonló éleslátással ír minderről egy másik huszadik századi zsidó gondolkodó, Jacob Taubes, az egész nyugati gondolkodást az apokaliptikus eszkatológia jegyében tárgyaló, Nyugati eszkatológia című művében:
„… A két ellenséges tábor -a burzsoázia és a proletariátus- végső antagonizmusa a Krisztus és antikrisztus között a végső korszakban elkövetkező végső küzdelembe vetett hitet idézi, és hogy a proletariátus feladata a kiválasztott nép világtörténelmi küldetésével analóg. Az elnyomott osztály univerzális megváltó szerepe a kereszt és feltámadás vallási dialektikájának felel meg… …Az egész történelmi folyamat, ahogyan kommunista kiáltvány ábrázolja, a történelem – mint értelmes végcél felé tartó Gondviselés irányította üdvtörténet -zsidó-keresztény értelmezésének általános sémáját tükrözi.”
Persze a szakrális jelzőkkel ellátott vérengzés nemcsak a zsidó kontra anti-zsidó fogalomkörben van jelen. A francia forradalom jakobinusa már jóval Marx előtt példát adott erre. Legfőbb tanítványa, Lenin, ősmintának tekintette a jakobinusokat és szívesen hivatkozott is rájuk. Csak azt a forradalmat tartotta értékesnek, amelyért minél több vér folyt. Trockijjal együtt pontosan másolták is a gyakorlatát.
„…ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé”
A jakobinusok első kísérlete egy új hit megteremtésére az értelem ateista kultusza volt. Ezt a forradalom vezére, Robespierre cserélte le, természetfeletti síkra emelve az újsütetű vallást, megalkotva a „Legfőbb lény kultuszát”. Ennek középpontjában a halhatatlan lélek és az erény állt, amelyet a szabadság és a demokrácia tiszteletének útján állított elérhetőnek. Lánczi András Értelmiségiek, cinizmus és a valóság című írásában lényegre törően írja le az istenhittől megfosztott gondolkodás törvényszerű útját a kultusszá váláshoz:
„A modern értelmiség három típusa közül a jakobinus volt az, amely az antirealista-utópista észhasználathoz áll legközelebb, mindig a valóság radikális megváltoztatásából indult ki, cselekvéséhez a politikai mechanizmusok könyörtelen eszközrendszerét rendelte. Miután a modern értelmiség felszámolt minden transzcendens abszolútumot, elsősorban is a kinyilatkoztatáson alapulót, az észt tette meg abszolútnak. Ebben az értelemben a tudás modern formái implicit módon valláspótlékként is felléptek.”
Vagyis a valláspótlékként funkcionáló, istentagadó rendszer, vállalt racionalizmusával szakítva „természetfeletti” jelleget ölt. Az Isten képére teremtett emberből alapjában véve lehetetlen kiirtani a spirituális vonzalmat, eltorzítani viszont lehet. Aki e helyettesítést megpróbálja, előbb-utóbb hódolatot követel magának és rendszerének.
A klasszikus liberális szabadságeszmény eleve biblikus gondolat, de az állam és az egyház szétválasztásának elve visszájára is fordítható, ugyanis az ateista világnézet egyáltalán nem garanciája a semlegességének. Különösen ha – mint a marxizmus- vallási jelleget ölt. Ez tanulság jelen korunk számára is, amikor az úgynevezett semlegesség égisze alatt vad, fanatikus doktrínák nevében kezdik eltiporni az elsődleges szabadságjogokat. Valójában persze abszolút semlegesség nem is létezik, mert már a fogalmat is egy világnézet szülte. A már idézett Karl Löwith ezt így mondja Világtörténelem és üdvtörténet című művében:
„Ami politikának látszott és annak is képzelte magát, végül vallási mozgalomnak bizonyul.”
Sötétség délben – maga a cím is áthallásos, hiszen a Messiás Jézus letartóztatásakor ezt mondta gyilkosainak, „…ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé” (Luk22.53/b).
Majd megfeszítése után déltől délután háromig elsötétült az ég. A történelem ege azóta is egyre sötétebb, miközben az igaz világosság már kétezer éve fénylik. Csak szemeket kér, hogy meglássuk, és füleket, hogy meghalljuk. Sajnos a jövőben is várható jelölt az új vallásalapítói posztra, aki a bibliai előrejelzés szerint elődeinél „profibb” lesz. De az utolsó szó mégsem lesz az övé.
A szerző dalszerző-előadó, a Neurotic, majd az Ámen frontembere, a Hit Gyülekezetének lelkésze.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.