Az egyház és a Black Lives Matter: krokodilkönnyek

Hosszú a jegyzéke a Bergoglio-pontifikátus zavarba ejtő ellentmondásainak. Legutóbb azzal egészült ki, hogy a Szentszék hivatalos sajtóközlönyében egy afrikai püspök lépését védendő dicsérték a Black Lives Mattert, mint „erőszakmentes polgári engedetlenségi mozgalmat.” Igen, azt a szervezetet, amelynek tüntetései zavargásokba torkollanak, emberek halnak meg, üzleteket fosztanak ki és a nyilvános tereket féktelenül rombolják.

Ki ne értene egyet azzal, hogy egy ártatlan életet sem szabad kioltani, s főleg nem szabad ártatlan életet azért kioltani, mert tulajdonosa fekete? A szervezet fedőneve és jelszava azért olyan álnok, mert aki szembehelyezkedik velük, látszólag a szavakba foglalt eszme ellen tusakodik, ami erkölcsileg nem helyeselhető.

A fekete politológus Caroll Swain, a Vanderbilt Egyetem érdemesült tanára azonban úgy fogalmazott, hogy a BLM-nek a felszínen láthatónál sokkal sötétebb tervei vannak:

„Kialakítottak magukról egy képet, de amit ténylegesen tesznek, alapvetően különbözik ettől. Félelmetes, hogy bekerültek a közélet fősodrába, mert sem az igazságosság, sem a béke nem számít nekik, és semmivel sem elégszenek meg, mindegy mit érnek el. Weboldalukat böngészve az az érzésünk támad, hogy a Kommunista kiáltványt olvassuk.

A világon semmi közük a fekete emberekhez és gondjaikhoz. Kimondottan marxisták, meg akarják dönteni a társadalmi rendet, és olyan elvakultak, mint az Antifa.

Egész ideológiájuk a marxizmus kritikai teóriájából [ti. a frankfurti iskola eszméiből – GT] következik, ami elnyomókról és elnyomottakról szól.”

Véleménydiktatúra — hogyan váltak az amerikai elit egyetemek vitamentes övezetté?

Az amerikai elit egyetemeken már nem az igazság keresése zajlik, hanem „harc a fasizmus ellen.”

A BLM szerint mozgalmuk „a gazdasági, a faji, a reprodukciós és a nemi igazságosságról szól, illetve arról, hogy újratervezzék, milyen lehetne az életünk, és milyennek kellene lennie.” Hősüknek azt az Assata Shakurt tartják, aki az 1960-as években az FBI legkeresettebb terroristája volt, a „Fekete Felszabadító Hadsereg” nevű terrorszervezet fanatikus szocialista vezetője, és már akkor kétmillió dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére – ma Kubában éli mindennapjait, miután 1972-ben megszökött a börtönből. Shakur szavait szinte minden rendezvényükön idézik, mindig méltatják, szeretetüket hangoztatják iránta.

Minden esetre úgy tűnik, Ferenc pápa úgy gondolja: a faji igazságosság és a befogadás melletti kiállás jegyében jó ötlet egy olyan szervezetet pártolni, amelynek tüntetésein időnként a fehér embereket lepedőbe csavart disznóknak nevezik, és azt fröcsögik, hogy süssék meg őket, mint a szalonnát.

A pápa környezete szerint ilyen egy „erőszakmentes polgári engedetlenségi mozgalom?” A pápaság sose volt a politikai realizmus szobra, de rendszerint nem ment el a józan esze, és árulta el a természetjogot ilyen látványosan.

A Vatikánból azután jöttek ki az újabb, különös értékválasztást tükröző közlemények, hogy a Texas állambeli El Pasó-i Egyházmegye főpásztora, Mark J. Seitz egy tüntetésen egy BLM-tábla mögött térdelve ájtatoskodott, fittyet hányva a tényre, hogy az Egyház Tanítóhivatala már számtalanszor elítélte azokat az eszméket, amelyekért a BLM kiáll: mindenekfelett a marxizmust és a szocializmust, nemkülönben a természetes család és a magántulajdon felszámolását a „közösségi uralom és gondoskodás” javára.

Óceánia egyes szigetein létezett ilyen a nyugati felfedezésük előtt – elveik követése csak a legszégyenletesebb szemérmetlenség és kicsapongás gyümölcseit teremte a házasság intézményének nem ismerése miatt, nem beszélve a koldusszegénységről, ami a magántulajdon hiánya folytán kísértette ezeket a „mintaközösségeket” évezredekig.

A bűntudat politikája

Mély identitásválságról tanúskodik a feketékkel és a „harmadik világ” népeivel szembeni nyugati értelmiségi bűntudat. Pelle János írása.

Nem Seitz püspök volt azonban az egyetlen, aki az amerikai felső papságból közös platformra helyezkedett a BLM-mel. Walton Gregory washingtoni érsek főegyházmegyéje antirasszista rendezvényét szándékosan a BLM-tüntetéssel egy időben és egy helyre szervezte, és (törvénytelenül) kánoni büntetések kilátásba helyezésével kényszerítette papjait és szerzeteseit a részvételre.

Több tucat más püspök is közleményeket adott ki, amikben krokodilkönnyeket hullattak az afro-amerikaiak sanyarú sorsáért. Krokodilkönnyeket, ugyanis tetteik ellenkeznek szavaikkal.

Sorra zárják be ugyanis amerikai városok főleg feketék által lakott városrészeiben a katolikus iskolákat, amivel – ismerve az amerikai közoktatás hírhedt nívótlanságát – gyakorlatilag az egyetlen valamirevaló oktatási lehetőségtől fosztják meg a feketéket. Dollármilliárdok felett diszponálnak, amit a leggyalázatosabb módokon pazarolnak el, s hagyják éhezni a lelkeket, de iskolákra nem jut belőle.

Az amerikai püspöki kar évtizedek óta úgy viselkedik, mint a Demokrata Párt progresszív szocialista balszárnyának agitációs és propaganda osztálya.

A pásztorlevelekben és a szószékekről már nem Krisztus evangéliuma és az egyház tanítása szól az apostoli igehirdetés keresetlen szavaival, hanem kultúrmarxista hírverés és agymosás a politikai korrektség hervatag szóvirágaival. Azok a papok és hívek, akik lelki táplálékot mernek nyújtani vagy kérni, valóságos üldöztetést szenvednek el Júdás-lelkű főpásztoraik részéről, akiknek az éghajlatváltozás és a jövedelemegyenlőség fontosabb a rájuk bízott halhatatlan lelkeknél.

Caroll Swain úgy látja: „Az Egyház magáévá tette a (marxista) kritikai teóriát, és ma már a világ tanítja az egyházat, nem az egyház a világot arról, miként kell ezekkel a kérdésekkel foglalkozni.”

Spanyolajkú katolikusok vonulnak a BLM menetén

Fejétől bűzlik a hal. A Bergoglio-pontifikátust jobb érzésű vatikáni bennfentesek „terroruralomnak” nevezték. A legmagasabb méltóságra és hivatalra emelkedett amerikai főpapot, Raymond Burke bíborost, az Apostoli Szignatúra Legfelsőbb Bíróságának volt prefektusát a pápa azért rúgta ki, mert az tisztázásra merte felhívni Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításának még a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai kétértelműségét is felülmúló megfogalmazása miatt.

Gerhard Ludwig Müller bíborost, a Hittani Kongregáció volt prefektusát, aki az óvatosan a katolikus ortodoxia felé visszatérő XVI. Benedek emberének számított, ugyanígy penderítette ki a Szentatya, hogy helyet csináljon rendtársa, a hithű katolikusnak jóindulattal se nevezhető Luis Ladaria Ferrer bíboros számára. Ő biztosan nem köp a pápa levesébe, amikor olyan kedvencei eretnek lázadásait kívánja követni, mint Walter Kasper vagy Reinhard Marx.

Ferenc ráadásul hosszú ideje az első pápa, akinek uralkodása alatt deficites lett az Apostoli Szentszék költségvetése, ami már eléri, sőt meghaladja az évi 70 millió eurót. A kiadások az egekbe szöktek, míg a hívek azzal tiltakoznak a pápai árulás és hitehagyás ellen, hogy egyre kevesebbet adakoznak a péteri hivatalnak.

A Római Kúria középvezetői, akik a tényleges munkát végzik a Katolikus Egyház központi közigazgatásában, ellenségszámba mennek Bergogliónál, amiért kirúgás, lefokozás, áthelyezés vagy Rómától távoli hivatalba való előléptetés vár rájuk – attól függően, hogy mennyire híresek, de csak addig, amíg egy-egy közismert személyiség nem nyúl darázsfészekbe.

Carlo Maria Viganò érsek, kiérdemesült amerikai apostoli nuncius ma az életét féltve bujkál, mert le merte leplezni Bergogliot, hogy az falazott több amerikai homoszexuális pedofil ragadozónak, megszegve saját állítólagos zéró tolerancia alapelvét.

Honnan ez a zűrzavar a katolikus egyházban? Az elmúlt másfél évszázadban a felső papság sorai egyházellenes baloldali nézetek hatása alatt álló prelátusokkal teltek meg. 1903-ban csak azért nem választották pápává a szabadkőműves Mariano Rampolla del Tindaro bíborost, mert Ferenc József császár kizárási jogával élve óvást emelt megválasztása ellen Jan Puzyna krakkói hercegpüspök által, akit ezzel a feladattal küldött a konklávéra.

A Rampolla-óvoda növendéke, della Chiesa került azonban 1914-ben Szent Péter székébe, aki elvtársát, Gasparrit választotta az államtitkárául, aki aztán ott is maradt XI. Piusz alatt is. Az ő árnyékában emelkedett fel Eugenio Pacelli, a későbbi XII. Piusz pápa. X. Piusz hiába szállt szembe az Egyházat lerombolni törő modernista nézetekkel Pascendi dominici gregis kezdetű enciklikájában, mert a II. Vatikáni Zsinaton XII. Piusz és XXIII. János eretnek püspökei egy emberként hátráltak ki a körirat irányelvei mögül, főáramúvá téve szinte minden ott elítélt tételt. Méltán nevezte Leo Suenens bíboros a II. Vatikáni Zsinatot az Egyház 1789-ének, bár ő leginkább örült ennek.

Napjainkban a püspökök testületében nincs senki, aki ne ebben a balos forradalmi légkörben nőtt volna fel.

A bíborosok között pedig még a hagyományhűek se kérdőjelezik meg a II. Vatikánum újdonságait. Emberi számítás szerint tehát nincs okunk jobbat remélni a közeli jövőre nézve. A pápaválasztó bíborosok felét már Ferenc pápa nevezte ki, legtöbbjük vele egyivású kultúrmarxista. A nyugati világ lelkiismerete és igazodási pontja, a katolikus egyház, ami szívós elvhűségével maga teremtette a Nyugat arculatát, műve ellen fordulni látszik.

Kutatások szerint XII. Piusz pápa tudott a zsidók tömeges legyilkolásáról

Német tudósok a Vatikán archívumait kutatva találtak egy levelet, amely bizonyíthatja, hogy XII. Piusz pápa tudott a zsidók tömeges legyilkolásáról Varsóban és Lvivben, de erről hallgatott.