Miért szavaz egy izraeli zsidó arab pártra?

Becslések szerint közel 30 ezer izraeli zsidó szavazott a legutóbbi választásokon az arab pártkoalícióra (Resimá Hamesutefet), amely többé-kevésbé nyíltan a cionista állam felszámolását tekinti céljának.

A márciusi választások napján együtt ebédeltem egy baráti párral. Az egyikről tudtam, hogy a balközép Kék-fehér koalícióra szavazott, a másik pedig örömmel újságolta, hogy sikerült elvinnie súlyos demenciában szenvedő édesapját is szavazni – a hajdan nagy múltú Munkapárt balra csúszott Avoda-Geser-Merec koalíciójára. Kérdő tekintetemre hozzátette, hogy a barátai közül sokan a Resimá Hamesutefet-re szavaztak.

A választások eredményeképpen az Ayman Odeh vezette arab pártkoalíció harmadik legnagyobb pártként 581.507 szavazatot kapott és 15 képviselőt küldhetett a parlamentbe (kettővel többet a 2019. novemberi választásokhoz képest), miközben az Amir Peretz vezette baloldali koalíció mindössze 7 mandátumot szerzett.

A Resima Hamesutefet hivatalos ideológiája:

• Izrael zsidó nemzetállami jellegének eltörlése ( minden állampolgár országa);
• Kétállami megoldás: egy zsidótlanított, kizárólag arab lakosú Palesztina, egy pedig minden állampolgár országa, amit Izraelnek hívnak, legalábbis addig, amíg a zsidó többség létezik, aztán majd kiderül. Nem használják az izraeli baloldal által preferált formulát, miszerint két állam a két népnek, csak a két állam kifejezést, mivel alapból elvitatják a zsidó nép önrendelkezési jogát;
• Pánarab egység, hiszen valójában a “palesztinség” csupán átmeneti identitás a zsidókkal szembeni küzdelemben;
• Kommunizmus-szocializmus.

A pártkoalíció a 2015-ös választások előtt alakult több, kisebb arab pártból, hogy a választási küszöb emelése után a kis pártok ne veszítsenek szavazatokat.

Ayman Odeh, a koalíció vezető politikusa haifai muszlim családba született, tanulmányait a környék legjobb keresztény iskolájában folytatta, majd Romániában végezte el a jogi egyetemet. Politikai aktivitása már az egyetemen is megmutatkozott, visszatérve Izraelbe azonnal csatlakozott a szélsőbaloldali Hadas párthoz, amelynek képviseletében önkormányzati képviselő lett. 2015-ben választották pártvezetőnek, és az arab koalíció létrejöttével annak vezetését is rábízták.

Zsidó körökben pragmatikus politikusnak tartják, bár vannak olyan arab-szakértők, akik szerint Odeh kiválóan alkalmazza az Arafat által meghonosított kettős beszédet: mást mond angolul és héberül, mint arabul. Gadi Taub  izraeli író-újságíró egyenesen „alattomos kommunistának” nevezte, aki a törvényesség látszatát betartva, a demokrácia eszközeivel belülről igyekszik a cionista államot felszámolni.

A párt másik, nagy publicitást élvező tagja Ahmad Tibi. Nagyapja Damaszkuszból vándorolt be, ő maga Tayiben született. Miközben a jeruzsálemi orvosi egyetemre járt, már a nyolcvanas években aktív politikai szerepet vállalt. 1993-1999 között Jasszer Arafat tanácsadója volt és hivatalosan azért mondott le erről, hogy izraeli parlamenti képviselő legyen.

Pályafutása során többször megvádolták azzal, hogy támogatja az arab terroristákat, kényes információkat szolgáltat ki számukra, azonban a Legfelsőbb Bíróság mindannyiszor ejtette a vádat és lehetővé tette, hogy Tibi parlamenti képviselő maradjon, annak ellenére, hogy nyíltan anticionista, minden megnyilatkozásában az állam zsidó jellege megszüntetésének ad hangot.

Gadi Taub podcast-sorozatában nemrégiben a szélsőbaloldali, posztcionista Yaron Londont interjúvolta, amelyben a központi kérdés az volt, hogy London miért szavazott az arab pártkoalícióra. Az ő személyiségén keresztül talán jobban megérthetjük, kik azok az izraeli zsidók, és milyen motivációból adják szavazatukat egy anticionista politikai tömörülésre.

London nagyapja a cári birodalomban jómódú fakereskedő, aki cionista rabbija is volt a közösségének. Apja 1925-ben alijázott és 1971-ben bekövetkező haláláig elismert színész volt Izraelben. Édesanyja 1924-ben érkezett az országba, a mai Ukrajna területéről, a híres Gdud Haavoda csoport keretében, akik mocsarakat csapoltak le, kibucokat alapítottak. Később hébertanárként dolgozott.

Yaron 1940-ben született, szocialista-cionista nevelést kapott. Yigal Mossinson híres gyerekkönyv-sorozatának a Hasambának főhősét róla formázta. Katonai szolgálata előtt bentlakásos mezőgazdasági szakiskolában tanult. Újságírói karrierje a katonai adónál kezdődött, mint megannyi izraeli médiasztárnak. Pályafutása során számos televíziós műsort vezetett, dokumentumfilmeket készített, munkásságát 2007-ben Szokolov-díjjal ismerték el. Egyértelműen az izraeli médiaelit jeles tagja, véleményvezér-szerepe vitathatatlan.

Gadi Taub kérdésére válasza hosszú és körmönfont volt, amely az izraeli arab lakosság megismerésének képzetével indult (London nem beszél arabul), kifejezve örömét, hogy az arab értelmiség milyen sokat adott az izraeli társadalomnak az elmúlt 70 évben, és hogy milyen nagyszerű szövetségesei lesznek a szekuláris izraelieknek az ortodox zsidókkal szemben.

Ebben a megnyilatkozásban sajnálatosan sok szekuláris, zsidó értelmiségi elképzelését osztja, nemcsak Izraelen belül. Az európai zsidóság történelmében az emancipáció kezdetétől fellelhető az a nézet, hogy a bajok forrása az ortodox zsidóság – őmiattuk van antiszemitizmus, Izraelben békétlenség, gazdasági problémák… aztán a valóság rendre megcáfolja az előítéleteket: a gazda-népek ugyanúgy elpusztításra méltónak vélték az ateista zsidókat, sőt a kikeresztelkedetteket is, mint kaftános sorstársaikat, és az arab terroristák sem a vallásosság mértéke szerint válogattak áldozataik között.

Zvi Yehezkeli mesélte: amikor arabok közt élt, hogy megtanulja nemcsak a nyelvet, de a mentalitást, a kultúrát is, ott döbbent rá, mit jelent zsidónak lenni. Tekintheti magát ateistának, elhajíthatja az évezredes zsidó filozófia teljes könyvtárát, a környezete számára zsidó marad, bizonyos esetben ellenség – csak azért, mert zsidó.

London értelmiségihez nem méltó sablonos egyszerűséggel megállapítja, hogy a magukat a munkától távol tartó ortodoxok aránya az izraeli társadalomban nő – 2065-ben az izraeli lakosság 35%-a lesz ortodox, akik szerinte nem akarnak majd dolgozni, ezért a termelékenység csökken, amit csak az arabok tudnak ellensúlyozni.

Az Izraeli Demokrácia Intézet 2018-as tanulmánya szerint az ortodox népesség évi 4%-kal növekszik, 60%-a 20 évnél fiatalabb. ( A szekuláris népesség 36%-a 20 évnél fiatalabb). 2018-ban az ortodoxok száma 1 millió 79 ezer volt, a teljes népesség 12%-a. Az izraeli nők termékenységi rátája a következőképpen alakul:

• ortodoxok (haredi) 7.1 (gyerek egy anyától),
• vallásos nők (dati) 4,
• hagyományőrző-vallásos (maszorti-dati) 3.2,
• hagyományőrző-szekuláris (maszorti-hiloni) 2.5,
• szekuláris (hiloni) 2.2.

Az ortodoxok számára is egyértelmű, hogy a kevesebb gyerek és a munkára alkalmas képzésben való nagyobb részvétel jobb életminőséget jelent. Miközben a szekuláris izraeliek körében nő a termékenységi ráta az utóbbi években (“a négy az új három”), az ortodoxok körében mérsékelt csökkenés tapasztalható.

Izraelben a nem ortodox tanulók 77%-a érettségizik évente, az ortodoxoknál ez erősen szétválik a nők és a férfiak esetében: 50% – 14%. Utóbbi jelentése, hogy az ortodox fiúk jesivában tanulnak, és azok között nincs olyan tárgy, amivel világi érettségit tehetnének.

Ugyanakkor évről-évre növekszik az egyetemi hallgatók között az ortodoxok száma. Igaz, itt is nagyobb részt (70%) nők vannak. A hagyományos foglalkozások (tanár, ügyvéd, egészségügyi alkalmazott, könyvelő, üzleti menedzser) mellett megjelentek a szoftver-fejlesztők, programozók – utóbbiak közül sokan nem a normál nappali tagozatos egyetemi hallgatók közül kerülnek ki, hanem speciális képzéseken vesznek részt, a népszerű nyitott egyetemi programokon.

Az elmúlt években jelentősen megnőtt az IT szektorban dolgozó ortodox férfiak száma, mivel ezen a területen hatékonyan kamatoztatják azt a gondolkodást, amit jesiva-növendékekként szereztek gyerekkoruk óta. Egyre-másra alakulnak olyan munkahelyek, amelyek az ortodox életvitel előírásaihoz alkalmazkodnak.

Mindezek következtében, ha lassan is, de növekszik az ortodox lakosság életszínvonala, a tudatosan vállalt szegénység már kevésbé népszerű a fiatalok körében. Tehát nem valószínű, hogy a növekvő arányú ortodox népességet a szekuláris zsidók és az arabok kell eltartsák 2065-ben.

Yaron London másik indoka arra, hogy cionistaellenes arab pártra szavazott, nagyon sok európai értelmiségire is jellemző attitűd: a gyengének és elnyomottnak kikiáltott népesség feltétel nélküli támogatása. A felelősség súlyától felmentett, az áldozati viselkedéskultúrába beleragadt emberek megérdemlik a szolidaritást akkor is, amikor nincs mindig igazuk.

London szerint a cionizmus elérte a célját, a zsidóknak van saját államuk, amelyben többségben vannak, éppen ezért lehetnének nagyvonalúbbak az arab kisebbséggel szemben. Miért kell minden állami jelképnek a zsidósághoz kapcsolódni? A himnusz, a zászló, a nemzeti ünnepek, a hivatalos nyelv – mindezt még az állampolgársági törvénnyel is igyekszik a zsidó többség hangsúlyozni.

A multikultit éljenző, globalista izraeli értelmiségi kulturális kapcsolata Európa és Észak-Amerika, nem a Közel-Kelet valósága. A cionista elődök küzdelmének oka a homályba vész, marad a szocialista egalitárius világkép, elit értelmiségi felülnézetből. Yaron London az arab országokból érkezett, keleti zsidók felemelkedését ellenérzéssel szemléli, mint ahogy a vallásosokat sem érti a maga ateista dogmatizmusával.

Az arabokra vagy az afrikai beszivárgókra egzotikumként tekint, valójában nem ismeri a gondolkodásukat, céljaikat. Feltételezi, hogy idővel létrejön az “izraeli nemzet”, magába olvasztja minden polgárát, függetlenül az emberek arab vagy a zsidó mivoltától.

Yaron London, aki híresen olvasott ember, a saját ideológiáját nem támogató könyveket elkerüli: Douglas Murray Európa furcsa halála című művéről hallott, de nem olvasta. Az afrikai bevándorlást nem tartja vészesnek, hiszi, hogy néhány generáció alatt Európa és Izrael is képes integrálni az idegen kultúrájú embereket.

Dr. Moti Kedar Közel-Kelet szakértő, az arab világot mélyen ismerő tudós szerint az arab világ mai válsága éppen abban gyökerezik, hogy a volt gyarmatosítók által mesterségesen létrehozott államokat nem köti össze nemzeti öntudat, a törzsi társadalom még az 1400 éves iszlámnál is erősebb. A cionizmus 120 éve és Izrael fennállásának 72 éve sem hozta össze az arabokat és a zsidókat – ha olykor össze is házasodik egy zsidó férfi és arab nő, ez nem jelent általános tendenciát.

A zsidóság képes volt megőrizni az identitását kétezer év száműzetésben, de ez a hosszú idő azt is bebizonyította számára, hogy önálló államiság nélkül nincs szabadság és létbiztonság. A nehezen kiharcolt önállóságot pedig a többség nem adja fel, még akkor sem, ha az államalapító elit elfáradt a küzdelemben.

Az üzleti világban ismert jelenség, hogy a cégalapító sikereit a fia/lánya még többnyire folytatja, de a harmadik generáció a készen kapott gazdagságot képes elherdálni. A lelkes, államalapító cionisták unokái között is sajnos vannak olyanok, akik egy globális békét remélve hajlandóak feladni önnön identitásukat.

Amichay Mihály Éva összes cikkét elolvashatja itt.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.