Ez a lépés nem a nemzetközi jog szerinti annektálás, és a zsidó államnak jóval megalapozottabb igénye van arra a földre, mint a palesztinoknak – írja egy brit anglikán pap a The Jerusalem Postban, szemben a Canterbury érsek álláspontjával, aki ellenzi az izraeli terveket.
Nem minden anglikán ért egyet a Canterbury érseki nemrég megfogalmazott tiltakozásával az izraeli szuverenitás kiterjesztése ellen Júdea és Szamária zsidók lakta részeire.
Justin Welby Canterbury érsek, a római katolikus bíboros Vincent Nichols-szal közösen írott levélében kifogásolja az izraeli kormány tervét, hogy „annektálják Ciszjordánia területét”. Szerinte ez veszélyeztetheti a „béke kilátásait”.
„Egy anglikán pap és teológus vagyok, aki úgy gondolja, hogy Izrael jogosan terjeszti ki szuverenitását Ciszjordánia ezen részére”
– írja Gerald McDermott a lapban.
Szerinte ez a lépés
nem „annektálás”, mert a Nemzetközi Büntetőbíróság Római Statútuma szerint „az annektálás egy másik állam területének erőszakos elvétele” „súlyos, agressziós bűncselekmény”.
Háborús cselekedet egy másik állam ellen, amelynek területét bevonulással foglalják el. Gondoljanak a Krím 2014-es orosz annektálására, vagy a törökök 1974-es ciprusi inváziójára – emlékeztet az anglikán pap.
Izrael, ezzel szemben, 1967-ben, egy védekező háború után vette át az ellenőrzést Ciszjordánia felett, amikor az a terület nem volt állam.
Ciszjordánia modern kori politikai státusza az 1920-as San Remó-i szerződéshez nyúlik vissza, amely megadta a jogot a zsidóknak hazájuk újjáépítésére. A szerződést az ENSZ elődje, a Nemzetek Szövetsége 51 tagállamának mindegyike aláírta.
A Palesztina szó akkor a zsidók hazáját jelentette, a Jordán folyótól nyugatra létrehozott zsidó településeket, amely feletti mandátumot Nagy-Britannia kapta– írja Gerald McDermott.
Ez a föld nemcsak azt foglalta magában, amely a mai Izrael, hanem azt is, amelyet ma Ciszjordániának is hívnak.
A San Remó-i szerződés az arabok számára is biztosította az önrendelkezés jogát, Szíria, Libanon és Mezopotámia, a későbbi Irak vezetésével. Később az arabok a Transzjordánnak nevezett területet is megkapták, amely ma Jordánia.
Amikor az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) a II. világháború után megalakult, alapokmányának 80. cikkelye megerősítette a jogelőd Nemzetek Szövetsége által biztosított összes jogot, beleértve a Palesztin mandátumot is, amely a zsidók számára biztosította a jogot szülőföldjük újjáépítéséhez a Jordántól nyugatra – írja a brit anglikán teológus.
Az ENSZ 1947-es megosztási terve felhatalmazta volna az arabokat arra, hogy Palesztinában államot hozzanak létre egy zsidó állam mellett, de a terv az arabok elutasítása miatt érvénytelenné vált.
Amikor az arabok 1948-ban megszállták az ENSZ által is elismert új zsidó államot, a lépésük törvénytelen háborús tett volt a nemzetközi jog szerint. Jordánia 1950-ben annektálta Szamáriát, amit sem az ENSZ, sem az Arab Liga nem ismert el jogszerűnek. Jordánia kezdte el ezt követően „West Bank”-nek (nyugati part), magyarul Ciszjordániának hívni Szamáriát, és az új név ragadósnak bizonyult.
Amikor az arab államok 1967-ben újabb háborút indítottak Izrael ellen, ezzel ismét megsértve a nemzetközi jogot, Izrael vissza tudta szerezni ellenőrzését Szamária felett, amelyet a nemzetközi közösség biztosított számára 1920-ban, a San Remo konferencián, majd 1922-ben ratifikálta a Palesztin mandátumot.
Jordánia 1988-ban lemondott a területi követeléséről Szamária tekintetében, és kijelentette, hogy a területet a palesztinoknak adja. De amint a már visszavonult Richard Kemp brit ezredes megállapította, ez a lépés megsértette a nemzetközi jog azon alapelvét, miszerint illegális cselekedeteken nem alapulhat jogszerű törvényt.
Mindez azt jelenti a brit anglikán teológus szerint, hogy Izrael tervezett lépése nem az, amit a nemzetközi jog annektálásnak nevez. Ezenkívül nemzetközi hatóságok, szervezetek soha nem ismerték el, hogy Szamária (Ciszjordánia) az arabokhoz tartozna.
Az ENSZ közelmúltban kiadott határozatai, amelyek elítélték a zsidó települések létrehozását az említett területen, soha nem jelentettek többet, mint ajánlásokat, és soha módosítottak olyan meglévő kötelező szerződéseket, mint például a Nemzetek Szövetségének San Remó-i állásfoglalása, vagy az ENSZ alapokmányának 80. cikke, amely megerősíti a San Remo-szerződést.
Justin Welby Canterbury érsek attól tart, hogy ez az izraeli lépés veszélyezteti a békefolyamatot, ugyanakkor nem ismeri fel, hogy a békefolyamat legnagyobb akadálya nem Izraelnek a nemzetközi jog által régóta biztosított jogának újbóli megerősítése, hanem az, hogy a palesztin vezetés nem ismeri el Izrael létezéshez való jogát, sőt a béketárgyalásokon sem voltak hajlandóak részt venni, márpedig enélkül lehetetlen békét kötni – írja Gerald McDermott.
