100 éve jött létre a Palesztin népszövetségi mandátum

1920. április 19-én, az olaszországi San Remóban tartott konferencián a közel-keleti államokat mandátumterületekre osztották: Franciaország Szíriát és Libanont kapta meg, Nagy-Britannia Mezopotámiát (Irakot), Palesztinát pedig közvetlenül a Népszövetség alá rendelték.

A 7. századtól egészen a brit hódításig Palesztina az iszlám világ periferikus, szinte elhanyagolt vidékének számított. 1882-ben földje alig tudott eltartani 260 ezer arab lakost. A zsidó bevándorlás és az általa kiváltott gazdasági fellendülés nyomán nőtt ez az arab népesség 1914-re 515 ezerre, 1920-ra pedig kb. 600 ezerre. A városokban élő keresztény kisebbségtől eltekintve ez a társadalom döntően muszlim paraszti világ volt, a naturális mezőgazdasági termelésen alapult, gazdaságilag és kulturálisan elmaradott, alacsony színvonalon élt – írja Ferwanger Péter Az erőszak első megnyilvánulásai és következményei Palesztinában című tanulmányában.

Amikor a brit Edmund Allenby tábornok közel-keleti expedíciós csapatai 1917–1918-ban birtokukba vették Palesztinát, az Oszmán Birodalom egyik legkietlenebb, legelmaradottabb sarkára terjesztették ki a fennhatóságukat.

Ilyen nevű oszmán közigazgatási egység ugyanakkor korábban nem létezett, az elnevezés így arra a területre vonatkozott, melyet az antant a későbbiekben Szíriától elkülönítve kezel majd.

A 32. szélességi körtől északra található vidék a bejrúti vilajethez tartozott, a középső rész képezte a jeruzsálemi szandzsákot, a Negev-sivatagot pedig Maánból kormányozták, a damaszkuszi vilajet részeként.

E sivár, terméketlen, maláriás területen a háború végén talán 600 ezer kimerült arab és 55 ezer zsidó élt. Az országot kiszipolyozta az antant blokádja, lerabolta és lepusztította a törökök prédálása. Egész falvak tűntek el, a gyümölcsösök parlagon hevertek, közbiztonság úgyszólván nem létezett

– emlékeztet a szerző.

Az országot brit katonai kormányzók által felügyelt körzetekre osztották, a pénzügyet, az igazságszolgáltatást, az egészségügyet, a mezőgazdaságot, az oktatást és a közmunkákat ellenben Jeruzsálemből irányították. A fontosabb tisztségeket brit katonai és polgári hivatalnokok töltötték be, az őslakos palesztinai arabok és zsidók legfeljebb a közigazgatás alacsonyabb fokán vállalhattak hivatalt. Ez a rendszer kellőképpen hatékonyan működött ahhoz, hogy később megvesse a mandátori szisztéma alapjait.

Az 1917 novemberében kiadott, a zsidó nemzeti otthonnak nyújtott támogatást deklaráló Balfour-nyilatkozat mintegy hivatalos álláspontjává vált a brit kormányzatnak, a legmagasabb rangú politikusok biztosították a cionistákat szívélyes jóakaratukról és támogatásukról.

A nagyhatalmak 1920 áprilisában San Remóban Szíriát és Mezopotámiát ugyan „ideiglenesen független” államokként ismerték el a mandátumos osztozkodás keretében, Palesztina számára viszont különleges eljárást alkalmaztak.

A brit támogatásnak köszönhetően tehát a Balfour-deklarációt beillesztették a mandátumos dokumentumba, a Szentföld egyedülálló bánásmódban részesült, a helyzete különbözött az „A” mandátumokétól. Vagyis az antant kormányainak határozott erkölcsi támogatását a cionista ügy iránt kinyilvánították

– írja dolgozatában Ferwanger Péter.

Az olaszországi San Renóban tartott konferencián tehát a közel-keleti államokat mandátumterületekre osztották: Franciaország Szíriát és Libanont kapta meg, Nagy-Britannia Mezopotámiát (Irakot), Palesztinát pedig közvetlenül a Népszövetség alá rendelték.

Április 24-én Nagy-Britannia, Franciaország beleegyezésével, a Palesztina fölötti protektorátust ellátó egyedüli hatalommá lépett elő. Valamennyi törvényhozó és közigazgatási jogkör a mandatárius hatalom kezében összpontosult. A Népszövetség Palesztina-statútumában határozat meg Nagy-Britannia feladatait:

A mandatárius hatalom lesz felelős azért, hogy az országban olyan politikai, közigazgatási és gazdasági körülményekről gondoskodjék, amelyek biztosítják egy zsidó nemzeti otthon létrehozását.

A héber az arab nyelv mellett egyenjogú hivatalos nyelv lesz.

A brit kormány, még mielőtt a mandátum jogerősen életbe léphetett volna (június 1-jén), leváltotta Palesztina katonai kormányzóját, és sir Herbert Samuelt nevezte ki polgári főbiztossá.

Július 20-án, Szíriába francia csapatok vonultak be, s megdöntötték a március 7-én a Szíriai Egyesült Királyság uralkodójává választott Feiszált, aki Nagy-Britannia szövetségese volt. Feiszál végérvényesen lemondott a trónról, azonban 1921-ben Irak királya lett.

Ugyanakkor – emlékeztet a szerző – az „életképes” zsidó nemzeti otthon kialakítása (2., 4., 6. cikkely) súlyos nehézségekkel járt Palesztinában. A hadseregből és az egyiptomi tisztviselői karból sebtében összeállított katonai adminisztráció az alsó középosztályból származó hivatalnokok középszerű csapata volt, akik közül érzékenységükkel vagy tehetségükkel kevesen emelkedtek ki.

Mivel főképpen arabokkal tartottak fenn kapcsolatot, akiket egyébként egzotikus és leginkább szolgalelkű népségnek tekintettek, szilárdan meg voltak győződve arról, hogy egyedül a muszlimokkal való barátságot kell a brit politika célkitűzésévé megtenni. Amint arra a szerző dolgozatában rámutat, már az 1920 tavaszán kitört zavargások rámutattak az arab nacionalisták heves cionista-ellenességére.

A teljes írást itt lehet elolvasni.