Spiró malaca és a megemésztetlen múlt

A megemésztetlen múlt a rendszerváltás idejére sem szívódott fel. Épp ellenkezőleg. De nincs okunk aggodalomra: „Csapataink harcban állnak.”

Spiró György három esszét tartalmazó kötetének adta Malaccal teljes éveink címet, ami magyarázatot igényel. A kiváló író magyar – orosz – szerb-horvát szakos  bölcsészhallgatóként az Eötvös kollégium lakója volt 1965 és 1970 között, ahol a barátaival együtt azzal szórakoztak, hogy egy képzeletbeli sertés tartásáról, majd feldolgozásáról társalogtak egymás között. Ezzel mintegy önmaguknak jelezték, szellemileg mennyivel fölötte állnak az anyagi javakat hajszoló átlagembereknek.

Filozófiai nyelven szólva – ami akkor bizonyos körökben divatos volt – hátat fordítottak a mindennapiságnak, a „nembeli lényeget” keresték.

Persze Spiró könyvcímének vagy egy másik, triviálisabb olvasata: Spiró nemzedékének (és ide sorolom magam is) határozottan szerencséje, „malaca” volt. „Történelmi szélcsendben”, a diktatúrából mérsékelt autoriter rendszerré alakuló Kádár-korban töltöttük el a fiatalságunkat, egyetemi éveink, illetve pályafutásunk eleje a hetvenes évekre esett. A Magvető könyvkiadó által 1976-ban megjelentetett, Eső a szilfák levelén című, időközben teljesen elfeledett novella-antológiában, mely a „fiatal írókat” mutatta be, együtt szerepeltem a nálam négy évvel idősebb Spiró Gyurival.

A kötetben közölt három esszé (a Malaccal teljes éveink, a Nyolcvankilenc és A rettegő közép) számomra szubjektíve sokat jelent, már csak azért is, mert magam is bölcsészhallgató voltam, s azok az intellektuális, illetve egzisztenciális kihívások, melyeket leír, engem is erősen foglalkoztattak.

Spiró felidézte bennem azt, ahogy egykori önmagam, azaz egy magyar kultúrával és a nemzeti érzéssel azonosuló, vallását nem gyakorló zsidó egyetemista látta akkor a világot, reagált a hazai közélet és a nagyvilág eseményeire.

Mindazt, ami Magyarországon 1938 és 1945 történt, és ami szerves előzménye volt az utána következő, forradalomba torkolló korszaknak, ekkoriban hallgatás borította, illetve csak elfojtásokat leplező ideológiai panelekben lehetett róla beszélni. Magam is úgy éreztem, hogy az MSZMP vezetése a kulisszák mögött nyilvántartja azt, hogy ki zsidó és ki nem, különösen a bölcsészkaron, illetve az elitképzésben, mely „kettős természetű” volt. Tudtuk, hogy „egyszerre vagyunk káder- és ellenségjelöltek”.

„A belügyes kihallgatók odabent elárulták, hogy, hogy a faji törvények szerinti zsidók listáját 45 után tovább vezették, és a háború után születettekkel folyamatosan bővítik. A rendszerváltás után a listát az MDF Bem téri székházában tárolták, 93-ban amerikai kutatóknak ki is adták, azóta lappang” – olvasható az első esszében.

A Bölcsészkar épülete a 60-as években

Spiró úgy került kapcsolatba a belügyesekkel, hogy részt vett abban a baloldali ellenzéki szervezkedésben, melynek célja az volt, hogy tartalommal töltse meg a Bölcsészkar vegetáló KISZ szervezetét. Ezt a célt szolgálta a Studium Generale nevű, a munkásfiatalokat egyetemre segítő kezdeményezés, illetve a pártvezetés számára nagy gondot okozó, és azt minden módon akadályozó Kari Gyűlés összehívása.

Ezen 1969 őszén elsőéves magyar-francia szakosként magam is részt vettem, anélkül, hogy pontosan felfogtam volna, hogy „ki van ki ellen”. Előzőleg jelent meg a Tiszta szívvel című folyóirat, majd a Kari Híradó több száma, melyeket azután betiltottak, s kezdett működni az egyetemi alkotókör.

A zsidó értelmiség eszmélésében két dátum volt kardinális jelentőségű: 1967 és 1968.

Az első a hat napos közel-keleti háború éve, melyről Spiró sajátos módon nem emlékezik meg. Bennem ekkor tudatosodott: a Szovjetunió és a kommunista mozgalom nem legyőzhetetlen. Ugyanakkor Izrael és a cionizmus győzelme az öntudat és a büszkeség érzésével töltött el, amit addig nem éreztem.

Egy évvel később, a „prágai tavasz” eltiprása, amellett, hogy mélységesen felháborított, újra csak azt tudatosította bennem, hogy a „leninizmusnak” nincs jövője, a világ kommunista pártjai, miután képtelenek a megújulásra, pusztulásra vannak ítélve. A kérdés csak az volt: mikor omlik össze a moszkvai birodalom, és a romjai maga alá temetnek-e bennünket?

A forradalom főpróbája Miskolcon

Az 1945-ös és 46-os tüntetések és lincselések egyértelműen azt mutatták: társadalmat ekkoriban erősen foglalkoztatta a „zsidókérdés”. Pelle János írása.

A nyolcvanas évek annyiban jelentettek fordulatot, hogy az 1956-os forradalmat sikerült rehabilitálni, megtisztítani a ráhordott rágalmaktól. „56 mély tapasztalata lett az egész magyar társadalomnak. Mohácsot csak az akkori ország, vagyis a király szűkebb környezete, az udvar fogta fel – 56 mindenkit megrázott. Nem politikai vagy erkölcsi ez a tapasztalat, hanem egzisztenciális sokk, amilyen legutóbb a Monarchia összeomlásával érte az országot.”

Spiró sokat ír irodalmi, művészi élményeiről, emberekről, akiket magam is ismertem. Szót sem szól ugyanakkor Soros Györgyről és alapítványról, mely attól kezdve, hogy 1984-ben legitimitást nyert Magyarországon, a Kádár-rendszer kritikusait a szó szoros értelmében két táborra osztotta: bennfentesekre és kívülállókra.

Az előbbiek kiváltságai, külföldi ösztöndíjai, majd politikai ambíciói tagadhatatlan viszolygást keltettek az értelmiség többségében, akik az MSZMP által létrehozott egzisztenciális csapdákban vergődtek. Ők, azaz a passzív ellenállók „akkor sem léptek be a pártba, ha kapacitálták őket, inkább meghúzták magukat egy rosszul jövedelmező, kényelmetlen állásban, holott aki hatalomra akart szert tenni, annak csak jelentkeznie kellett. Ez a jelenség ma sincs ábrázolva, a divatos rendszerváltó témákhoz nem kapcsolható, a megalkuvók önigazolását aláásná.”

„1990 április közepén, pár nappal az országgyűlési választás után barátommal… mentünk az utcán, a másik oldalon szembejött Gergely András volt kollégista, Szabad György parlamenti elnök tanítványa, aki az új parlamentben az MDF képviselője, majd nagykövet lett. Meglátott bennünket, átmosolygott, és ujjaival V betűt formázva intett. Mi ugyancsak V betűt formázva visszaintegettünk. Gergely továbbment,

mi megálltunk, egymásra néztünk, egyszerre mondtuk ki, hogy ha valamelyik pártba kéne belépnünk, a leginkább még mindig az MDF-ben volna a helyünk, és egyszerre mondtuk ezt is: ’ha nem lenne benne olyan sok antiszemita’.”

Vagyis a megemésztetlen múlt – melynek felböfögésével Spiró jócskán szembesült a Magyar Írószövetség vitáiban, a nyolcvanas évek közepén, egy akkor megjelent, botrányt okozó verse miatt -, a rendszerváltás idejére sem szívódott fel. Épp ellenkezőleg. De nincs okunk aggodalomra: „Csapataink harcban állnak.”

Tiszaeszlártól a médiaháborúig

A népi írók kiadója elleni hajsza 1988-ban nem volt indokolt. Azt nem a múlttal való szembenézés igénye, hanem politikai érdekek motiválták. Pelle János írása.