Az enklávék kikerülhetetlen eredményei annak az elvnek, hogy egyetlen palesztint vagy izraelit sem szabad elűzni otthonából – írja David M. Weinberg, a Jerusalem Institute for Strategy and Security igazgatóhelyettese a The Jerusalem Post oldalán közölt véleménycikkében.
„A radikális liberális érzékenység korában, ahol minden, finoman konzervatív álláspontot »személyes sértésnek« neveznek, és automatikusan »rasszizmusnak« titulálnak, nem meglepő, hogy minden izraeli lépés láttán, amely eltér a baloldali dogmától, gyorsan »apartheidet« kiáltanak” – kezdi cikkét a szerző.
Weinberg szerint ugyanez történik most, hogy Izrael bizonyos, biztonsági szempontból fontos régiókra ki tervezi terjeszteni szuverenitását Júdea-Szamáriában. A liberális kritikusok szerinte azzal vádolják Izraelt, hogy „apartheid-helyzetet” hozna létre a területen.
Mint a szerző idézi, az ENSZ egyik emberi jogi szakértője kijelentette:
„Ciszjordániából az izraeli annektálás után palesztin bantusztánok jönnének létre, elszigetelt területek rendszere, amelyet Izrael venne körbe, s melyeknek nem lenne kapcsolata a külvilággal”.
(Bantusztánok a feketék számára kijelölt területek voltak az apartheid idején Dél-Afrikában – A szerk.).
Mi lenne ennek az oka? Az ENSZ-szakértő szerint „Izrael nemrég ígéretet tett arra, hogy folyamatosan fenn fogja tartani a biztonsági ellenőrzést a Földközi-tenger és a Jordán között. Ez azt jelenti, hogy az annektálás reggelén bebetonozódna egy már így is igazságtalan helyzet: két nép él egy helyen, egy állam alatt, de alapvetően egyenlőtlen jogokkal”. Hasonlóan fogalmazott Benjamin Pogrund, Nelson Mandela egyik korai segítője, aki ma Izraelben él: „Ha annektáljuk a Jordán-völgyet és a telepeket, apartheiddé válunk. Ennyi. Nincs kérdés ezzel kapcsolatban”.
Weinberg szerint „az ilyen felháborító gyalázkodást Izrael és az amerikai terv ellen azonnal meg kell cáfolni. Itt nincsen apartheid. Azok, akik »apartheidnek« nevezik Izraelt, akaratlanul vagy direkt elvitatják Izrael legitimitását, és lényegében újra felidézik a régi vádat, miszerint a cionizmus maga egy imperialista borzalom”.
„Izrael harca a palesztinokkal sohasem a fajról vagy az etnikai diszkriminációról szólt. Izrael egy százéves háborút vív az arab nacionalistákkal és az iszlamista radikálisokkal, akik el akarják venni a zsidó nép jogát, hogy Izrael területén éljenek,
és el akarják pusztítani Izrael államát. Szerintük még a Jeruzsálemben való zsidó jelenlét is a gyarmatosítás és az apartheid megtestesülése. Innentől már csak kis lépés annak kijelentése, hogy a júdea-szamáriai zsidó telepek is a strukturális diszkrimináció részei (…).”
A szerző szerint „ennél nincsen nagyobb hazugság”. Felidéz néhány alapvető tényt:
- az első és második oslói megállapodás szerint a Ciszjordániában élő arabok 90%-a a Palesztin Hatóság alá tartozik (ezeket a területeket akkor A és B területnek nevezték).
- Az amerikai terv szerint továbbra is ez lesz a helyzet, és a jövőben ezek a területek, plusz a C terület 70%-a szuverén palesztin terület lesz – amennyiben a palesztinok feladják a terrorizmust, garantálják lakosságuk emberi és polgári jogait, stb.
- Izrael nem tervezi ezeknek a területeknek az annektálását.
A C terület 30%-a, amelyre Izrael ki tervezi terjeszteni szuverenitását, az a rész, ahol izraeliek élnek egy kis palesztin kisebbség mellett, ahol az Izraeli Véderőnek bázisai vannak, őrjáratozik és megvédi Izraelt.
A kritikusok szerint ez még mindig diszkriminációnak számít, mert a palesztinok nem lesznek teljesen szuverének, hiszen Izrael gyakorolja a teljes terület felett majd a biztonsági ellenőrzést.
„Nos, ez igaz, és mindig igaz lesz. Mert egyszerűen így kel lennie. Nincsen más út ahhoz, hogy biztosítva legyen a palesztin állam demilitarizációja és az iráni behatolás megakadályozása a Nyugati Part és Gáza területén.
Nincsen más mód arra, hogy megóvjuk Izrael államot és a Jordán királyságot a palesztin radikalizációtól és agressziótól. Nincsen más út arra, hogy biztosítsuk a zsidók alapvető biztonságát Júdeában”.
A szerző arra is kitér, hogy ugyan valóban lesznek enklávék a területen, ezek azonban zsidó és palesztin enklávék is lesznek, és ennek az összetett földrajzi, történelmi és biztonsági megfontolásokhoz lesz köze, illetve ahhoz az amerikai vállaláshoz, hogy egyetlen palesztin és izraeli sem kell majd, hogy elköltözzön otthonából.
„Ez nem apartheid, hanem a helyiek jogainak tiszteletben tartása”.
Weinberg szerint lehet azzal érvelni, hogy egyes zsidó és arab enklávék nem lesznek fenntarthatók, vagy hogy túl bonyolult a külön közlekedést biztosító alagutak és hidak rendszere. De lehet azzal is érvelni, hogy a terv kreatív, megoldható és reményteljes – már ha mindkét fél elfogadja a valóságot, ami nem fog megváltozni, és jóakaratot mutat. Amit viszont nem szabad megtenni, hogy rosszindulatú, hamis vádakat terjesztünk az apartheidről.
„És ha apartheidről beszélünk, végső soron nem szabad elfeledkeznünk a legnagyobb diszkriminációról: miszerint a legtöbb arab országban – és Gázában – zsidók még csak nem is élhetnek”.
