Ami a különleges a világtörténelemben, hogy a Nyugat önmaga számolta fel a rabszolgaságot. Miért következett be ez az álláspontváltozás pont Nyugaton? Két tényező összjátéka miatt: az egyik a keresztény emberkép, a másik a szabad piacgazdaság és a polgárság térhódítása az arisztokratikus katonai és teokratikus elitekkel szemben.
Sorra döntik le a szobrait azoknak, akiknek közük volt a szégyenletes gyarmatosításhoz, rabszolgatartáshoz, vagy éppen úgy gondolják, hogy köze volt, mert éppen fehér embert ábrázolnak. Miguel de Cervantes, Ulysses Grant, Thomas Jefferson vagy Jefferson Davis szobrát egyaránt meggyalázták vagy ledöntötték, függetlenül attól, hogy a megmintázott mit tett, és mire emlékezve állították neki valamikor szobrot.
Valójában a “fehér” “nyugati” kultúra és a “kapitalizmus” elleni lázadásról van szó, amely a szobordöntők szerint továbbra is élteti azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek születésekor meghatározták jellegét.
S valóban, a történelem úgy alakult, hogy a liberális demokrácia és a kapitalizmus története kibogozhatatlanul egybemosódott a “fehér” ember, a Nyugat és a kapitalizmus világhódításával, a világ gyarmatosításával, Afrikából az új világ ültetvényeire hurcolt rabszolgák embertelen és kíméletlen kizsákmányolásával, s rasszizmussal.
Ha a történelem alakulásának logikáját nézzük, az emberiség történelme során mindig is együtt élt és egybefonódott az erőszakkal. Azzal, hogy az erősebb kiszorította a gyengébbet szülőföldjéről, elvette a gyengébbtől munkájának termését, vagy arra kényszerítette, hogy számára dolgozzon. Ennek a munkakényszernek az egyik formája volt a gyengébb rabszolga sorsba vetése,“beszélő szerszámként”, munkaerő-tőkeként való kezelése.
A szolgaság és a rabszolgaság intézménye akkor született meg, amikor egy “beszélő szerszámnak” felfogott ember munkájának eredménye már többet hozott, mint ami életben maradásához szükséges termék értéke volt, illetve a termék felesleg megengedte az erősebbek számára rabszolgaként házi kisegítők, fiatal lányok és fiúk élvezeti cikként való kihasználását. Ekkor emelkedett ki a harcos elit, amely fizikai erőszakkal a szolgaság különböző formáiba kényszerítette saját társadalmának és idegen népek termelőit, saját jóléte és hatalma biztosítása érdekében.
A szolgaságba vagy rabszolgaságba kényszerített termelők és a harcos elit világa kettévált. A szabad ember egyetlen méltó megélhetési módja a harc, a kíméletlenség lett. A kiformálódó és a katonai elittel összefonódó teokratikus-papi elit isteni és megváltoztathatatlan renddé formálta a fizikai erőszak nyomán kialakult egyenlőtlen világot.
Évezredekig a világ nyomtatómalom módjára működött: birodalmak születtek és buktak, s a “dolgozók” élete alig változott.
A birodalmak születésének mozgatóereje az a katonai elit volt, amely hatalmának és gazdagságának növelését csak attól remélhette, hogy újabb és újabb idegen népeket hatalma alá kényszerít, kiirtva vagy magába olvasztva a másik nép katonai elitjét.
Így egyáltalán nem különleges, hogy a XV-XVI. században felemelkedő európai hatalmak elitjei országaik újdonsült erejét arra fordították, hogy gyarmatosítással, kegyetlen fizikai erőszak alkalmazásával idegen népek kiirtásával vagy szolgasorba vetésével növeljék személyes gazdagságukat és hatalmi erőforrásaikat.
Az égető munkaerőhiány megoldására meg rabszolgákat importáltak a gyarmatokra, részben otthonról, ahol az általános szegénység miatt sokan vállaltak 5-10 éves rabszolgaságot az újrakezdés reményében, és Afrikából, az ott virágzó rabszolga-kereskedést kihasználva.
Ami a különleges a világtörténelemben, hogy a Nyugat önmaga számolta fel a rabszolgaságot. Nemcsak az uralma alatt lévő területeken, hanem máshol is minden erejével azon volt, hogy ez az embertelen, az embert csak beszélő szerszámnak, befektetett tőkének tekintő kegyetlen kizsákmányolás megszűnjön.
Miért következett be ez az álláspontváltozás pont Nyugaton?
Alapvetően két tényező összjátéka miatt: egyik a keresztény emberkép, a másik a szabad piacgazdaság és a polgárság térhódítása az arisztokratikus katonai és teokratikus elitekkel szemben.
A Bibliából fakadó emberkép alapján a frissen meghódított Amerikában a dominikánus szerzetesek tiltakoztak elsőként az őslakos indiánokkal szembeni kegyetlen bánásmód ellen, akiket elrémített spanyol honfitársaik kíméletlensége. Las Casas könyve a spanyol hódítók kegyetlenkedéseiről óriási hatással volt az európai közvéleményre. V. Károly az ő hatására hozta meg az első olyan törvényeket, amelyek korlátozták az indiánokkal szembeni bánásmód kegyetlenségét. Montaigne-en, Ronsardon és Voltaire-en keresztül hatást gyakorolt a francia felvilágosodás gondolkodóira.
Az angolszász világban különlegesen fontos szerepet játszottak a nonkonformista protestáns szekták, közöttük a kvékerek és a metodisták, akik a XVIII. század közepén kiálltak a rabszolgaság ellen, és átformálták a közgondolkozást.
Részben fellépésük hatására vált morálisan elfogadhatatlanná a hívők és a közvélemény szemében a rabszolga-kereskedés, majd később maga a rabszolgatartás is az angolszász világban. Hatással voltak arra, hogy az északi amerikai államok elzárkóztak a rabszolgaságtól, s Angliában jelentős szerepük volt a rabszolgaság-ellenesség közhangulattá válásában.
A vallásos emberképből származó fordulatra ráerősített a polgári világ megerősödése és a szabad kereskedelem gyakorlatának és eszméjének térhódítása.
A nagy francia történész, Francois Guizot írta meg először: a nyugati társadalomfejlődés sajátossága az volt, hogy a városok és a városi polgárok világa meg tudta őrizni szabadságát a római birodalom bukását követő korszakban, és ennek révén ellensúlyt képzett a katonai és egyházi elitekkel szemben.
A városi levegő szabaddá tesz nemcsak mondás volt, hanem valóság: a szolgaság elől menekülők a városokban menedéket találhattak a földesúri önkénnyel és kiszolgáltatottsággal szemben.
A kereskedelem és az ipar növekedésével a városi polgárok szabadsága meghódította a vidéket, s végül kikényszerítette a gúzsba kötött vidéki népesség felszabadítását a feudális kötöttségek és járadékok alól. S a polgári szabadság elve az ami egyben kikényszerítette a szolgaság minden formájának eltörlését is.
1760-ban George Wallace skót jogász, a skót jog alapelveiről szóló könyvében leszögezte, hogy ember nem lehet kereskedelmi cikk. Bárki, aki rabszolga, joga van önmagát szabad embernek nyilvánítania, mivel senki nem vesztheti el szabadságát. Ennek megfelelően, amint egy rabszolga Skócia földjére lép, joga van a szabadságra. Wallace álláspontja hatott a kvéker rabszolgaellenes álláspont kialakulására, és írása alapján született meg a francia Enciklopédia rabszolgaságról szóló szócikke.
A városi levegő szabaddá tesz elve helyet kapott az angol jogban is 1765-ben, amikor jogi alapelvvé vált, hogy ha egy rabszolga Anglia földjére lép, akkor szabaddá válik. Ezt az alapelvet tette gyakorlattá egy 1772-es bírósági döntés, amely egy rabszolgának biztosította szabad ember voltát volt urával szemben.
A szabadság gondolata először általános jogként az amerikai Függetlenségi nyilatkozatban jelent meg 1776-ban,
amelynek szövege nemcsak a későbbi amerikai fejlődésre hatott, de inspirálta az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát, amely a francia forradalom első és talán legjelentősebb dokumentuma. Ugyan egyik nyilatkozat sem járt együtt a rabszolgaság azonnali felszámolásával, de morális alapot szolgáltattak arra a következő években, évtizedekben ahhoz, hogy a nyugati államok sorra felszámolják a rabszolgaság intézményét, akár véres polgárháború árán, mint Amerikában.
A protestáns világból kinőtt skót felvilágosodás gondolkodói, különösen a közülük kiemelkedő hatású Adam Smith, a rabszolgaság és a gyarmatosítás ellen szólaltak fel a szabad kereskedelemre és a szabad emberre, a polgári szabadságjogokra alapozott új világ érdekében.
Smith újszerűségének kulcsa az volt, hogy szembeszállt kora közgondolkodásával, a merkantilista közgazdasági felfogással, s amellett érvelt, hogy egy másik nép kárára elérhető gazdagság csak szűk eliteknek jó. A gyarmatok meghódítását, védelmét, a hadsereg fenntartását az adófizetők fedezik, s csak a hatalmi és katonai elit, a gyarmati tisztviselők és egy szűk, az állam által monopolista helyzetbe hozott vállalkozói rétegnek hoznak pénzt – a nemzet kárára.
Smith ezzel szemben azt kereste, miként lehet elérni, hogy a társadalom túlnyomó része ne legyen szegény, és ne szánalomra méltó életet éljen. Ennek kulcsát a szabad ember alkotóenergiájában látta,
amely munkavégzés során egyre hatékonyabb megoldásokat talál ki, és így egyre növekvő termékmennyiséget állít elő, ami egyre több embert tesz “gazdaggá”, s teszi a legtöbb ember számára elérhetővé azokat a tárgyakat és szolgáltatásokat, amelyek korábban luxusterméknek számítottak.
S valóban, a szabad piac térnyerése felértékelte az emberi tudást, a munkavégző embert. A szabad piac volt az, amely felszabadította az eddig a rabszolgaság vagy feudális kötöttség által lebéklyózott emberi alkotásvágyat és képességet. A szabadság és a szabad(abb) piacgazdaság térhódítása tette lehetővé azt, hogy mindenki szabad lehessen, és mindenki saját maga “tőkéjeként” kezelje emberi erőforrásait, munkaerejét, tudását, gondolkodásra és újításra való képességét, s ne mások kényének-kedvének kiszolgáltatott “eszköze” legyen.
A munkavégző felszabadulása és a munka értékalkotó voltának erkölcsi elismerése nyomán kirobbanó, addig sosem látott hatékonyság-javulásnak köszönhető, hogy az egyén szabadságának morális elvárása megvalósítható realitás legyen, amellyel összevetve a rabszolgaság és a szolgaság egyéb formáinak megítélése ósdi és barbár szokássá alakult át.
Ahogy nőtt a szabadságukra kényesen ügyelők köre, úgy nőtt azok hangja is, akik saját szabadságukat is féltették a gazdag, rabszolgatartó ültetvényes elit hatalmától, a szabadságot korrumpáló befolyásától. Különösen, hogy a rabszolgaság és az ültetvények világa összekapcsolódott az abszolutista állammal, amivel szemben a radikális köztársaságpártiak szabad és autonóm polgárokra alapozott demokratikus rendet képzeltek el.
De a polgárság térhódítása együtt járt a “nyárspolgári” egyéni autonómia, a békevágy, az érzelmesség és a humanitárius szolidaritás gondolatának erősödésével is,
a harci erények és a kegyetlenség nimbuszával szemben. Talán nem véletlen, hogy Las Casas maga is kereskedő családból származott. Az otthoni szabad levegő, az egyéni szabadságra alapozott nemzeti büszkeség elve és a rabszolgák sanyarú sorsa a a gyarmatokon egyre kevésbe elfogadott egyenlőtlenséggé vált.
A közhangulat alakításában egyre nagyobb szerepet kapott a nyomdák elterjedése nyomán kivirágzó, rabszolgatartás-ellenes helyi sajtó, a politikai röpiratok és vitairatok, értekezések, könyvek, szentimentális és humanista regények és versek.
A skót és a francia felvilágosodás legnagyobb gondolkodói is, a már említett Adam Smith mellett Montesquieu, Diderot vagy Condorcet egyaránt kiálltak a rabszolgaság intézménye ellen.
Különösen az újonnan felemelkedő angol ipari nagyvárosok helyi sajtója – Manchester, Leeds, Leicester, Birmingham – szólalt fel a rabszolgaság ellen.
A rabszolgaság elleni fellépésre kihatott a Las Casas által elindított folyamat: a kegyetlenséggel és kínzással szembeni növekvő ellenérzés térhódítása a polgári rétegekben. Angliában 1640-ben eltörölték a bírói kínzást, az 1689-es Bill of Rights pedig eltörölte a kínzást mint büntetést és a kínhalált.
A kontinentális jogalkotásra Cesare Beccaria 1765-ös könyve hatott, amely hasonló szellemben foglalt állást a kegyetlen büntetések ellen. A felvilágosult abszolutista uralkodók is az új közhangulat hatása alá kerültek, s törvények születtek a kegyetlen eljárások korlátozására.
A rabszolgaság elleni tiltakozás egyben az egyik első olyan téma volt, ahol a női egyenjogúság érve is felmerült, illetve nők is kiléptek a politikai cselekvés színterére. Catherine Macaulay, Mary Wollstonecraft, Hannah More és Harriet Martineau egyaránt fellépett a rabszolgaság ellen.
E sokszínű, sok érből táplálkozó ellenérzésekből születik meg a polgárosodó Nyugat első igazi tömegmozgalma a rabszolgakereskedelem felszámolása és a rabszolgaság megszüntetése érdekében az 1770-80-as években. Angliában a rabszolgaellenes tömegmozgalom egyben kiállt a politikai élet demokratizálása érdekében is a merkantilista politikát folytató központi hatalommal szemben.
Angliában annak ellenére nőtt ki ez a tömegmozgalom, hogy az angol gyarmatosítás kevéssé volt tisztán állami vállalkozás, mint a spanyol vagy portugál hódítások, s az angol kikötő- és iparvárosok kereskedőinek, gyárosainak és munkásainak jelentős köre élvezte a merkantilista rabszolga-kereskedésre és rabszolgatartásra alapozott ültetvényes gazdálkodás előnyeit. Mégis, a morális igazság birtokában kibontakozó tömegmozgalom végül győzött, s olyan jelentős politikusok, mint Edmund Burke is a rabszolgaság ellen foglaltak állást.
Amerikában az északi államokban vált meghatározóvá a rabszolgaellenes álláspont. Először Vermont tiltotta meg a rabszolgatartást 1777-ben, majd Pennsylvania döntött úgy 1780-ban, hogy a rabszolgaságban születendő gyermek a felnőttkor elérésekor szabaddá válik. Mint tudjuk, Amerikában egy véres polgárháború kellett ahhoz, hogy meg lehessen törni az ültetvényes rabszolgatartó államok ellenállását és végre megszűnjön a rabszolgaság intézménye, amiért sok százezer ember adta életét vagy sebesült meg az északi államok hadseregének katonájaként.
Azt, hogy mára bárki rabszolgasorsba vetése barbár tettnek számít, a XVI-XVIII. század polgári átalakulásának, a polgári szabadság egyetemes eszmévé válásának köszönhetjük. Célt tévesztenek azok, akik ezt a polgári világot akarják lerombolni a még nagyobb egyenlőség utópiájának ígéretében bízva.
De a korszellem jele, hogy miközben Amerikában és Angliában válogatás nélkül döntik le a nyugati világot jelképező történelmi személyiségek szobrait, azzal egy időben Németországban a nyugati modell ádáz ellenségének, Leninnek állítanak szobrot. Annak a Leninnek, aki felszámolta a polgári szabadságjogokat, és hazáját újra a népek börtönévé változtatta, amely állam rabszolgaként dolgoztatta állampolgárai tízmillióit a Gulag táboraiban.
Radikális baloldali álmok egyszer már tévútra vitték az emberiség egyharmadát. Kár lenne újra belelépni ugyanabba a folyóba, hiszen tudjuk, hogy ennek csak rossz vége lehet. S főleg kár lenne megfeledkezni arról, mi mindent köszönhetünk a polgári szabadság és a szabad piacgazdaság eszméjének.
A szerző szociológus, közgazdász.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.