A koronavírus-járvány okozta sokkhelyzetből való visszarendeződés árnyékában újra kezdenek szárba szökkenni olyan eszmék, mint az antikapitalizmus, a kollektivizmus, a globalizáció-ellenesség. Nagyon meg fogjuk bánni.
A globális kapitalizmus, a nemzetközi kereskedelem és a szabadpiac utálata a klímakatasztrófát kiáltó, ökoszocialista zöldmozgalmak politikai diskurzusaiban dominál leginkább, olyan radikális átrendeződést, és olyan szélsőséges strukturális átalakításokat szorgalmazva az agrárgazdaság, az energiatermelés, az ipari termelés, a bányászat, a nyersanyagok kiaknázása, a modernizáció terén, melyek megvalósulása feltételezhetően borzalmas egzisztenciális és gazdasági hanyatlást vonna maga után.
Az antikapitalizmus és a kollektivizmus eszméje a rendkívüli helyzet nyomán erősödött fel. Sokak szemében a vírusválság lehetőség arra, hogy új alapokra helyezzük a gazdaság szerkezetét, a fogyasztási szokásainkat, és a határokon átívelő kereskedelmet.
Az „új alap” azonban nem jelent mást, mint a gazdaság központosítását, a nemzetközi kereskedelem szigorú, direkt korlátozását, az áruforgalom visszaszorítását, a szabad verseny eltörlését, vagy háttérbe szorítását a gazdaságszervezésben, és a tőkekoncentráció fokozatos leépítését.
Lényegében a rendkívüli, válságos helyzetben előtérbe került a szocialista, államelvű gazdaságfilozófia, mely elsősorban a vállalkozók osztályával helyezi magát szembe, és legfőbb alternatívának a piackorlátozó tervgazdálkodást tartja.
Támogatói szerint az ugyanúgy fenntartja és biztosítja az általános jólétet, a prosperálást, és a stabil egzisztenciát, azzal a különbséggel hogy nem omlik össze dominóeffektusban válságos idők beköszöntével. Ezen tézist azonban a hidegháború utolsó éveiben agonizáló szocialista modellt fenntartó szovjet-posztszovjet térség helyzete kiválóan megcáfolja.
Ennek dacára több értelmiségi is „rávilágított” arra különböző platformokon, hogy a kapitalista gazdaság válsága bekövetkezett, és küszöbön van egy olyan átalakulási, átrendeződési folyamat, mely a szocializmus jegyében menne végbe. Szerintük a gazdaság fejlődése és növekedése elképzelhető a szabadpiac szisztematikus leépítésével, és ezzel párhuzamosan a központi kormányzat gazdaságra gyakorolt kontrolljának kiterjesztésével.
A huszadik században kiépülő szocialista tervgazdaságok által előidézett növekedés – beszéljünk akár Kínáról, akár a Szovjetunióról – természetesen tény, ugyanis a nehézipar, a vegyipar kényszerű erőltetésével számos olyan projektet meg lehetett valósítani, melyek az infrastruktúra, az energiatermelés, a gépgyártás és a bányászat nagyarányú és átfogó fejlesztésére irányultak.
Ugyanakkor persze a szocialista gazdaság keretei között mindennek meg is volt az ára.
A Szovjetunióban a központi tervezés elsősorban a nehézipar és a vegyipar nagyarányú fejlesztésére irányult, mely lehetővé tette az infrastruktúra és az energiaszektor bővítésére, illetve modernizációjára irányuló beruházásokat.
A ’20-as évek végétől egészen a Szovjetunió bukásáig páratlan mértékben nőtt a nehézipar termelékenysége, gombamód nőttek ki a földből az energiatermelő erőművek, ezáltal a széles körű villamos áram-ellátást is megszervezték a nagyvárosokban, és új közlekedési útvonalak – például Transszibériai Vasútvonal – létesültek.
A központi tervgazdaság alapvető célja minél több elhanyagolt, alacsony népsűrűséggel, roppant kevés kiaknázandó erőforrással rendelkező terület gazdasági termelésbe való bevonása volt. A szocialista gazdaság két lényeges alapon nyugodott: az egyik a tervutasításos rendszer, a másik pedig a kollektív tulajdon.
A két tényező tökéletesen kiegészíti egymást, ugyanis a gazdaság feletti állami kontroll kiterjesztését csak a magántulajdon eltörlésével és a magánszektor szisztematikus leépítésével lehet következetesen és hatékonyan véghezvinni.
A tervutasításos rendszer eleve hatalmas méretű bürokráciát és a gazdasági élet szinte minden területére kiterjedő szabály- és követelményrendszert zúdított a vállalati szektorra, mely súlyos terheket helyezett a gazdaság vállára. A központi tervgazdaság mechanizmusa a legalsóbbtól a legfelsőbb szintekig minden egyes gazdasági tevékenységet végző vállalatot maga alá terelt.
A gazdasági élet szinte minden területe felett kontrollt gyakorolt az állami tervhivatalon keresztül a pártállam központi kormányzata.
Az ötéves periódusokra kiterjedő, ágazatonként lebontott központi tervutasítások pedig konkrét normákat és követelményeket fogalmaztak meg, melyekhez minden dominánsabb és kisebb vállalatnak alkalmazkodnia kellett, a munkafolyamatok biztosításához szükséges termelőeszközöket, a bérköltségek fedezéséhez szükséges forrásokat pedig az állam biztosította minden egyes vállalkozás számára.
A központi tervezés modelljéhez azért ragaszkodott a kommunista/szocialista elit, mert szerintük a az erős állami irányítás a tőkés osztály dominanciájának visszaszorulását vonná maga után, s mivel a proletár állam a kollektivizálás útján kisajátítja a magánszektor jelentős részét, így az általuk képviselt munkásosztály kezébe kerülne minden tőkés tulajdon, ők irányítanák a kapitalizmusban kialakult termelési struktúrákat.
A tervgazdaság koncepciója arra a hamis tévhitre épült, hogy a dolgozók felszabadulásának, a munkások életszínvonal-javulásának egyetlen akadálya a tőke, melynek kizsákmányoló természete megnyomorítja a dolgozó rétegeket.
Azonban a szocialista modell kiépülésével éppen azok a problémák körvonalazódtak, melyekkel szemben a marxizmus elviekben kiállt, ilyen az intézményesített kizsákmányolás, a bérrabszolgaság, a munkásszínvonal drasztikus visszaesése.
Kiváló példa ennek prezentálására a Szovjetunió, melyben a központi tervutasításos rendszer már az 1920-as évek végén kezdett kibontakozni. Az első ötéves terv – mely 1928-tól ’33-ig tartott – végrehajtása során nemzetközi téren számos csodálója akadt ennek a modellnek, a külső, laikus szemlélők ugyanakkor nem is sejthették, hogy a totális állami kontroll égisze alatt megvalósult növekedés milyen álságos körülmények között zajlik.
Dacára a modernizációnak és a növekedésnek, ezt kizárólag a fogyasztás radikális visszafogásával, a vállalkozás szabadságának leredukálásával, a bérköltségek központi csökkentésével, és egyes szektorok – főként az agrárium – leépítésével tudták megvalósítani. És legfőképpen: politikai elnyomással.
A központi tervutasítások rendszere már akkor megbukott, amikor épp hogy véget ért az első ötéves terv, és a gazdaság szerkezetének szembetűnő torzulását vonta maga után. Már Ludwig von Mises rávilágított arra a kalkulációs problémára, mely szerint az állam, amikor központi tervezéssel szervezi meg rendszert, képtelen hatékonyan összegyűjteni, feldolgozni mindazon ismeretet, képtelen feldolgozni mindazon információt, mely a társadalmat alkotó egyének sokaságában rejtőzik.
Így minden állami tervezés akarva-akaratlanul egy kollektivista kísérlet, mely kizárja magából, sőt szisztematikusan elnyomja mindazokat, akik sem adottságuknál, sem akaratuknál, sem jellemüknél, sem céljaiknál fogva nem illeszkednek bele a kollektív gépezetbe.
Így válik jogsértővé minden állami beavatkozás, s így jutunk el a totális káosz határához. A Szovjetunióban a munkafegyelem, a munkaverseny és más szigorú szabályok betartatásával működő vállalati szektor a katasztrófa szélére süllyedt.
Mindez legkésőbb akkor mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott, amikor a hidegháború végétől kezdődő privatizációs folyamatok során a veszteséges, értéküket vesztett vállalatok az állami injekció megszüntetését követően sorra mentek csődbe, drasztikus mértékű munkanélküliséget előidézve.
Az államosítás hatására gyakorlatilag megszűnt a magántulajdon, a magántőke, a szabad verseny, a szabad áruforgalom, leépült a külkereskedelem, megmerevedett a munkaerőpiac, és a bérszínvonal is erőteljesen romlott. A vállalati szektor átrendeződése olyan problémákat hozott felszínre, melyek megásták az egész felépítmény sírját.
A tulajdonviszonyok kollektivista átrendeződése során háttérbe szorult a sikeres és nyereséges vállalatok elengedhetetlen eleme, az egyéni kezdeményezőkészség és a kreativitás. A verseny eltörlésével megszűntek mindazon ösztönzők, melyek innovatívabbá tették volna a vállalatokat, nagyobb bérköltséget tudtak volna átvállalni a szakképzett munkaerő megtartása érdekében, fejlesztették volna a termelőeszközöket. A magántőke visszaszorításával lehetetlen volt egyéni befektetésekbe, beruházásokba, vagyis önálló gazdálkodásba kezdeni.
A szabad áruforgalom és a kereskedelem megszűnésével a fogyasztók és a vállalatok közötti kapcsolat teljesen ellehetetlenült, az államilag koordinált belkereskedelem hatalmas hiányokat idézett elő a fogyasztási cikkek terén, a külkereskedelem leépülésével pedig jóformán nem exportorientált minőségi termékek, hanem importpótló, a belső piacon értékesíthető alacsonyabb színvonalú termékek kerültek „piacra”. A megmerevedett munkaerőpiac pedig lehetetlenné tette a differenciált bérezést.
Összességében tehát a szocialista növekedés csak rendkívül fájdalmas áldozatok vállalása útján szavatolható, a Szovjetunió, Kína s a többi szocialista ország is csak az életszínvonal drasztikusan alacsony szinten tartása, az általános fogyasztás radikális visszafogása, a vállalati szektor jelentős részének adósságcsapdába taszítása mellett tudott fejlődést produkálni.
Gondolkodjunk el tehát azon, hogy a piacgazdaság feletti állami kontroll kiterjesztése, a nemzetközi kereskedelem és az áruforgalom korlátozása, a versenyzés szabadságának – akár „környezetvédelemre” hivatkozó – korlátozása, a fogyasztás szándékos visszafogása valóban megfelelő alternatíva-e civilizációnk számára? Vagy inkább a történelem szemétdombjára való eszmék és programok ezek, melyek emberek millióinak tönkretételéhez és szenvedéséhez járultak hozzá?
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.