Ha a rasszizmus miatt emlékművek ledöntése zajlik a világon, akkor miért ne tehetnénk meg mindezt az antiszemiták szobraival is? — teszi fel a kérdést Jonathan S. Tobin, aki írásában éles kritikával ad választ a gondolat mögött álló logikára.
George Floyd szörnyű halála szükségszerűen és jogosan vetett fel vitákat a rendőri túlkapások és rasszizmus témájában, véli a Jewish News Syndicate (JNS.org) szerzője, aki szerint ugyanakkor az utcai erőszakba torkolló megmozdulások jelentős tévedéseken alapulnak.
„Most a rasszizmus revizionizmusát, erkölcsi maszatolását, és egyfajta erényjelzési hullámát látjuk, amivel a történelmünk nagy részét akarják eltörölni.”
Egy átlagos megfigyelő akár úgy is gondolhatja, hogy a rabszolgatartásért, konföderációért vagy imperializmusért egykor harcoló személyek — például Abraham Lincoln vagy Winston Churchill — szobrainál nem is kellene megállni. Ugyanígy kellene bánni az antiszemita szerzők, közéleti szereplők műveivel és szobraival is.
Ha így gondolkoznánk, nem feledkezhetnénk meg például az egykori római hadvezérről, Titusról, akinek diadalíve a Második Templom lerombolását és a zsidóság rabszolgaságra vitelét is megörökítette.
Ugyanígy le kellene rombolni Hadriánus falát Észak-Angliában — noha az uralkodó lenyűgöző építményt emelt a brit szigetországban, a Bar Kohba felkelés idején rengeteg zsidó halálát okozta. Vagy még tovább mehetnénk, és sorra vehetnénk azokat az európai monarchiákat, amik egyszer a zsidóságot üldözés és mészárlások alá vetették, illetve az antiszemitizmussal kacsintgató pápákat is.
„A modern antiszemita államférfiak, gondolkodók, sőt írók sora szintén hosszú listát alkotna”
— fogalmaz a JNS.org szerzője, aki megdöbbenve figyeli a könyvekhez való hozzáállását azoknak, akik mostanában a „fehér felsőbbrendűséget” hangoztatják. Szerinte ugyanis ezzel a mentalitással akár az antiszemita elemeket megjelenítő írásokat is indexre kellene tenni. Búcsút inthetnénk William Shakespearenek a Velencei kalmár miatt, a nyugati kánon középkori és kezdeti modern kori szerzőinek, így Voltairenek is. Tűzre dobhatnánk Charles Dickens Twist Olivér regényét, és így tovább.
Hasonlóan a zenevilágban is nemzetközi forradalom robbanhatna ki. Richard Wagner mellett számos 17. és 18. századi, sőt későbbi zeneszerzőktől is elköszönhetnénk antiszemitizmusuk miatt. A művészetben hasonlóan járhatnánk el azon alkotások miatt, ahol a zsidókat rosszindulattal ábrázolták.
Edgar Degas, Pierre-August Renoir és Paul Cézanne — hogy csak pár festőt említsünk — mind kiálltak a francia Alfred Dreyfus ellen felsorakoztatott hamis antiszemita vádak mellett. Töröljük emléküket?
Ugyanezen logika mentén valaki Franklin Roosevelt szobrát is lefújhatná, hiszen a Holokauszt idején megtagadta a zsidók megmentésének lehetőségét. És ha már a filmvilágot is érinti a reformhullám (lást az Elfújta a szél példáját), akkor ne álljunk meg Mel Gibson Passió című művénél sem, ami a zsidóság-ábrázolásával jelentős botrányt váltott ki.
„Sokakat törölnünk kellene, és még csak a felszínt érintettem” — írja Tobin, aki szerint egyáltalán nem lenne szabad megtenni azokat a lépéseket, amiket felvetett.
„Ugyanis a világ — beleértve a zsidóságot is — kevesebbé válna, ha kitörölnénk a nyugati civilizáció remekműveit, amik kapcsolatba hozhatóak az antiszemitizmussal”.
Ehelyett egyfajta kontextust és párbeszédet kell teremteni a zsidókat érő gyűlöletről. De nem szabad csatlakoznunk a vandalizmushoz, elrejteni vagy eltörölni azokat a dolgokat, amik borzalmas elméletekhez és tettekhez kapcsolódtak a múltban — írja összegzően a szerző, aki szerint az amerikai események egyáltalán nem a rasszizmus elleni harcot szolgálják.
Ami most történik, az egy törekvés arra, hogy megkérdőjelezzék a nyugati civilizáció alapjait. Illiberális folyamat, hiszen aközben, hogy a gyűlölet ellen kívánnak fellépni, a szólásszabadságot és gondolatszabadságot akarják felszámolni. Biztonságot ígér a szabadsággal szemben — arra tesz ígéretet, hogy senki nem fog olyan gondolatokkal találkozni, ami az ő meggyőződésével szemben, még csak nem is gyűlölködő, de ellentétes lenne.
„Lehet, hogy vannak, akik ledöntik azoknak a szobrait, akiket nem kedvelnek, kitörlik azokat a könyveket vagy filmeket, amiket rossznak gondolnak, de ennek a mozgalomnak a bolsevik szelleme sosem alkalmazható az antiszemitizmus esetében” — véli Tobin.
A szobor- és emlékműdöntés, valamint a könyvégetés a primitív együgyű terrorista
megnyilvánulások sorába tartozik. Egyébként a valóságban az
antiszemitizmus tulajdonképpen nem is létezik, illetve verbálisan nem különül
el a köznapi véleményektől, kritikáktól és a más szellemi megnyilvánulásoktól.
Ennek a fogalomnak a tartalma és terjedelme is csaknem teljesen meghatározatlan
és főleg politikai és érdekérvényesítési célra használják. Holott, csupán arról
van szó, hogy az embereknek, a népcsoportoknak a tapasztalataik, a tudásuk, az
esetleges téveszméik alapján és más körülmények folytán, a más népekről,
bizonyos dolgokról és folyamatokról eltérő véleményük van és azokat más-más
stílusban és érzelemmel fejezik ki.
Az antiszemitizmust, a cigány-ellenességet, az örmény-ellenességet, a tuszi-ellenességet, .. addig és csakis addig lehetett és kellett elviselni, amíg verbálisan nem különültek el a köznapi véleményektől.
Amióta ez az ellenérzés népirtássá fajult, azóta arcpiritó gazemberség azt állítani, hogy
1.) A népirtás az nem rasszizmus, hanem tömeggyilkosság.
2.) Az etnikumok, népfajok és népcsoportok közötti viszonyok általában a kölcsönhatások szerint alakulnak.
Ne nézz hülyének és ne játszd a hülyét.
A rasszizmus – mint például az antiszemitizmus – kultúrnemzetek – mint például a német – számára is elfogadhatóvá teheti a népirtást.
Fajháború az emberi faj egymás elleni civilizációk összecsapásában Charles Darwin ” On the origin of species ” fajbiológiai elméletének szinpadi rendezésében.