A bojkott-mozgalom igen is veszélyes, még ha papíron ezt szeretnék is megcáfolni. Gulyás Virág írása.
Mikor elküldöm cikkeim első vázlatát, a szerkesztő mindig visszaírja: írd ki, hogy mi az a BDS, mert Magyarországon nagyon kevesen tudják.
Legutóbb ez elgondolkodtatott. Egyrészt, míg engem a BDS – és akkor most ki is írom: a Boycott, Divestment, Sanctions, azaz Bojkott, Tőkekivonás, Szankciók – tagjai szóban támadnak Amerikában, vagy izraeli zászlót égetnek New York egyik leghíresebb parkjában, addig itthon e tekintetben nyugalom honol.
Másrészről azt is tudjuk, hogy ez nem mindig lesz így. A rengeteg emberi jogok máza mögé bújó NGO egyszer haza is begyűrűzik majd, és ha az EU-tól függ, biztosan egy másik ország zászlóégetése is összefér majd a nagy európai értékrenddel. Így azt látom a legjobb megoldásnak, ha végre egyszer mi kezdeményezünk, ha egyszer mi hozzuk fel a témát és tesszük le a diskurzus alapjait, nem pedig várjuk, hogy ránk törjenek, mi meg magyarázkodjunk.
Az alábbiakban bemutatom, hogy mi is a BDS és miért is veszélyes PR, vagyis közkapcsolatok szempontjából. Mert igen is veszélyes, még ha papíron ezt szeretnék is megcáfolni, a mozgalom tudatalatti hatása igencsak sikeres.
Nem biztos, hogy mindenki ennyire elmélyül majd a BDS elleni harcban, mint ahogyan én tettem, de mindenesetre egy szemléletes példa a Pink Floyd esete. A Fal albumon nőttem fel. Roger Waters volt a zene maga. És mit csinálunk azokkal az emberekkel, akikre felnézünk? Isszuk a szavaikat. Főleg fiatalon. És ebben rejlik a BDS-mozgalom Izrael-ellenes kampányának veszélye.
A BDS mint mozgalom 2005-ben indult el. Megalapítása óta próbálja magát „emberi jogi” szervezetként láttatni, de a valóság az, hogy semmi mást nem tett, mint átpolitizálta az izraeli-palesztin ügyeket, és rendszerszintű kampányt indított a zsidó állam delegitimálására. S teszi ezt a nemzetközi törvények és az ENSZ határozataira utalva, amiket kiforgat, csak hogy célt érhessen. Ennek is van egy szép és használatos neve: lawfare. (Röviden annyit tesz: a jogi rendszerek elleni visszaélés).
Az apartheid-vád és Izrael
A BDS-t állítása szerint a dél-afrikai apartheid-ellenes mozgalom ihlette. Ez azonban ismét jól megfogalmazott PR-trükk, s igen messze áll a valóságtól. Anélkül, hogy belekezdenék annak a boncolgatásába, hogy a dél-afrikai és az izraeli helyzet miért is nem hasonlíthatók egymáshoz, legyen elég annyi, hogy épp, mint a feminizmus vagy a cionizmus, az „apartheid” is új jelentést kapott.
Ma már szinte mindenre ráhúzhatjuk, hogy apartheid, hogy provokáljunk.
Ami a BDS eszközeit illeti, a kampány szervezői nem találták fel a spanyol viaszt. Ugyanazt csinálják, amit a nácik tettek a zsidó közösségek ellen. Megbélyegzik a zsidó professzorokat, művészeket, listát készítenek a zsidó üzletekről, hogy bojkottálni tudják őket. Ezeket a mintákat követte az Arab Liga is, amikor 1945-ben hivatalosan is Izrael elleni bojkottra szólította fel tagjait.
Mindkét kampányt évekkel a független zsidó állam megalakulása előtt indították. Vagyis az az indok, hogy ezt az egész mozgalmat a szegény palesztin-arab szenvedés váltotta ki, igencsak vitatható. Úgyis mondhatnánk, hogy fake news.
Az évek és a technológia az alapötletet nem változtatta meg. Az egyetlen különbség a náci és az arab bojkottok, illetve a BDS-kampány között a márkaépítés. A BDS mozgalom sikere és veszélye nem feltétlenül az állítólagos győzelmeiben rejlik, hanem sokkal inkább az új elektronikus kommunikáció és a közösségi média, illetve a modern digitális eszközök összehangolt alkalmazásában.
A BDS az utcán és online is sokkal hangosabb, mint a tényleges eredményei. Ugyanakkor azt láthatjuk a mai generáció hírfogyasztásában, hogy senkit nem érdekelnek a tények, csak érzelem legyen, az pedig legyen nagyon PC, vagyis politikailag korrekt.
Na, hát a BDS az nagyon PC.
A BDS homokból épít várat az úgynevezett influencer marketinggel. Az ember valahogy érti, hogy kik is az influencerek a biznisz világában és hogy mi a tranzakció lényege, de hogyan jelenik ez meg a politikai és az emberi jogok világában? Nos, csak úgy mint az üzlet világában, az influencerek befolyásolják a követőiket. Legyen ez egy márka, egy divatirányzat, egy ideológia, vagy éppen az, hogy melyik országot utáljuk, de nagyon.
A BDS – bár hivatalosan 2005-ben jegyezte be magát, mint mozgalom – a hírhedt 2001-es durbani konferencián lépett be a nemzetközi köztudatba. Abban az évben az ENSZ gyűlése mellett volt egy NGO-fórum is, ahol egyetlen felmutatható eredmény született: az, hogy a cionizmus rasszista. A zionism = racism a BDS egyik legkedveltebb szlogenje. Erre a jól hangzó jelszóra (ami a legtöbb kisebbségnek eladható) jött a közösségi média megjelenése. Az elmúlt 14 év alatt a nagy nyugaton a BDS pókhálószerűen terjeszkedett, és ma mint legitim mozgalom van jelen az ENSZ akkreditált NGO-jai között, az amerikai, brit, francia és belga egyetemek tanszékein, vagy éppen a művészvilágban. Roger Waters a mozgalom arca lett – és a sikeres zenészből mára csupán a megkérdőjelezhetetlen antiszemita maradt.
De itt van a sármos Richard Gere is, aki az utolsó izraeli látogatása során így nyilatkozott, s majd ezt egy előadáson a kérdésemre újra megismételte: „Nincs mentség erre a megszállásra. A zsidó települések építése egytől egyig abszurd provokáció, és nemzetközi értelemben természetesen teljesen illegálisak”. Ez a mondat a BDS egyik alappillére, csakúgy mint az, hogy a több millió palesztin arab menekült mind haza kell, hogy térjen Palesztinába. S ez a mondat megegyezik a Gázát uraló Hamász céljaival is. Nem nagy ördöngősség ezt a logikai folyamatot itt leírni, de annál nehezebb ép ésszel felfogni: egy terrorista szervezet és egy emberi jogokért harcoló mozgalom alapelve és célkitűzése megegyezik. Egy percig sem zavaró, ugye?
A közösségi média szerepe
S bár Richard Gere sármja sok mindenkit lehengerel a mai napig, nem ő a legnagyobb probléma, hiszen legalább nincsen jelen a közösségi médiában.
Desmond Tutu, híres dél-afrikai anglikán pap és az apartheid-ellenes mozgalom aktivistája azonban a Facebook profilján a Dalai Láma mellett pózol. Több mint négy millió követője ehhez hasonló bejegyzéseket olvashat: „Ha semleges vagy egy igazságtalan helyzetben, akkor az elnyomó oldalát választottad. Dél-Afrikában nem sikerült volna elérnünk a mai demokratikus helyzetet globális segítség nélkül, akik olyan erőszakmentes eszközök, mint a BDS felhasználására ösztönözték kormányaikat.” Mind Desmond Tutu, mind pedig a Dalai Láma, a béke, az emberiesség és az igazságosság befolyásos arcai, tehát ha ők azt mondják, hogy a BDS jó, akkor ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a mozgalom jóságát?
Több éve dolgozom a PR és a digitális média világában, így első ránézésre tudom, hogy melyik Twitter- vagy Facebook-oldal követői fizetettek, és melyek valósak. A BDS mozgalomnak 153 ezer követője van a Twitteren és több mint 197 ezer a Facebookon. A követőik nem automata botok, hanem elkötelezett „hívők”. Százak, néha ezrek osztják meg a hozzászólásaikat – és ma a közösségi média egyetlen valódi sikerességi mutatója a tartalom újraosztásának mértéke. S ebben a BDS nagyon erős. Ehhez adjuk még a művészek, írók, filozófusok és sportolók listáját, akiket a BDS hímestojásként kezel. Nem is csoda, hiszen az ő segítségükkel a BDS narratívája már milliókhoz jut el és ráadásul olyanokhoz, akik felnéznek ezekre a celebekre.
Melyik tinédzser ne állna a BDS mellé, ha a rajongásig szeretett focistája a BDS mellett áll?
A BDS célközönsége sokszínű – az angolban most oly trendi interszekcionalitás a mozgalom alapkoncepciója. Ez gyakorlatban annyit jelent, hogy minden kisebbség szenvedését összekötik a palesztin arab szenvedéssel. Mindegy, hogy hogyan, de keresek valami kapcsolatot. Ezért is volt a BDS az első, akik beállt a Black Lives Matters mozgalom mögé, vagy épp az LGBTQ és a feminista ügyek mögé. Aki ezek után azt hiszi, hogy a BDS-t bármilyen szempontból is érdeklik a feketék, az LGTBQ vagy a nők jogai, az enyhén szólva is naiv. A BDS érzelmileg manipulatív, ennyi és nem több. Nem érdekli őket semmi és senki csak az, hogy Izrael ne létezzen.
Miért igazságtalan Izraelre fókuszálni?
Hogy ez egy szubjektív vélemény? Nem gondolom.
Az aki az emberi jogokért harcol, az nem használhatja ki az elnyomott szenvedését, hanem tényleg segít neki. Például azért küzd, hogy ne egy terrorista szervezet irányítsa őket. Az aki az emberi jogokért harcol, az nem válogat gyerek és gyerek halála között. Nem írja azt, hogy a zsidó gyerek megérdemli, hogy meghalt, míg a palesztin gyerek a zsidók miatt kellett, hogy meghaljon. Az, aki az emberi jogokért harcol, nem azzal az országgal száll harcba, amely a világ országai között körülbelül az utolsó lenne az alapvető emberi jogok megszegőinek listáján.
Az aki az emberi jogokért harcol, az nem engedi, hogy a támogatói kirekesztő, rasszista, antiszemita és Izrael-ellenes gyűlöletbeszéddel érvényesüljenek.
Az, aki az emberi jogokért harcol, nem bojkottál olyan cégeket, akik munkát és jólétet biztosítanak a palesztin araboknak. (Lásd a SodaStream esetét!) Az, aki az emberi jogokért harcol, nem éget amerikai és izraeli zászlókat, nem támad meg verbálisan vagy fizikálisan zsidót vagy cionistát. Az, aki az emberi jogokért harcol, nem fogad el pénzt és támogatást olyan szervezetektől, amelyek a terrorizmussal köthetők össze.
A lista hosszú, de aki ezen a ponton nem érzékeli a BDS kétszínűségét, az egy hosszabb lista után sem fogja – mert nem akarja érzékelni. S a személyes meglátásom szerint, aki nem akarja érzékelni, hogy a BDS egy antiszemita mozgalom, az maga is antiszemita.
De van itt még egy probléma: amikor nem zsidóként a BDS ellen felszólalok, azonnal jönnek a vádak, hogy a haszbara mozgalom fizetettje vagyok, vagy épp a magyar államé. Ez utóbbi igencsak megmosolyogtató, de ez másik téma.
Amikor egy zsidó cionista szólal fel a BDS ellen, az még rosszabb, hiszen csak azért támadja a BDS-s, mert ő maga zsidó cionista, tehát ezzel hiteltelenné válik – mondják ők.
Amikor viszont egy zsidó kiáll a BDS mellett, az a siker megkoronázása, és onnantól az a zsidó ember karriert fut be a BDS köreiben. Ő lesz a hitelesség, a moralitás, és az igazságosság mintaképe.
A BDS mozgalom nem olyan sikeres, mint ahogy azt ők reklámozzák, de azzal sem tudok egyetérteni, ahogyan Izrael vagy épp a diaszpóra kezeli a BDS-t. Vagyis, éppen, hogy nem kezeli. Legyinteni és továbbállni, mondván, hogy „kit érdekel, hogy mit csinálnak” – ez nem megoldás. Csengjen mindenkinek a fülébe, amit Mahmud Abbász, a Palesztin Hatóság vezetője mondott: mi hosszútávra rendezkedtünk be, s minden nappal közelebb jutunk a célunkhoz.
Ami pedig nem más, mint Izrael delegitimizációja.
Ezért fontos a BDS-ről tudni. Ezért fontos a BDS ellen küzdeni.