Apróbetűs hírek: vége az izraeli Munkapártnak

„Ben-Gurion, Eskol, Meir és Rabin pártja évtizedeken át vezette Izraelt. Ma már annyire tönkrement, elvesztette hitelét, és irrelevánssá vált, hogy még pusztulása sem kerül a lapok címlapjára” – írja véleménycikkében David Horovitz, a Times of Israel főszerkesztője.

Már egy órája szóltak a 12-es csatorna hírei, mikor két kisebb hír között sorra került a beszámoló: a Munkapárt központi bizottsága arra szavazott, hogy támogatja Amir Perec pártelnököt, aki csatlakozni kíván a koalícióhoz, melyet Benjamin Netanjahu miniszterelnök kíván megkötni a Kék-Fehér részvételével – így kezdi publicisztikáját Horovitz.

„Nem egy jobboldali kormányhoz csatlakozunk” – közölte boldogan Perec. Ez nyilván újdonság Netanjahunak, aki éppen órákkal korábban erősítette meg tervét, hogy Júdea-Szamária részeire kiterjessze az izraeli szuverenitást – jegyzi meg a cikk.

„Stratégiai együttműködésünk Beni Ganzzal visszahelyezi a Munkapárot annak helyére, mint vezető és befolyásos politikai párt” – idézi Horovitz a pártelnököt, aki szerint Perec szavai „abszurdak”.

A főszerkesztő szerint ugyanis a döntés éppen ennek ellenkezője:

„Mikor engedélyezték, hogy Perec és kollégája, Icik Smuli két irreleváns miniszterré váljanak a 32 – közben 36 – miniszter között Netanjahu kormányában, a kegyelemdöfést adták meg a haldokló pártnak”.

Ennek oka a szerző szerint, hogy „ilyen vagy olyan név alatt, de a Munkapárt vezette a modern Izraelt annak alapítása során, és vezette keresztül az országot három mozgalmas évtizeden. Valahogy megnyerték a lehetetlen függetlenségi háborút, hatalmas sikert arattak a hatnapos háború során, megalkották az ország oktatási és egészségügyi rendszerét, infrastruktúráját és gazdaságát, külkapcsolatait és belpolitikai szempontjait”.

A párt azonban Horovitz szerint a Jom Kippur-i háború során indult meg a szétforgácsolódás felé, és most már csak névleg létezik: mint a szerző fogalmaz, egy utolsó kormányzásban való részvételi lehetőségért cserébe Netanjahu koalíciója „felfalta” a pártot.

Horovitz szerint a legérdekesebb, hogy a Munkapárt milyen gyorsan szállt politikai sírba. Először 1977-ben vesztett választást Menachem Begin Likudjával szemben, majd visszatért Jicak Rabin alatt 1992-ben. A második intifáda súlyosan diszkreditálta a pártot, melyet összetört Rabin meggyilkolása. Ennek ellenére még 1999-2001 között egy rövid időre ők vezették Izraelt Ehud Barakkal az élen.

2015-ben az akkor Jicak Hercog által vezetett párt még mindig 24 széket nyert a választáson egy ellenzéki blokkban, szemben a Likud 30 székével, ami megnehezítette Netanjahu dolgát a kormányalakítás terén. Avi Gabbaj alatt a párt hat helyet nyert a Knesszetben, aztán ötöt, illetve végül hármat Perec vezetése alatt.

Horovitz szerint

a Munkapárt peremre szorulása elsősorban annak jele, hogy Közép-Izrael elvesztette a hitet a palesztinokkal való kibékülés terén.

Az Izraelt démonizáló és ellene uszító Mahmud Abbász és a Hamász mellett a Munkapárt nem volt képes alternatív megközelítést támasztani, miközben Netanjahu azzal érvelt, hogy Izraelnek nincsen tárgyalópartnere.

És így David Ben-Gurion egykori szocialista pártjának utolsó képviselői most azon kapják magukat, hogy egy olyan kormány tagjai lesznek, amely eltökélt az iránt, hogy az izraeli szuverenitást egyoldalúan kiterjesszék a telepekre és a Jordán völgyére – és ez nem csak a Munkapárt, hanem a kétállami megoldás végét is fogja jelenteni a szerző szerint.

A Munkapárt végéhez hozzájárult Beni Ganz is: elszívta a párt szavazóinak jelentős részét, mikor felépítette az eddigi legerősebb alternatívát Netanjahuval szemben az izraeli hadsereg több korábbi vezérkari főnökével oldalán, megkérdőjelezve Mr. Biztonság (Netanjahu „beceneve” – A szerk.) hitelességét.

S bár Ganz is megváltoztatta álláspontját, mikor a Netanjahuval való koalíció ösvényére lépett, Horovitz szerint a Munkapárt irányváltása „szélsőségesebb és szánalmasabb”.

Ugyanis Ganz képe Izrael régióban való helyzetéről nem áll messze Netanjahuétól. A Munkapárt ezzel szemben „a Likud történelmi alternatívája volt”, ráadásul Perec múlt augusztusban még éppen azért borotválta le a bajszát, hogy elmondhassa: „Egész Izrael lássa, mikor azt mondom, hogy nem ülök [egy kormányba] Bibivel”.

Innen már „nincsen visszaút” a párt számára – véli Horovitz.

„Most pedig haladjunk tovább a valóban fontos hírekre: például, hogy ki lesz Jakov Licman utódja az egészségügyi minisztérium élén” – zárja ironikusan cikkét a Times of Israel főszerkesztője.

Miért bukik el az izraeli baloldal az eszmék piacán?

A közel-keleti káosz feltételei között nem lehet elvárni Izraeltől, hogy további kockázatokat vállaljon. Robert C. Castel publicisztikája.