„Ben-Gurion, Eskol, Meir és Rabin pártja évtizedeken át vezette Izraelt. Ma már annyire tönkrement, elvesztette hitelét, és irrelevánssá vált, hogy még pusztulása sem kerül a lapok címlapjára” – írja véleménycikkében David Horovitz, a Times of Israel főszerkesztője.
Már egy órája szóltak a 12-es csatorna hírei, mikor két kisebb hír között sorra került a beszámoló: a Munkapárt központi bizottsága arra szavazott, hogy támogatja Amir Perec pártelnököt, aki csatlakozni kíván a koalícióhoz, melyet Benjamin Netanjahu miniszterelnök kíván megkötni a Kék-Fehér részvételével – így kezdi publicisztikáját Horovitz.
„Nem egy jobboldali kormányhoz csatlakozunk” – közölte boldogan Perec. Ez nyilván újdonság Netanjahunak, aki éppen órákkal korábban erősítette meg tervét, hogy Júdea-Szamária részeire kiterjessze az izraeli szuverenitást – jegyzi meg a cikk.
„Stratégiai együttműködésünk Beni Ganzzal visszahelyezi a Munkapárot annak helyére, mint vezető és befolyásos politikai párt” – idézi Horovitz a pártelnököt, aki szerint Perec szavai „abszurdak”.
A főszerkesztő szerint ugyanis a döntés éppen ennek ellenkezője:
„Mikor engedélyezték, hogy Perec és kollégája, Icik Smuli két irreleváns miniszterré váljanak a 32 – közben 36 – miniszter között Netanjahu kormányában, a kegyelemdöfést adták meg a haldokló pártnak”.
Ennek oka a szerző szerint, hogy „ilyen vagy olyan név alatt, de a Munkapárt vezette a modern Izraelt annak alapítása során, és vezette keresztül az országot három mozgalmas évtizeden. Valahogy megnyerték a lehetetlen függetlenségi háborút, hatalmas sikert arattak a hatnapos háború során, megalkották az ország oktatási és egészségügyi rendszerét, infrastruktúráját és gazdaságát, külkapcsolatait és belpolitikai szempontjait”.
A párt azonban Horovitz szerint a Jom Kippur-i háború során indult meg a szétforgácsolódás felé, és most már csak névleg létezik: mint a szerző fogalmaz, egy utolsó kormányzásban való részvételi lehetőségért cserébe Netanjahu koalíciója „felfalta” a pártot.
Horovitz szerint a legérdekesebb, hogy a Munkapárt milyen gyorsan szállt politikai sírba. Először 1977-ben vesztett választást Menachem Begin Likudjával szemben, majd visszatért Jicak Rabin alatt 1992-ben. A második intifáda súlyosan diszkreditálta a pártot, melyet összetört Rabin meggyilkolása. Ennek ellenére még 1999-2001 között egy rövid időre ők vezették Izraelt Ehud Barakkal az élen.
2015-ben az akkor Jicak Herzog által vezetett párt még mindig 24 széket nyert a választáson egy ellenzéki blokkban, szemben a Likud 30 székével, ami megnehezítette Netanjahu dolgát a kormányalakítás terén. Avi Gabbaj alatt a párt hat helyet nyert a Knesszetben, aztán ötöt, illetve végül hármat Perec vezetése alatt.
Horovitz szerint
a Munkapárt peremre szorulása elsősorban annak jele, hogy Közép-Izrael elvesztette a hitet a palesztinokkal való kibékülés terén.
Az Izraelt démonizáló és ellene uszító Mahmud Abbász és a Hamász mellett a Munkapárt nem volt képes alternatív megközelítést támasztani, miközben Netanjahu azzal érvelt, hogy Izraelnek nincsen tárgyalópartnere.
És így David Ben-Gurion egykori szocialista pártjának utolsó képviselői most azon kapják magukat, hogy egy olyan kormány tagjai lesznek, amely eltökélt az iránt, hogy az izraeli szuverenitást egyoldalúan kiterjesszék a telepekre és a Jordán völgyére – és ez nem csak a Munkapárt, hanem a kétállami megoldás végét is fogja jelenteni a szerző szerint.
A Munkapárt végéhez hozzájárult Beni Ganz is: elszívta a párt szavazóinak jelentős részét, mikor felépítette az eddigi legerősebb alternatívát Netanjahuval szemben az izraeli hadsereg több korábbi vezérkari főnökével oldalán, megkérdőjelezve Mr. Biztonság (Netanjahu „beceneve” – A szerk.) hitelességét.
S bár Ganz is megváltoztatta álláspontját, mikor a Netanjahuval való koalíció ösvényére lépett, Horovitz szerint a Munkapárt irányváltása „szélsőségesebb és szánalmasabb”.
Ugyanis Ganz képe Izrael régióban való helyzetéről nem áll messze Netanjahuétól. A Munkapárt ezzel szemben „a Likud történelmi alternatívája volt”, ráadásul Perec múlt augusztusban még éppen azért borotválta le a bajszát, hogy elmondhassa: „Egész Izrael lássa, mikor azt mondom, hogy nem ülök [egy kormányba] Bibivel”.
Innen már „nincsen visszaút” a párt számára – véli Horovitz.
„Most pedig haladjunk tovább a valóban fontos hírekre: például, hogy ki lesz Jakov Licman utódja az egészségügyi minisztérium élén” – zárja ironikusan cikkét a Times of Israel főszerkesztője.
Jujj akkor a nagyon baloldal nagyjából megszűnik, ami nem lesz olyan nagy baj.
Nagyjából igaza van a cikkírónak, de azt a bizonyos félmondatban megemlített harminc évet be kell tudni nekik. A Munkapárt balos volt, de azért nagyon is szembenállt a nemzetközi kommuniznussal, talán csak a dél-afrikai Nemzeti Párt (Verwoerd-Vorster-Botha) állt tökösebben szemben ezzel a vörös átokkal a kormánypártok közül. Meg is érné egy tudományos (és nem ideológiai) összehasonlítás a kettő közt. Én, mint jobboldali azt mondom, a Munkapárt nélkül nem lett volna Izrael. 48, 56, 67, 73: ezeket ők nyerték meg, a területeket 67-ben ők szerezték meg. És igen, ők hittek a békében, aminek tíz éve alatt kinn voltam, és én is abban hittem, amiben Rabin meg Peresz. Nagyot tévedtünk, na de hát akkor velünk tévedett az egész világ! Összességében azonban arról van szó, hogy világszerte az egész baloldal bukik, mert a világ fejlődése sokaknak hozott előrelépést. A fejlett országokban klasszikus értelemben vett baloldali párt nem létezik. Nincs, aki államosítani akarna, a normálisabbja az adót is csökkentené emelés helyett, senki nem akar többet osztogatni „a szegényeknek”, a szavazóik kifogytak alóluk, főleg az olyan jelentős balos pártok alól, mint a brit Munkáspárt vagy az amerikai demokraták. Ezért a nép hülyítése, a demagógia nem nagyon megy, nem véletlen, hogy a baloldal megpróbált új témákhoz nyúlni, de ez elég öngyilkos lépés lett, így a migránsbehozatal, amiről ordít, hogy szavazógyűjtés a másik szavazó pénzén, meg a klímaőrjöngés, ami az elejétől a végéig tudománytalan hazugság (lásd még interglaciáris korszakok címszó alatt), és részben a mostani koronatéboly is ide sorolandó, aminek semmi más értelme nem volt, mint hogy a Nyugat állítsa le magát az eddigieknél is jobban, mert a világ többi részének is levegőhöz kell jutnia. De a nemzetközi baloldal legfrappánsabb megnyilvánulása, amiről tulajdonképpen a baloldali embert meg lehet ismerni, az az Izrael-ellenességbe csomagolt antiszemitizmus. Nyugaton az összes náci párt már megtért és a zsidó állam leghangosabb szószólói lettek, mert rájöttek, ki az igazi ellenség. A nyugati baloldal meg nem hajlandó rájönni, hogy 9/11 óta a harmadik világháború folyik, amiben a Nyugat áll harcban az Iszlámmal. Így, ahogy mondom. Izraelen kívül ez még érthető is, a teljesen istentelen, elfajzott baloldalnak a vallási fanatikus iszlamistára mint szavazóra van szüksége, hiába hajt olykor a tömegbe vagy vagdos torkokat. Na de mi szüksége van a fanatikus iszlamista szavazóra Beni Ganznak meg a pártjának? Annak a pártnak, ami ez előtt ötven évvel jobbra állt a mai legjobboldalibb pártoktól is? Ahol egy Jichák Rabin mondta ki, hogy annak, aki zsidóra kezet emel, el kell törni a kezét? Semmi szüksége nincs. Beni Ganz meg az izraeli baloldal besorol, mert néhány klinikai elmebetegen kívül senki nem kívánhatja az Ország felszámolását. A Munkapárt szerintem méltóságteljesen dől a kardjába. Elmehetett volna elvégre bármeddig, együtt táncikálhatott volna Thürmer Gyulával meg Angela Davisszel (még él, képzeljétek el) Phenjanban az északi-koreai diktátor fogadásán. Ez is egy opció. És nem ezt tették. Tisztelet érte.