Az antiszemita Márai

A háború végétől kezdve érzékenyen és kritikusan reagált a „zsidókérdésre”, melyet kortársai többségéhez hasonlóan összekötött az MKP és a politikai rendőrség politikai kampányokba burkolt, gátlástalan manipulációival. Ettől kezdve antikommunistaként antiszemita nézeteknek adott hangot.

Márai Sándor, aki a Dunakanyarban, Leányfalun vészelte át a főváros ostromát, a „polgári értelmiség” reprezentánsának tartotta magát. Felesége, Matzner Ilona (Lola) zsidó származású volt, és az író már csak ezért is érzékeny volt az antiszemitizmus minden megnyilvánulására.

A sikeres író a Pesti Hírlap szerkesztőségén keresztül kötődött az angolszászokkal kapcsolatot kereső, szervezkedő ellenállási mozgalomhoz. Röpirat a nemzetnevelés ügyében című 1942-ben megjelent munkája miatt, melyben a magyar társadalom szolidaritását, lelki egységét szorgalmazta a háború barbárságával szemben, a nyilas sajtó kíméletlenül támadta, megbélyegezte.

1945 novemberében publikált 1944-es naplójában élesen bírálta a „csodafegyverben” reménykedő, és a zsidók javaira ácsingózó romlott, műveletlen „keresztény-nemzeti” középosztályt.

Kiderül belőle, hogy tudott Auschwitzról, és sikertelenül bár, de megpróbálta kimenteni felesége, Lola 76 éves orvos édesapját a kassai gettóból. Több zsidónak is segített Budapesten rejtekhelyet találni, tartotta bennük a lelket, élelmet vitt nekik.

Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy 1944-es naplójának egyik decemberi bejegyzésében ezt írta: „…minden tisztességes ember őszintén és forró reménykedéssel várja az oroszokat, a bolsevistákat, akik valóságosan mint felszabadítók érkeznek. Én is így várom az oroszokat.”

Mit tehet az ember, ha összeomlik körülötte a világ?

Márai Sándor születésének 120. évfordulója alkalmából emlékezünk meg arról, hogyan élte meg az író, az általa jól ismert világnak a pusztulását.

De Márai hamar csalódott az új rendszerben, melynek képviselői sorra megtámadták mindazokat, akik a Horthy rendszerben így vagy úgy népszerűvé váltak, közbizalmat élveztek. A Szabad Nép 1945 decemberi 2-i számában jelent meg Horváth Márton kritikája Márai 1943-ban és 1944-ben írt Naplójáról, melyet a Révai testvérek adták ki. Az írót a Magyar Kommunista Párt napilapja az „acélsisakosok szövetségesének” minősítette, „lefasisztázta”.

Világossá vált számára, hogy a kommunisták mint polgárt, „osztályellenségnek” tekintik, ki akarják iktatni a magyar irodalomból. Továbbra is vezetett naplójában, mely teljességében csak 1992-ben jelent meg nyomtatásban, A Teljes Napló 1944-45 és 1946 két kötetében, továbbá Ami a Naplóból kimaradt 1945-1946 címmel, kiolvasható, hogy ekkortól kezdve érzékenyen és kritikusan reagált a „zsidókérdésre”, melyet kortársai többségéhez hasonlóan összekötött az MKP és a politikai rendőrség politikai kampányokba burkolt, gátlástalan manipulációival.

Ettől kezdve antikommunistaként antiszemita nézeteknek adott hangot. Amit nehéz erkölcsileg kifogásolni, ismerve a korabeli valóságot, továbbá Márai tisztességes viselkedését a vészkorszakban, és 1943-44-es naplójában megmutatkozó együttérzését a zsidósággal.

Először azt mérte fel: a kommunisták nem néznek szembe az 1944-es nemzeti tragédiával, nem érdekük az okok feltárása és a pártatlan felelősségre vonás. Ezt mindenekelőtt a holokauszt túlélői érzékelték.

„A zsidókban mérhetetlen csalódás; jóvátételt vártak, igazságot. Mindennek nyoma sincs. Mindenki csalódott… de mit reméltek?” Majd jöttek az 1946 első hónapjaitól kezdve emigrációra készülő író mindennapi élmények nyomán keletkezett, tévesen általánosító következtetései.

„Ma az a közszellem, hogy akit nem sütöttek meg Auschwitzban, annak nincs joga élni, utazni, nincs joga semmihez; ezek helyeslik a B-listát, mert ’a zsidókkal is ugyanez történt’, s ha megmondod nekik, hogy amit a zsidókkal csináltak, az aljasság volt, de aljasságot nem lehet igazságtalansággal kiegyenlíteni, akkor reakciós vagy; ezek elárulják meggyilkolt rokonaik és családtagjaik mártíriumát állásért, sápért és koncért; s az egész ország kezd nagyon fáradt lenni ettől a hangtól és ettől a magatartástól.”

Márai Sándor

„A zsidókkal baj van. Nem az a baj, hogy a sok szenvedésből és nyomorúságból nem tanultak semmit – ki tanult valamit? Senki. Nem, az a baj, amit tanultak. Megtanulták a fasizmust, s a maguk zsidó módján csinálják tovább. Megtanulták, hogy a nihil forradalma, ez az anarchikus életérzés lehet üzleti, társadalmi gyakorlat. Minden szabad és lehet, csak mert lehet. Ennél veszélyesebb leckét nem is tanulhattak. S hajlamuk van erre.”

„A zsidókat szidják. Minden hivatal tele van velük, mondják, tisztességtelenek a kereskedelemben, erőszakosak, ízléstelenek, hangosak és igazságtalanok a sajtóban, a közéletben, a politikában stb… Azt hiszem, nem az a baj, hogy zsidók vannak a hivatalokban, a tőzsdén, a szerkesztőségekben. Az a baj, hogy afféle alzsidók vannak túlságos számban mindenütt, alantas, értéktelen, selejtes emberek.

A nagy tragédia a zsidóságot is értékeiben dézsmálta meg – nemcsak a zsidó értékek pusztultak, hanem az értékes zsidók. Az irodalomban elpusztult Szerb Antal, Szomory, Sárközy, Halász Gábor, Hevesi András, s jött helyettük néhány buzgó moszkovita alkalmazott. S mindenfelé ez történt: alzsidók tűntek föl, a letűnt, fasiszta keresztények helyébe. Ezért a sok selejtesség, tisztességtelenség, néhol aljasság.”

„Sok arca van mindannak, ami Magyarországon történik mostanában. Történik az, hogy a pánszláv imperializmus az előre küldött zsidó ressentiment élcsapatainak segítségével birtokba veszi az országot torzan, kapzsian, de ténylegesen. Ez is igaz. Csak az nem igaz, hogy valamilyen új eszmei áramlat van kialakulóban; a magyar tömegek lelkében nem történik semmi.”

„A zsidók a bolsevizmusban egyféle büntető expedíciót látnak mindennel és mindenkivel szemben, ami és aki nem zsidó. Akkor is annak látják, ha meggyőződésük, hogy a bolsevizmus ellenkezik egyéni érdekeikkel.” „A zsidóság – tragikus tévedéssel – a bolsevizmuson át vesz elégtételt magának az elszenvedett sérelmekért. Ennél esztelenebb kárpótlási módot nem választhattak. De amikor senki nem tanult semmit, miért tanultak volna a zsidók?”

Márai Sándor, az összetéveszthetetlenül egyéni hangú, nagy író 1945-ben és 1946-ban írt naplójegyzetei közül azok többségét, melyek a „zsidókérdésről” szólnak, csak 1989 februári öngyilkossága után adták ki.

Reflexiói tükrözik azt a folyamatot, melynek során 1945-ben és 1946-ban, szembesülve a jórészt zsidó származású kommunisták politikai manipulációival, a politikai rendőrség és a népbíróságok működésével, a magyarok jelentős része néhány hónap leforgása alatt a holokauszt túlélői ellen fordult, és az együttérzést rövid időn belül heves gyűlölet váltotta fel.

Ezeket a zsidó témájú könyveket ajánljuk a szobafogság idejére

A könyvek világa az egyetlen hely, ahová könnyedén elmenekülhet a karanténból.