Mit tehet az ember, ha összeomlik körülötte a világ?

Márai Sándor születésének 120. évfordulója alkalmából emlékezünk meg arról, hogyan élte meg az író, az általa jól ismert világnak a pusztulását.

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1945. április 11-én Márai Sándor és Lola felesége Leányfalun ünnepelték az író negyvenötödik születésnapját. A Duna partján fekvő kisvárosba azután költöztek, hogy a németek bevonultak Magyarországra. Az irodalmár felesége – leánykori nevén Matzner Ilona – zsidó származású volt, ezért döntöttek úgy: itt húzzák ki a háborút. 1944-ben megpróbálták kihozni a kassai gettóból Lola édesapját, Matzner Sámuelt, de nem jártak sikerrel. A férfit Auschwitzba deportálták. Márai naplóiból kiderül, hogy pontosan tudták, hogy mi vár az apósára.

Márai és felesége Lola.

1945 telén Márai leírta, hogy a Dunakanyarból is hallották Budapest ostromát, olyan hangos volt a pergőtűz, hogy az író már se olvasni, se aludni nem tudott. Siratta a fővárost, de közben úgy érezte, Budapest lakói egyszerre bűnösek és áldozatok. Felváltva reménykedett abban, hogy felépülhet egy jobb rendszer, majd pesszimistán elvetette ennek lehetőségét.

Leányfalun, Máraiék szomszédjában egy rabbi élt, aki abban bízott, hogy az oroszok majd jobbak lesznek a zsidósághoz, mint a németek. Márai megjósolta, hogy az oroszokat hidegen fogja hagyni a magyar zsidóság tragédiája.

Az író sokszor kritikusan és előítéletesen írt a zsidókról, annak ellenére, hogy felesége Lola is az volt. Egyes magyar irodalomkritikusok egyenesen antiszemitának tartják. Azonban Márainak minden népről és etnikumról volt egy rossz szava. Szidta a svábokat és a zsidókat, szidta a németeket és a magyarokat, és mégis végletekig, szinte betegesen humanista volt, aki a műveltségben látta az emberiség megmentőjét. Márai soha nem vált egyik politikai oldalnak se az írójává, a saját korában mindenki ellenségként tekintett rá, ma pedig mindenki őt idézi.

Érdekes például, hogy Kertész Imre maga is nagy rajongója volt az írónak és naplóját „a korszak legtisztább, legátfogóbb és legfontosabb szellemi lenyomatának” nevezte. Szűcs Teri Kertész Imre mint Márai Sándor olvasója című esszéjében leírja, hogy Kertész egyfajta sorsközösséget érzett Máraival és életüket egyenesen párhuzamba állította Gólyanapló című művében.

Márai naplójából ugyanis kiderül, hogy miközben a 14 éves Kertész Imre a budakalászi téglagyárban várta a deportálást, az író épp akkor jött fel Leányfaluról a városba és a HÉV ablakából látta az összegyűjtött zsidókat.

„Márai Leányfaluból a helyiérdekű vasúton, a HÉV-en jön be a városba: »Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állanak, gépfegyverekkel« – Nem tudom, miért fog el utólag is valami ugrásszerű, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Ő negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a téglaszárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba” – idézi Szűcs az esszéjében Kertészt.

Márai 1944–1945-ről szóló fejezeteiben egy világ pusztulását örökíti meg. Ugyan elfogult krónikás, de a mondatai a korról többet érnek, mint bármelyik történelemkönyv.

A budai vár romjai 1945-ben. Fotó: Fortepan/Carl Lutz

Az író nem ünnepelt, mikor április 4-én az ország számára véget ért a háború, mert úgy érezte, hogy elpusztult minden, ami fontos volt számára. A polgárság leszerepelt „hóhérokkal szövetkezett”, a magyarok megalkudtak, Magyarországot halálba vitte egy „úrhatnám,”„neobarokk ál-kultúra,” a szülőváros, Kassa elveszett, Mikó utcai házát pedig lebombázták.

Április 11-én negyvenötödik születésnapjáról csak annyit írt, hogy hónapok óta először tele asztal várta őt a reggelinél. Naplójában próbálta értékelni, végiggondolni az addigi életét. „Mi volt a legnagyobb csalódásom e negyvenöt évben? A magyar társadalom, a magyar nép erkölcstelensége” – írta Márai a naplójába, majd néhány sorral később így folytatta: „Magyarországon nincsenek decens emberek. Aki van ilyen, hallgat, félreáll, vár valamire; vagy talán nem is vár. Vakaróznak, hümmögnek. A korlátoltabb megsértődött, az okosabb belenyugodott, a tehetséges vállat von és iparkodik túlélni.”

Márai már Budán élte át az európai háború végét. Mikó utcai házából sikerült kimenteniük néhány bútort, de nem sok minden maradt az előző életből.

Az író soraiban fel-fel villant az új rendszer kísértete, leírta, hogy Leányfalun a helyi nácik, a közösség papjának vezetésével – aki még néhány hónapja zsidók elleni pogromokat hirdetett – megalakították a város kommunista pártját.

Nyáron már elkezdtek ellencikkek megjelenni róla. Mindenki ellenségének tekintette, a baloldal titkos fasisztának nevezte, a jobboldal pedig destruktív baloldalinak. Márai már csak annyit tudott erről írni: „nagyon unom.”

A „régi világ”, mikor még Márai Sándor Thomas Mannt fogadhatta Budapesten, 1935-ben. Fotó: Pinterest

Az író visszatérése a normál életbe kiábrándító volt, a gyakorlatban is rá kellett ébrednie, hogy a régi világa, ami talán mindig is csak illúzió volt, soha nem tér vissza. „Az emberek tárulkozók, hajótörés után mindenki óbégat és ölelget. S ugyanakkor a szemekben a kérdés: nem vághatnám át a torkodat? Hogyan »fekszel« az új világban?” – így írt az egykori ismerősökkel való újbóli találkozásról.

1945 végére már teljesen tisztázódott benne, hogy Budapest nem épül újjá: az épületeket újra lehet festeni, felújítani, de az emberek véglegesen megváltoztak. Ekkor már időnként felvetette, hogy talán el kellene menni. Az első békebeli karácsonykor még reménykedett benne, hogy folytathatja az írást. Ekkor még nem tudhatta, hogy három év múlva ő és Lola, örökbefogadott kisfiukkal elhagyják Magyarországot és soha nem jönnek haza. Még bizakodott, bár azt már látta: a nyugati világ nem fog segíteni abban, hogy szabad ország jöhessen létre. Az angolokat ahhoz a szeretőhöz hasonlította, aki arra kéri a nőt (Magyarországot), hogy hagyja ott erőszakos férjét (Oroszország), de nem ígér házasságot. Az író szerint ugyanezt kérték az angolok Magyarországtól a háború alatt.

Márai annyit már látott az új, kialakuló rendszerből, hogy megállapítsa: hiába a világégés, senki nem változott meg, senki nem vált jobbá. Talán valóban ez a háborúk és válságok természete, úgy funkcionálnak, mint a rossz álmok, amelyek után a rémült ébredő az éjszakában megígéri magának, hogy mostantól fogva jobban fog élni, aztán megérkezik a reggeli napfény és elfelejti az ígéretét.

„Az emberek alászállanak a pokolra, végigsétálnak ez intézmény tornácain, s aztán visszajönnek a földre és ugyanazt mondják, cselekszik, ugyanazok maradtak” – írta Márai a háború utáni világról.