Kínzó kérdések a holokauszt emléknapja körül

Felelős-e egy mai magyar fiatal a holokausztért? Összehasonlítható-e az antiszemitizmus és a magyarellenesség? Mit lehet tenni, hogy visszaszoruljon az anticionizmus? Gulyás Virág írása.

Idén április 20–21 a Holokauszt Mártírjainak és Hőseinek Emléknapja, héberül: Yom Ha’Shoa. A legtöbb magyar olvasó, ha nem zsidó hírportált olvas, valahol már itt bezárja a cikket. Jönnek a kommentek, hogy „miért kell már megint holokausztozni?” „Már megint a zsidó szenvedés a téma.” „Nem elég már?”

Komplex kérdések ezek – főleg, ha nem zsigerből ítélekzünk. Mindennek megvan a maga pszichológiája, és ha valamit megtanultam az elmúlt hat évben, az az, hogy ha nem teszünk fel kérdéseket, akkor bármilyen ügy mellett tesszük is le a voksunkat, nem leszünk sikeresek.

Természetesen, cionistaként (ami továbbra sem egy szitokszó!) egyértelmű, hogy összeszorul a gyomrom, amikor ilyen megjegyzéseket hallok vagy olvasok. De amikor az elmúlt hat évre utalok, akkor olyan történésekre emlékszem vissza, amikor a Neturei Karta tagja leköpött Manhattan közepén és lenácizott, vagy, amikor a BDS (Izrael-ellenes bojkott-mozgalom) tagjai káromkodtak, izraeli zászlót gyújtottak fel, míg mi Izrael születésnapját ünnepeltük (volna).

Ezek azért súlyosabb dolgok, mint egy buta komment. És aztán ott van az a történet, amikor a New York-i Stony Brooke Egyetemre hívtak meg előadást tartani és szórólapokon találtam magamat, amin annyi állt: „Gyerekgyilkos zsidó” – utalva az izraeli katonaság ellen gyakran használt vádra. Nos, se zsidó nem vagyok, se nem szolgáltam az IDF-ben, de ez a másik oldalt nem érdekli. Az öt tüntetőből négy az előadásom végén kezet fogott velem, és elnézést kértek. Ez elég nagy dolog. Hogyan jutottam ide az előadás végére? Kérdésekkel, türelemmel, és elfogadva azt, hogy ők is bizonyos „tapasztalat-csomaggal” rendelkeznek, mint ahogyan én is.

Hatmillió zsidót mészároltak le a holokauszt alatt. Ezt talán a legtöbb magyar tudja. Azért emelem ki, hogy magyar, mert Amerikában a többség nem tudja. Mint ahogy a többség egy haláltábort sem tud megnevezni, és bizony előfordul, hogy Hitler neve sem hangzik ismerősen.

Ezért is elengedhetetlen, hogy minden évben írjunk a Yom Ha’Shoáról.

Úgy gondolom, az itthoni olvasók – lévén, hogy a magyar tanrend kötelező része a holokauszt ismerete, ellenben például New Jersey államával, ahol nem – tisztában vannak a holokauszt történelmével és országunk szerepével, tehát inkább megpróbálom ezt a napot most egy másik irányból megközelíteni. (S itt megjegyezném, hogy ez a cikk nem Magyaroszág történelmi szerepének mértékéről szól, melyet nem kívánok eltussolni, hanem más megközelítést alkalmazok).

A mi generációnk felelőssége

Mégpedig innen: külföldön élő magyarként nem csak az antiszemitizmus növekvő hullámaival kell szembenéznem (a klienseim izraeli vagy zsidó non-profitok), de magyarként a magyarellenességgel is.

Ez valahogy így néz ki: előadást tartottam Connecticut állam fő egyetemén. Amikor kimondtam, hogy magyar vagyok, jó pár emberből ezt a reakciót váltotta ki: „Na, jöttél hamisítani a történelmet?” A Kolumbiai Egyetemen ez hangzott el: „Hát, ti magyarok elég jól benne voltatok a zsidógyilkolásban”.

Folytathatnám a példákat, de szerintem értjük. Bevallom, nem mindig könnyű ezeket hallgatni, s míg korábban elsősorban cionista aktivistaként kaptam felhívásokat, ma már azért, hogy beszéljek Magyarországról, az EU-ról, an ENSZ-ről és ezek Izraellel ,illetve a zsidósággal való kapcsolatáról. Nem kerestem ezt a feladatot, de rám ragadt.

Az antiszemitizmus kérdése nem lehet pártpolitikai eszköz.

Teljesen mindegy, hogy kire szavazok itthon, a magyar történelem és a szerepünk a holokausztban szintén nem lehet a jobb- és baloldal játékszere. Ez az alapállás: az antiszemitizmus nem pártpolitikai eszköz.

Az nyitó kérdésem az előadásaimon mindig ez a sor: mi az első, ami eszetekbe jut, ha azt mondom, EU, ENSZ, cionizmus, Magyarország, kommunizmus. Majd az előadás végén megkérdezem, hogy változott-e a véleményük. A legtöbb változás mindig Magyarország körül történik.

A diaszpóra-zsidóság számos tagjában a mai napig az az első gondolat Magyarországról, hogy mi antiszemiták vagyunk. Ha mást nem is tudnak, ez a jelző ránk ragadt. A gond ezzel többek között az, hogy ez ugyanúgy igaz idősebb korosztályra, mint a húszéves egyetemistákra.

Ilyenkor jön a második nagy kérdésem: én ma felelős vagyok-e azért, ami akkor történt? Én ma magyarként felelős vagyok-e a magyar zsidóság halálba küldéséért?

A csend általában nagy. Morálisan senki nem mer igent mondani.

A mi generációink nem felelős azért, ami történt, de azért igen, hogy soha többet ne történhessen meg! De ahhoz, hogy ne történhessen meg ez újra mind a két félnek tennie kell valamit ma. Ha valaki meghallja, hogy magyar vagyok, és az automatikus reakciója az, hogy leantiszemitáz, az ugyanannyira elfogadhatatlan, mint a zsidózás.

Magyarellenesség és zsidóellenesség

Magyarország – csak úgy, mint az összes többi ország – nem tökéletes. Így igen, nálunk is fellelhető az antiszemitizmus. Én viszont abban nem hiszek, hogy az antiszemitizmus megszüntethető. Ez egy utópisztikus vágyálom.

Azt azonban hiszem, hogy a megfelelő eszköztárral az antiszemitizmus mennyisége és minősége (vagyis, hogy „beszólnak” egy zsidóviccel, vagy konkrétan leszúrnak egy zsidót, csak azért, mert zsidó) lecsökkenthető. Én vallom, hogy Magyarország itt-ott fellelhető antiszemitizmusa nem gyűlöletből, hanem tudatlanságból, előítéletekből, zsidóviccekből ered. Van ennek egy pszichológiája is, ha a történelmünk mélységeire nézünk, de ezt meghagyom egy másik alkalomra.

A magyarság és a zsidóság rengeteg hasonlóságot mutat fel. Ugyanígy a magyarellenesség és a zsidóellenesség it. Az előbbit talán csak az érti meg, aki élt külföldön, az utóbbit pedig csak az, aki zsidó.

Ezért szeretném, ha ezen a Yom Ha’Shoán a megemlékezés mellett a jövőbe is tekintenénk.

Hiszem, hogy mindannyiunknak megvan a maga szerepe abban, hogy ami akkor megtörtént, soha ne ismétlődhessen meg. Ma 80–100 ezer zsidó él Magyarországon, a világon 14,7 millió. (A második világháború előtt ez a szám 16,6 millió volt).

Hiszem, hogy a megfelelő kérdésekkel és megközelítéssel mindenki, aki nem tudatos gyűlölettől, hanem csupán egy prekoncepciótól ittasan antiszemita, megváltoztatható.

Természetes ma az antiszemitizmus egy kitágított fogalom, hiszen a legtöbb Izrael-ellenes, anticionista nézet a modern antiszemitizmus példája. Itt most arra a típusú antiszemitizmusra fókuszált kérdéseket osztanám meg, ami Magyarországon fel-fellelhető. És ez pedig az előítélet. (Ezek a kérdések működtek mind saját magamon, mint pedig az olyan ellentüntetőkkel, mint a fent említettek).

Én ezen kérdések megosztásával adnám meg a tiszteletet a mai napnak. Ez az én eszköztáram arra, hogy egy második holokauszt ne történhessen meg:

– Ki mondta neked először, hogy a zsidó embert utálni kell?

– Miben más egy zsidó ember, mint te?

– Hogy néz ki egy zsidó ember?

– Találkoztál zsidó emberrel?

– Honnan tudtad, hogy zsidó volt?

– Mi volt a saját megélt tapasztalatod a zsidó emberekkel?

Bagatellnek tűnhetnek ezek a kérdések, de működnek. Ha nem is azonnal, de elindítanak egy folyamatot.

A legtöbb ember ugyanis nem tudja, hogy találkozott-e zsidóval (ezért is vannak Amerikában a „meet a Jew”, vagyis találkozz egy zsidóval projektek). A legtöbb ember azon is meglepődik, hogy igenis van olyan zsidó, akinek kis orra van (lásd a szokásos magyar zsidóvicceket!). És így szépen tovább húzzuk le a rétegeket – a végén általában kiderül, hogy konkrétan elképzelése sincs, hogy miért utálja a zsidó embert.

Ehhez az is kell, hogy a megközelítésünk az legyen, hogy nem rossz ember, aki előttünk áll, csak nem ismer jobb dolgokat a zsidóságról. Amennyiben ez a kiindulási pontunk, akkor nem üvöltünk, nem vagyunk cinikusak. Csak kérdezünk és hallgatunk. A többi megoldja magát.

Tudom, hogy ez a megközelítés erősen politikailag korrektnek hangzik: nem az. Nem mondom, hogy a késsel felénk jövő zsidógyűlölőnél ezt kell alkalmaznunk. De igenis van egy réteg, akiknél tudunk változást elérni. És igen, van egy olyan réteg is, ahol soha, semmivel nem tudunk változást hozni majd. Ez a világ rendje. De tegyük meg, amit megtehetünk!

S zárásul megosztanám az egyik legerősebb prekoncepciót, amivel én nőttem fel. Ez pedig az, hogy egy zsidó csakis egy másik zsidónak segít, ezért sikeresek ők, és ezért kerüljem őket, mert úgyis kirekesztenek. Ma erre csak egy válaszom van: ez igaz is, meg nem is.

Rájöttem, hogy abból ami igaz – mégpedig, hogy a zsidó emberek tényleg segítik egymást –, ott igazán van mit tanulnunk tőlük! Nem véletlen, hogy már a középkori zsidó történetek is arról szóltak, hogy akárhova is utazott egy zsidó kereskedő, mindig volt hol töltenie a sábát vacsorát.

S ami ebből nem igaz: hogy egy zsidó csak a másik zsidón segít. Azt kívánom, hogy ezt mindenki tapasztalja meg személyesen.

Miért mindig csak a Holokausztról beszélünk?

Avagy mit felel egy történész, amikor valaki a Vörös Khmerek népirtásával próbálja összehasonlítani a Soát?

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.